Portfóliók

Pink globalizációkritika

Amikor elolvastam ezt a „csodát”, Fabricius Gábor Puha neon fejlövés című könyvét, tudtam, hogy a kritika arról fog harsogni, hogy külsőleg milyen szép ez a könyv, igazi arte factum, igazi műalkotás, de belülről üres, és a sokat sejtető, minden részletében gondosan megkonstruált „külső” egy semmitmondó, kommersz és alapvetően elég unalmas tartalmat takar. Fabricius Gábor előtt tényleg le a kalappal, mert jó munkás kreatív-média szakember módjára nagyon kitalálta a koncepciót, ami első blikkre izgalmasnak tűnik, de valami miatt mégsem működik. A „híres” projekt, a szerző szavaival élve, a „Moleskine-projekt” névre hallgat, aminek az a lényege, hogy Fabricius Gábor tíz évvel ezelőtt vett egy Moleskine márkájú jegyzetfüzetet, (a könyv alakja ennek megfelelően egy jegyzetfüzetre hajaz a lekerekített oldalaival, dátumozásával és beleragasztott pink és fekete könyvjelzőivel) és megkérte korunk egészen, vagy majdnem híres „hőseit”, hogy név nélkül, karakteres stílusban írjanak ebbe a füzetbe egy történetet. A tíz év alatt felgyűlt szövegekből válogatott ki, számunkra ismeretlen koncepció alapján, harminchárom szöveget, és ezeket toldotta meg illusztrációkkal, magyarázó jellegű lábjegyzetekkel, felvezető szöveggel és saját kommentárjaival.

A könyvet a fogyasztói regény műfajába sorolta be, ami médiáról, hatalomról, szerelemről szól. Szerinte. De szerintem itt nem egészen erről van szó. Odáig, hogy média és hatalom, addig stimmel, azonban a szerelemnek nem nagyon jutottam a nyomára, hacsak nem a pénzbe, hatalomba, vagy hírnévbe való szerelemre gondolt, mert akkor helyben vagyunk. Én amúgy már a regényt, mint műfaji megjelölést is megkérdőjelezném, sőt már azt is, hogy e könyv kapcsán irodalomról beszélhetünk. Szépirodalomról semmiképp, esetleg valami polémiának, parabolának tudnám titulálni a „művet”. Abban biztos vagyok, hogy egy fércműről van szó, amit nem különböző szerzők írtak, ahogy Farbicius próbálja megetetni velünk a könyv Prológusában, hanem véleményem szerint maga a szerző: Fabricius Gábor szellemi terméke az egész szövegkorpusz az első sortól az utolsóig. Erre abból következtettem, hogy: 1. a szövegek egyike sem túl karakteres, 2. sem témájukban, sem stílusukban nem elég divergensek ezek a szövegek ahhoz, hogy elhiggyem, hogy különböző emberek írták őket, 3. ugyanaz a műveltség – és élményanyag jelenik meg mindegyik szövegben, 4. mindegyik bejegyzésben ugyanaz a hétköznapi filozofáló és szencentiajellegű bölcsességeket puffogtató személy beszél. Szóval, akárki legyen a szerző, és legyen bármennyire kreatív, van még mit tanulnia írás és irodalmi stílus kapcsán. Egyébként nincs reménytelenül elhibázva a dolog, mert vannak benne egész jó, akár szórakoztatónak is mondható és tanulságosnak tűnő mondatok, például: „Nem voltam elég híres ahhoz, hogy szépnek érezhessem magam.”, „Szerintem az igazi 21. századi művész magát alkotja meg.”, „Aki jól választ személyiséget aznapra, az nyer.”, „P.-nek fontos, hogy az emberek megismerjék a gondolatait. P. blogot vezet…”,„Még wikipedia szócikket is írtam magamról.”, „Az emberek pornóban mondják el a 21. századot. Ma a legnagyobb művészek pornóval foglalkoznak. A pornó és a háború a legnagyobb innovátorok.” „A luxust mindig illik egy kicsit unni.”

Ha Fabricius Gábor azt gondolta, hogy most jól megmondja a frankót a csúnya, gonosz és becsapós média-pénzvilágról és jól kifogurázza annak szereplőit, továbbá elszidja nekünk a szépségfasizmust, és korunk minden destruktív jelenségét, ami a globalizációval, a fogyasztói társadalommal és a televízióval kapcsolatos, akkor ez sikerült neki, de ezt már jóval korábban sokan megtették előtte a legkülönbözőbb szempontokból és pozíciókból. A puha neon fejlövés a globalizációirodalom egy újabb remeke, ami csak annyival több a többi, nagyon hasonló jellegű műnél, hogy szép a borítója, és korunk két divatszíne, a pink és a fekete dominál benne. Jól mutat majd a polcon, de semmi több. Sajnos. Pedig több is lehetett volna. De talán majd legközelebb…