Portfóliók

Mindenki lenyeli, vagy kiköpi a magáét…

Ez a film nagyon menő. Ez a film nagyon kúl, nagyon király, nagyon faja, nagyon flash, nagyon penge, nagyon zsír, nagyon gyíkámón… csak, hogy stílszerűen, minden, a filmben megjelenített mai magyar szubkultúra (skinheadek, cigányok, leszbikusok, dj-jelölt dnb-sek, break-dancesek, füves és/vagy alkesz gimisek, gyúrós arcok, bölcsészek, vagy csak simán alter arcok) „nyelvéből” származó jelzővel minősítsem Szabó Simon Papírrepülők című filmjét. És nagyon nem is kell idegen nyelvet beszélnem, sőt egyáltalán nem kell, mert ez a film hozzánk, és rólunk, magyar fiatalokhoz és magyar fiatalokról beszél: a tizenéves korosztálytól, kb. harmincig bezárólag bemutatja- a teljesség igénye nélkül- a mai magyar szubkultúrákhoz tartozó fiatalok életét, útkeresési, kitörési és felnőtté válási kísérleteit. Az alkotók mindezt úgy oldották meg, hogy másfél- másfél perces snittekben meséltek el párhuzamosan hét különböző történetet.

Persze, félreértés ne essék, nem akarom ifjúsági filmmé, vagy „tinifilmmé” degradálni, de tény, hogy egy fiatal, aki hasonló problémákkal küzd, és abból a „világból”: aluljáróból, konditeremből, lemezboltból, vagy éppen diszkóból jön, mint a filmbéli szereplők, sokkal empatikusabban áll az ő történeteikhez, és jobban átérzi, jobban érti, hogy miről is van szó. A konzervatívabb szülőkből szerintem maximum heves fejcsóválást, és „- Bezzeg az én időmben!”, vagy „- Te jó ég, milyenek ezek a mai fiatalok!”, vagy „- Nagyon remélem, az én gyerekemnek több esze van, mint ezeknek, remélem, az én gyerekem nem ilyen…” - és hasonló jellegű gondolatokat vált ki a Papírrepülők. Pedig, kedves szülők, el kell, hogy keserítselek benneteket, bizony, ilyenek ezek a mai fiatalok, és a te gyereked is valami hasonló…

És mitől lesz ez az egész ennyire valós, életszerű és őszinte? Attól, hogy majdnem olyan, mint egy dokumentumfilm, mintha random másfél- másfél perceket vettek volna föl a főváros életéből, és történetté gyúrták volna össze. Szabó Simonék titka az lehet, hogy nem felülről, vagy alulról, vagy bármilyen más irányból, hanem belülről próbálták megközelíteni a már említett szubkultúrák életét. Amit nagyon megköszönök nekik, hogy a filmnek nem volt egyetlen hamis pillanata sem, és nem érzelmeskedtek el semmit, semmit sem toltak az arcomba, és semmit sem akartak megetetni velem, hanem hagyták, hogy minden jelenet, történet és még a legapróbb mozzanat is önmagáért beszéljen: ebben a filmben minden az legyen, ami, ne akarjon sem több, sem kevesebb lenni. Az élet-dokumentumszerűséghez az is hozzátett, hogy az alkotók nem dolgoztak profi színészekkel, sem nagy költségvetéssel, és mindezek ellenére a film „fapados” jellege teljesen jól működik, és egy percig sem érzem gagyinak.

A Papírrepülők alter-jellegéhez hozzátesz az is, hogy a többnyire házilag készített zene minden esetben remekül passzol az adott jelenet hangulatához, bár úgy önmagában, egy OST-n meg nem hallgatnám: annyira azért nem jó. Alter a képi világ is, ami szintén nem a megszokott langymeleg mozifilmbe illő, mert főleg természetes utcai fényekkel, és minimális „egyéb”, mesterséges fénnyel dolgoztak, és ún. Red One kézikamerával forgattak, amitől időnként beremegett a kép, ami meglepő módon föl sem merült bennem, mint zavaró tényező, inkább mindvégig egy érdekes és kreatív megoldásnak tűnt. Ebből a technikai jellegű bekezdésből pedig nem maradhat ki a hangmérnök virtuális vállon veregetése, aki nem tudom hogyan, de zseniálisan megoldotta, hogy a motyogós, szavak és mondat vége elharapós abszolút hétköznapi párbeszédek a néző számára hallhatóvá és érthetővé váljanak.

„Én hajtogatok,/ Te hajtogatsz,/ Ő hajtogat,/ Mindenki hajtogatja a magáét." Én személy szerint nagyon szurkolok, hogy a film, Szabó Ervintől idézett mottója, egyre szélesebb körben terjedjen, beinduljon a papírrepülő-hajtogató üzem: a Papírrepülőkből egy generációs kultuszfilm váljon, szeresse a közönség, nagyon, mert ez a film nagyon menő, nagyon kúl, nagyon király, satöbbi.