Portfóliók

1.

mint számtalan nyűgös, kövér gyermekét
öleli keblére felhőit az ég.
felsírni látszik a páratelt levegő,
s mint ászoksör-üvegcserép
recseg a föld a talpam alatt,
a távolban fák inganak,
s egy légrohamtól elfújt gyufát
perdít táncra az északi szél.

mint puhává vénült gyolcson a redő,
hullámzik a szelíd búzamező.
pipacspettyezte, aranyló ráncain
végigfuttatja kezét az idő;
meglovagolja széldizájnolta
széles öszvérhátait,
vad ölelésben tombolja ki
sötétedő vágyait,
míg lankadni nem kezd
a görcsbe zárt erő.

piszkosszürke fátyol
a szemerkélő eső.

2.

magam vagyok.
isten ujja nem rám mutat,
a légrétegek is magukat,
és nem vállamat ölelik;
orkánüvöltéssel metszi
az ég sírásra ereit;
céltalanul kergetőznek
a leszakajtott falevelek;

talán baj (és talán nem),
de nem lehetek veletek.

3.

mint ultimátum, ül a tájon
a hallgatásból kifakadt csend.
a halványlila láthatáron
pár vadászó ölyv kereng,

gémeskutak szikkadt fáin
apró szobrok a verebek.
búzamezejükbe zártan
sem ettek soha eleget.

a napszítta, vén talajon
éhes hangyák rajzanak,
oszlopaik ősi nyelvén
bús titkokat mondanak;

az elhallgatott gondolatok
most újabbakba hajlanak;
szénabálákat fest elém
a nyugtában is sárga nap.

4.

mint odavetett lepel fekszem
a csillagtűzdelt égbolt alatt,
és pergetem ki tenyeremből
porrá tört önmagamat.