Portfóliók
az időbe fonódva
1.
nem hinnéd, de egyszer én is voltam gyerek.
voltam a tojássárga, nevető nyári sugárnyaláb,
mikor még nem vártak sehol veszélyemberek
csak simogattak a tekintetek, a hangok, a szavak,
mert téged még soha, soha nem láthattalak,
nem tudtam, hogy iszod majd a kávét,
és milyen vagy, mikor számolod a percet,
ahogy költöd egymásra a kis- és nagytercet,
nem tudtam semmit, s a nyárban a szőke kazlak,
a mosolygó, kövér délutánhegyek
megengedtek mindent,
azt is, hogy önmagam legyek:
kicsi ember, a tornácon állva.
tél is volt néha, de nem fáztam sohasem.
a jégkristályok koccanása csilingelés volt,
és ajándék volt minden,
pedig még nem kellett semmi,
nem volt mitől félni,
nem kellett rosszat tenni,
nem kellett még vágyni,
csak viszontszeretni,
csak átaludni az ezüstös
éles pengeéjszakákat -
nem volt soha semmi,
ami holnapig nem várhat -
csak szaladni kellett a libatop közt,
és leverni mindkét kövérkés térdem,
királylánynak lenni pár tündérmesében,
mikor légvárak helyett homokból van minden,
és anyám neve még mind elásott kincsem,
hűvös volt keze piros homlokomon.
arca ott olvad a forró betonon.
most szürke szemem hályoga vetítővásznom,
parádéztatom rajta emlékeimet.
nem hinnéd - néha én sem hiszem -
de én is,
még én is voltam gyerek.
2.
voltam bolond is, úgy hívják: fiatal.
álltam néha én is reflektorfényben,
csillagot kutattam a fényszennyezett égen,
tábortüzek mellett a hamis gitárok
barátokká tettek, éltették az álmot,
hálózsákokban aludtunk még együtt,
minket a hűvös nem érdekelt,
s mindenki megkapta még,
amit csak érdemelt,
ébredő vágyunkban szabadok voltunk,
ünnepnapokra még vörösbort is hoztunk
és hittük: nem lehet baj,
csak szerelmek, cetlik és füzetek vannak,
néha dolgozat, a tábor és semmi más,
mert tudtunk még hinni, tudtunk együtt lenni,
csak cipőnk tört néha, amikor épp új volt,
verseket írtunk, amikben mosoly volt az újhold,
csak töltöttük az időt, nagy vizespohárba,
a könyvtárban vihogtunk,
és ránk szóltak mindig,
nem számítottunk holnapra csak mára,
meg a zsebben lapuló törött cigarettára,
egymásnak voltunk, mert titokban féltünk,
de mindig hittük, mi majd örökké élünk,
és tettünk folyton, mert tenni volt a szép:
diadém ölelte mindannyiunk fejét.
te?te és te és te végig ott voltál, és nem is.
lehet, hogy csak a fény vetett be az ablakon,
lehettél csak árnyjáték a csupasz falakon,
de én csak néztelek, mert nekem látszottál.
az volt életemben az utolsó tiszta pillanat:
kontúrod időtlen lebeg.
kontúrod örökké megmarad.
voltam bolond is, úgy hívják: fiatal,
volt, mikor még szép volt hinni szépet,
hogy együtt leszünk egyszer majd félig egészek,
mert voltam bolond is. nem tehettem róla.
másodpercet kattog a józan falióra.
3.
voltam ember, akinek számít a szava.
éltem egy bonyolult, színes életet,
kezem végigszaladt a lét függvényein,
győztem a szikár munkahegyeket,
és láttam, ahogy a kávét iszod,
sok cukorral, kevés tejjel,
a színes, mintás bögrékből,
ázottszürke hétfő reggel,
mikor bedobják az újságot,
és tompa fény oltja ki lángod,
voltam tisztes állampolgár,
voltam minden, aminek akartál,
voltam büszke, komoly és kacér,
néhanapján szégyelltem magam,
de ember voltam mindig,
ha őszült is már hajam,
írtam sokat, és borvörös
bőrkötésbe szorítottam
minden elmúlt mosolyod,
a cinikust, a naivat,
a kérdőre vonókat,
te rám szórtad őket,
de nekem rólad szóltak,
a mosolyokat, amikért azóta egyenként fizetek.
ha már nem tartozom többé, csak akkor mehetek,
mert láttam, hogy terhelsz alaphangra tercet.
láttam, ahogy végtelenig és tovább feszíted a húrt,
láttam, ahogy megjelennek első ősz fürtjeid,
és láttam zsebedben életem hogy lapult,
és már sosem leszünk együtt anya és apa -
de voltam ember, akinek számít a szava.
4.
most ősöreg monstrum vagyok,
az idő szögesdrót talapzatomon,
ajkaimon porszárazak szavak,
nincs már holnapom, és a tegnaphoz viszonyom,
semmi sem sújt, csak egy remegő látomás:
a tiéd, mert ha te vagy, nincs senki más.
és vagy, anélkül, hogy tudnál róla,
anélkül, hogy kísérteted ajka megvonaglott volna,
az, amivel évezredekig ittad a kávét,
sok cukorral, de csak kevés tejjel,
és isten voltál: uralkodtál felszegett fejjel
reggelente frottírköntösben jártad el
a mindennapi, csendes táncokat,
és én csak néztem és láttam,
és ezredszerre is újra megszerettelek,
magam kapcsoltam föl az acélláncokat,
amiket most egy más világban ékszerként viselek.
még ebben az életben is szeretlek,
amiben soha nem ismertelek.
talapzatom omlik, múló faj vagyok magam is,
nincs többé már igaz, csak egy,
de lehet az is hamis,
nem számít mert te voltál,
és szemem hályoga alatt
neked mindig új életet adok,
bár már csak egy ősöreg monstrum vagyok:
magam után csak talapzatom
és egy testnyi teret hagyok.
5.
már halott vagyok,
de voltam emlékműved is,
és fejfája a napnak, melyen megismertelek.
az idő galaxisgerincén ülve elképzelem kezed
és egy univerzumnyi csillagot kezedbe szórva
köszönöm meg, hogy szerethettelek.
nem hinnéd, de egyszer én is voltam gyerek.
voltam a tojássárga, nevető nyári sugárnyaláb,
mikor még nem vártak sehol veszélyemberek
csak simogattak a tekintetek, a hangok, a szavak,
mert téged még soha, soha nem láthattalak,
nem tudtam, hogy iszod majd a kávét,
és milyen vagy, mikor számolod a percet,
ahogy költöd egymásra a kis- és nagytercet,
nem tudtam semmit, s a nyárban a szőke kazlak,
a mosolygó, kövér délutánhegyek
megengedtek mindent,
azt is, hogy önmagam legyek:
kicsi ember, a tornácon állva.
tél is volt néha, de nem fáztam sohasem.
a jégkristályok koccanása csilingelés volt,
és ajándék volt minden,
pedig még nem kellett semmi,
nem volt mitől félni,
nem kellett rosszat tenni,
nem kellett még vágyni,
csak viszontszeretni,
csak átaludni az ezüstös
éles pengeéjszakákat -
nem volt soha semmi,
ami holnapig nem várhat -
csak szaladni kellett a libatop közt,
és leverni mindkét kövérkés térdem,
királylánynak lenni pár tündérmesében,
mikor légvárak helyett homokból van minden,
és anyám neve még mind elásott kincsem,
hűvös volt keze piros homlokomon.
arca ott olvad a forró betonon.
most szürke szemem hályoga vetítővásznom,
parádéztatom rajta emlékeimet.
nem hinnéd - néha én sem hiszem -
de én is,
még én is voltam gyerek.
2.
voltam bolond is, úgy hívják: fiatal.
álltam néha én is reflektorfényben,
csillagot kutattam a fényszennyezett égen,
tábortüzek mellett a hamis gitárok
barátokká tettek, éltették az álmot,
hálózsákokban aludtunk még együtt,
minket a hűvös nem érdekelt,
s mindenki megkapta még,
amit csak érdemelt,
ébredő vágyunkban szabadok voltunk,
ünnepnapokra még vörösbort is hoztunk
és hittük: nem lehet baj,
csak szerelmek, cetlik és füzetek vannak,
néha dolgozat, a tábor és semmi más,
mert tudtunk még hinni, tudtunk együtt lenni,
csak cipőnk tört néha, amikor épp új volt,
verseket írtunk, amikben mosoly volt az újhold,
csak töltöttük az időt, nagy vizespohárba,
a könyvtárban vihogtunk,
és ránk szóltak mindig,
nem számítottunk holnapra csak mára,
meg a zsebben lapuló törött cigarettára,
egymásnak voltunk, mert titokban féltünk,
de mindig hittük, mi majd örökké élünk,
és tettünk folyton, mert tenni volt a szép:
diadém ölelte mindannyiunk fejét.
te?te és te és te végig ott voltál, és nem is.
lehet, hogy csak a fény vetett be az ablakon,
lehettél csak árnyjáték a csupasz falakon,
de én csak néztelek, mert nekem látszottál.
az volt életemben az utolsó tiszta pillanat:
kontúrod időtlen lebeg.
kontúrod örökké megmarad.
voltam bolond is, úgy hívják: fiatal,
volt, mikor még szép volt hinni szépet,
hogy együtt leszünk egyszer majd félig egészek,
mert voltam bolond is. nem tehettem róla.
másodpercet kattog a józan falióra.
3.
voltam ember, akinek számít a szava.
éltem egy bonyolult, színes életet,
kezem végigszaladt a lét függvényein,
győztem a szikár munkahegyeket,
és láttam, ahogy a kávét iszod,
sok cukorral, kevés tejjel,
a színes, mintás bögrékből,
ázottszürke hétfő reggel,
mikor bedobják az újságot,
és tompa fény oltja ki lángod,
voltam tisztes állampolgár,
voltam minden, aminek akartál,
voltam büszke, komoly és kacér,
néhanapján szégyelltem magam,
de ember voltam mindig,
ha őszült is már hajam,
írtam sokat, és borvörös
bőrkötésbe szorítottam
minden elmúlt mosolyod,
a cinikust, a naivat,
a kérdőre vonókat,
te rám szórtad őket,
de nekem rólad szóltak,
a mosolyokat, amikért azóta egyenként fizetek.
ha már nem tartozom többé, csak akkor mehetek,
mert láttam, hogy terhelsz alaphangra tercet.
láttam, ahogy végtelenig és tovább feszíted a húrt,
láttam, ahogy megjelennek első ősz fürtjeid,
és láttam zsebedben életem hogy lapult,
és már sosem leszünk együtt anya és apa -
de voltam ember, akinek számít a szava.
4.
most ősöreg monstrum vagyok,
az idő szögesdrót talapzatomon,
ajkaimon porszárazak szavak,
nincs már holnapom, és a tegnaphoz viszonyom,
semmi sem sújt, csak egy remegő látomás:
a tiéd, mert ha te vagy, nincs senki más.
és vagy, anélkül, hogy tudnál róla,
anélkül, hogy kísérteted ajka megvonaglott volna,
az, amivel évezredekig ittad a kávét,
sok cukorral, de csak kevés tejjel,
és isten voltál: uralkodtál felszegett fejjel
reggelente frottírköntösben jártad el
a mindennapi, csendes táncokat,
és én csak néztem és láttam,
és ezredszerre is újra megszerettelek,
magam kapcsoltam föl az acélláncokat,
amiket most egy más világban ékszerként viselek.
még ebben az életben is szeretlek,
amiben soha nem ismertelek.
talapzatom omlik, múló faj vagyok magam is,
nincs többé már igaz, csak egy,
de lehet az is hamis,
nem számít mert te voltál,
és szemem hályoga alatt
neked mindig új életet adok,
bár már csak egy ősöreg monstrum vagyok:
magam után csak talapzatom
és egy testnyi teret hagyok.
5.
már halott vagyok,
de voltam emlékműved is,
és fejfája a napnak, melyen megismertelek.
az idő galaxisgerincén ülve elképzelem kezed
és egy univerzumnyi csillagot kezedbe szórva
köszönöm meg, hogy szerethettelek.
