Égi gang

 

 

Kislány tompa késsel

 

Kislány tompa késsel,

kislány, kit a víz nyel,

víz nyel el derékig,

míg az ajka kéklik,

ki a hajóorrban,

posványba szorultan

kislányokra fogja

tompa kését, foglya

tompa szenvedélynek,

ugyan mit remélhet,

s mit remél az apja,

ha kezébe adja

tompa élű kését,

hogy húsát kivéssék,

és ott a sarokban

három férfi,

három férfi térdre vetve,

térden csúfosan nevetve,

az egyiknek felesége

műkarját tömöm képébe,

lehet műkar vagy igazi,

míg a húsát megízleli,

megszűnik a nevetése,

növekedik rettegése,

hol a kislány tompa késsel,

hol a kislány, kit megkésel,

egy másik kislányt, magamat,

zsidó kislányt, angol kislányt,

magyar kislányt? beleszalad,

belefut a tompa késbe,

csurranj, kislány tompa vére.

 

 

 

 

Ábel számon kér

 

Uram, mit tettél testvéremmel?

Nem kell vértelen áldozat?

Ha ő megöl, te ölsz meg engem,

s véremből még több vér fakad.

Moloch vagy, vasat és tüzet

lehel nehéz leheleted,

megbélyegezted vele alkarom,

egy szám lettem, egy gyilkos alkalom.

- Káin, testvérem, hol a lámpa?

- Nincs már lámpa, csak rámpa, rámpa.

 

 

 

 

Két üres babakocsi

 

Két kis üres babakocsi,

gyerekkocsi, bubakocsi,

fut a gangon körbe-körbe,

fut üresen, tengelyt törve,

 

két műanyag-ülőkében,

semmi játék nem ül éppen,

a két kocsit nem is tolja,

nem is tolja, nem is húzza

senki, senki, senki sem.

 

Babakocsik, hova mentek,

hány cserepet kerülgettek,

hány anyóka sámliját

pörgetitek rácson át?

 

Hol vannak a pici lányok,

hol van utastok, babátok,

miért szöktetek ilyen messze,

megállástok, torpanástok

valaha még lesz-e, lesz-e?

 

 

 

A cipőhajfésülő

 

Rongyokba bújt az egykor cifra láb.

Szégyellte magát tíz fekete ujj.

Nem voltam soha ennél pipogyább -

mondta a haj- és léktalan Muruly.

 

Foglalkozásom nemes, tiszta célt

lebegtetett cipőkefék előtt,

fésűm bolondult a lábbelikért,

hajszálaikból mert pénzmagja nőtt.

 

Ó, nagysörényű, copfos szép saruk,

hányszor fésültem vad loboncaik!

A gumicsizmák rászáradt saruk

mögül vihogtak, mint kopasz szakik.

 

Tűsarkak alá szorult fürtöket

hányszor becézett fésűm sok foga!

Hány surranónak nyírtam üstöket,

így múlt el a hajas cipők kora.

 

Muruly csak sír a lék két oldalán,

koszos fésűjén hajharmónikáz,

ne fogjátok szegényt nagyon szaván,

a cipőfodrászra rájön a frász.

 

 

 

Ez a város

 

Ez a város

zománclábos,

piros fazék,

amely alatt

rozzant tűzhely

nem takarék,

kis lánggal ég,

 

ez a város

kemény vánkos,

amelyből tollaknak szára

szúrva szálldos,

 

ez a város

fémtest-táltos,

acélszája foggal átkos,

nyelve duzzad,

nyála pártos,

 

ez a város

oly ragacsos,

zsíros, mint egy

lepénylángos,

 

ez a város

sosem álmos,

lába rongyból,

orra füstből,

a válla mégis palástos.

 

Térképek fölött

 

Mi másnak bérkaszárnya,

nagy béka szürke szárnya,

panel, betonhalom,

vagy börtön, mit tudhatom,

nekem se röpköd könnyeden

és tonnáit nem pörgetem

kacsányi lábakon.

De ott, a térképek fölött,

hölgyek, urak, a körmötök

ne húzogasson ostobán

színtelen ikszeket,

mert van itt bőven kő kövön,

és krétarajz minden csövön,

és teli konténerek.

 

 

 

 

Sokáváros

 

Napsütötte árnyékommal

szóba sem állok.

Megváltoztatom nevem,

utánam jön,

ujjal mutogat,

ujjába szúrok,

felszisszenek.

Sokávárás erdejébe vágyom,

sokáváros erdőindaja,

sötét testű fémindaja húz le.

Soká várat az árnyék

és a név,

soká várat,

túlzottan soká.

 

 

 

 

 

Szomorú szfinxeink

 

Szomorú szfinxeink

könyöklése roppan

oldalunkba, kő-

kolonc a hízó

hízelgés nyalánk-

füstös lehelete,

mészkő mellük

hegye szabályos

gödröt váj belénk,

rejtvényükre azért sem

mondunk megfejtést soha.

 

 

Panelproli

 

Panelproli vagyok én,

a panelem csak enyém,

a panelben, pelenkában

pipec békafenekén

ott ülök és szürcsölök,

lumpenül nem gürcölök,

tejeskávéba bemártom,

aprítom az ürdögöt,

panelproli, jön a troli,

jön a troli, babakocsi,

három baba, három kocsi,

három csúnya anyuka,

mind a három egy trolira

akar szállni, hacuka

van is rajtuk jó bőségben,

hajbakapnak a hőségben,

minek menjek én is oda,

jó nekem a tréningruha,

panelproli a nevem,

én a menyem, a gyerekem,

a férjem nem nevelem.

 

 

 

 

 

Keret és legények

 

Kiléptek a keretből a legények,

árvafiúk, hajatlanok, szegények,

vonulnak a pesti utcán,

lobogójuk van tucatszám,

minden sarkon rádköszönnek,

tessék megmondani, jönnek

jólnevelt és halk szöveggel,

merre menjünk lobbal-sebbel

lobogtatni és sebezni

füttyenteni, verekedni?

Nem ismerjük ezt a várost,

a paráznát, piszkost, károst.

 

Mért nem vagyok tilalomfa,

ütve egy csekély halomba?

 

 

 

Népköz

 

Végig a Népközön

a nép köz, a nép köszön,

arra van a melegutca,

a szúrós, sárga harisnya,

ott az öreg földalatti,

sárga az is, mint a masni,

bebújik az operába,

a szfinxnőnek tappancsába,

és a szfinxnő megremeg,

szép e népi,

népközépi,

népközépes egyveleg.

 

 

 

 

Temetés

 

Eltemették a nemzetet,

több gyereket ne nemzzetek,

nemesek és nemtelenek,

nemet mondjatok, csak nemet,

s ki nemezkalapot levet,

kaphat egy új, csengő nevet.

Aztán nekem ne merjetek

kalap nélkül és név nélkül

temetni más nemzeteket!

 

 

 

O’Larry a szabadságharcban

 

A legendás ükszülők emlékére

 

O’Larry szabad volt, s harcos,

lelke-kardja repedt, karcos,

ha felugrott hátasára,

bevonult Tompaházára,

a faluban egy kis tompa

asszonyszemélyt ő goromba

ír szitokkal sértegetett,

de mivel a magyar szépség

kelta nyelven nem érthetett,

nézett egyet, olybá vette,

hogy a vitéz szerelmének

mérgével őt megétette.

O’Larry szabad volt, harcos,

lelke-karja repedt, karcos,

tompaházi asszonyszemély

férjül vette, így lett szegény

hungarus, s szabadságharcos.

 

 

 

 

 

Papírnő-versek

(A Papírnők és a Tükör szelleme című meséből)

 

Ultrahang

 

 

Ha felbong az ultrahang

a létra legtetején

a kilépő korlátján át

az egész város enyém

az énekem ultrahang,

ultratitkos, ultrabiztos

hullámhosszon égi gang,

nem halljátok, mégis zúg,

én se hallom, mégis búg,

égi gangon égi csőrű

sok agg néni összesúg,

nincsen nálam ultrahangúbb

unoka vagy dédunoka,

unalmas unokahúg.

 

 

 

A papírnők

 

 

Kézenfogva esztelenek

bújnak ki a kád alól,

nem vizesek, meztelenek,

kibújnak a kád alól,

papírtestük megremeg,

mennyi víz, mily rettenet,

mi lesz, hogyha ronggyá áznak,

összeragadnak, megfáznak,

eltépődnek, meggyűrődnek,

a lefolyóba kerülnek,

valaki rájuk tapos,

finom, kicsi és lapos

testük inkább visszabújik,

visszakúszik, visszacsúszik

a menedékkád alá,

papírnők ők és nem hősök,

nem rokonok, ismerősök,

nem övék a fürdőszoba,

nem fürödni mennek oda.

 

 

 

Hüvilyke papírnővé válása

 

Hüvilyke lett

hüvelyknyi lányka,

borsóhüvelynyi pirlipátka,

perelt papírnőkkel hiába,

ő nem papír, fotel hasába

hasadt fotel hasába hátra-

zuhant csupán, de nem papír,

vérezni tud, a vérnyi pír

karjáról csendesen csepeg,

de ezt egy papírfő-papírnő

papír szerint nem érti meg.

 

 

 

 

Piperetükör

 

Piperetükör, jó poros,

púderral teli, túlkoros,

tele van trilla-ükmamákkal,

ükmamák tüsszentő porával,

torz a tükör, a tükrözet,

benne anyóka prüsszöget,

púdertükör, mi tükörül

piros ridikülben csücsül,

a ridikül egy bolyhos bunda-,

nylonba szutykolt molyos bunda-,

fekete bundahát mögött,

a kamra mélyén szüttyögött.

 

 

Indul a levéldamil

 

Elindul a damilon,

ami megvan papíron,

levéldamilon suhan

az üzenet hangtalan,

zengő, fehér damilom,

vidd el az én papírom.

 

A telefon nem csörög,

magnószalag se pörög,

a szellemi üzenet

gyakorta eltekereg,

zengő, fehér damilom,

vidd el az én papírom.

 

Damil előtt nincs határ,

a tükör sem akadály,

úgy peng, mint az úri húr,

zizzen és hosszúra nyúl,

zengő, fehér damilom,

vidd el az én papírom.

 

Galambocska, gerlice,

gólyamadár szárnya se

olyan suhanó, serény

mint e zsinórszülemény:

zengő, fehér damilom,

vidd el az én papírom.

 

 

 

 

Üvegkalandor és Hüvilyke (wechsel)

 

- Ultrahangos menyasszonyom,

szólalj meg ultrahangodon,

el ne engedd a cipellőt,

a cipellőt, a szökellőt,

ultrahangod szárnyán szálljunk,

égi gangra rátaláljunk,

égi gangra, agg nénikre,

agg néniken szép réklikre.

 

- Mit szeretnek az agg nénik?

Ki ez a lány? - csak azt kérdik,

- ultrahangot nem akarunk,

fáj a hátunk, a derekunk,

jó lesz nekünk Tükörszellem,

csupa erő, csupa kellem,

segít majd a fát hordani,

pamutot gombolyítani,

nem kell lányka, kis menyasszony,

belőlünk az ultrahangja

semmilyen dalt ne fakasszon.

 

- Ultrahangos, kedves hölgyem,

nincsen pénzem, nincsen földem,

égi gangon sok nagynéni,

keresztmama, tanti, dédi

főzőcskéz és sütöget,

a napfényben kötöget,

szereti az ultrahangot,

a templomot, a harangot,

nincs ott tél és nincsen hideg,

fűteni sem kell senkinek.

 

- Égi gangra mégse vigyél,

bár nincs hideg, se jég, se tél,

tantik, mamák, vénasszonyok

kedvenc kislánya nem vagyok,

inkább Medillát vegyed el,

a papírnőt, ő megfelel,

ő majd süt-főz, pletykál, csacsog,

a napfényben horgolni fog,

nem ír damillevelet,

nem gyűjt vérző sebeket.

 

- Ultrahangos Hüvilyke-lány,

sebedt sebű, damiltalány,

ha mégse kell az égi gang,

a sok galamb, a nagyharang,

a függedőn se csüggedő

dúcdacra illő, rekkenő

körkörbe érő korridor,

ahol Adolf, a moly lohol,

leszállunk inkább, bármi várjon,

Lilafej bármi lábon álljon,

megküzdök újra, hogyha kell,

el nem veszek mást, vesszek el.

 

 

 

 

 

Adolf, a moly

 

Égi gangon, árva gangon

baj tenyészik, nő a baj,

tanti, néni, dédi nézi,

száll a barnaszárnyu raj,

ott vadász a gondbagoly,

mert a gomb alá bevette,

már magát, s bizony kiette

réklijét Adolf, a moly.

 

Mennyi rékli lyuggatása,

mennyi barna kártevő!

Mennyi szoknya szaggatása,

mennyi fejfedőevő!

Mennyi néni mondja sírva:

- Ő visz, ő, Adolf, a sírba,

így van ez bizony megírva,

senki néki meg se tiltja,

jöjj, Adolf, te moly, te moly,

jöjj, Adolf, ne légy komoly,

jöjj, nekem bomolj!

 

 

Égi gangi boszorkányok érkezése

 

Koppan a mennyei gangi sereg,

koppan a partvis, a nyél lepereg,

szálljon a porcica, szálljon a toll,

mert ez a seprü seper, behatol.

Mennyire szívja a port ez a gép,

mennyire szúr ez a vad hadinép!

 

Ükmami reppen a cső tetején,

dédike rázza a rongyot, a fém

csillog a tanti ülepje alatt,

leple repül, a harisnya szalad.

Mennyire szívja a port ez a gép,

mennyire szúr ez a vad hadinép!

 

- Szaggat a görcs, gyere már, tubicám,

jujj, ha elérem, a pornyi cicán

elverem azt, ami bánt, ami fáj,

partvisom, érj oda, nincs akadály!

Mennyire szívja a port ez a gép,

mennyire szúr ez a vad hadinép!

 

Manci kalapja ma messzire hull,

Manci sikolt, a ruhája szorul,

Mancira támad a sok boszi-rém,

törheti falba fejét a szegény.

Mennyire szívja a port ez a gép,

mennyire szúr ez a vad hadinép!

 

 

 

 

 

Konszolidált úrinő

 

 

Antikvada

 

Három pillér

 

Tres virgines

in medio mare

mensam marmoream

positam habebant

(részlet egy latin varázsformulából)

 

Három pillér lebeg a sós tavon,

három szűz áll rajtuk hallgatagon,

hallod hajuknak hirtelen neszét?,

a szél sziszegve származtatja szét.

 

Az égből egy malac pottyan,

az egyik szűz éles körme

torkának feszül - Megsülve

de jó lesz ez, meg se kottyan!

 

- jól megsütöd,

jól megsütöd,

jól megsütöd,

agyonütöd ...

 

kés nélkül majd én öllek le,

tűz nélkül nővérem pörke

leszel, a húgocskám bekap,

fogatlanul beléd harap!

 

- jól megsütöd,

jól megsütöd,

jól megsütöd,

agyonütöd ...

 

A malac nem sírt egy cseppet,

- Attól tartok, nincs mit enned,

nincs mit pörkölnöd, széttépned,

nem ínyedtől érek véget.

 

- jól megsütöd,

jól megsütöd,

jól megsütöd,

agyonütöd ...

 

Nekem van étvágyam rátok,

a malactest rajtam átok,

nézzétek, hogy lecibálom,

ha fületek megkóstálom ...

 

- Csak a fülünk, csak a lábunk,

amin e pilléren állunk?

Csak egy kicsit ujjainkból,

míg a vérünk ki nem csordul?

 

Cimpa ide, cimpa oda,

a malacnak harminc foga,

megkóstolta mind a hármat,

jutott neki édes párlat

mind a három szűzi vérből,

vérben bőség kemencéből.

 

Három pillér lebeg a tengeren,

szép három lány áll rajtuk ékesen,

hajuknak nincs már hirtelen nesze,

tűz sincs, malac sincs, fog sincs, semmi se.

 

 

 

 

 

Ad dolorem ventris praecantatio

Ráolvasás hasfájásra

 

Tres scrophae de caelo ceciderunt

invenit eas pastor ...

 

Dörzsölt meg jól a hasad,

olajjal kend gyomrodat,

az olajjal, mit asztalból

nyertél, szuszakold magad,

ezt énekeld, míg dörzsölöd,

a gyomrodba begöngyölöd:

 

„Három oszlop esett le az égből,

korinthoszi fők a feneségből,

arra járt egy koszos pásztor,

ki elkóborolt a nyájtól,

bunkó nélkül leütötte,

tűzhely nélkül megsütötte,

fogak nélkül mind megette

azt a három korinthoszi,

főoszlopost, csak noszlopi

nem volt hozzá, nem jól főzte,

nem jól főzte, nem jól főzte,

de most aztán mi legyen,

állt és bámult a hegyen.”

 

 

Imádság Anubishoz

 

(szerelmi varázslat)

 

Anubisom, föld és alföld

meg széles ég istene,

kutya, kutya,

nagyon kutya,

meghallgass ám,

hallgass énrám,

nem bánod meg,

semmi se,

alig semmi, amit kérek,

hogy szerelmemet az ének

hozzám hajtsa, hajlítgassa,

a lelkét is, a testét is,

korbácsával hasogassa,

comb a combra, láb a lábra,

test a testre, báb a bábra,

ami rajtam fekete,

találja meg feketéjét,

legyen meg a feketének

még feketébb kerete,

de ne késsél, ne henyéljél,

gyorsan, gyorsan, gyorsan érjél

korbácsod, kutya-farkincád

végével sötét húsához,

hogy most mindjárt piros legyen,

bíbor legyen, teszed-e?

 

 

Imádság Hekatéhoz

(átokformula)

 

(Gladiátorok, kivégzett gyilkosok, akasztott emberek és egyéb erőszakos hálóval halók holttesteiből nyert esszencia segítségével végzett átkozódás)

 

Sorsok, szükség és irigység

istennője, háromfejű,

háromsüveg-Hekaté,

éjjel éber szukaisten,

a ganéban nevesincsen

ürülékkel betelő

ebi úrnő, dögevő,

gorgófejű poklaszűz,

kígyóövű, el ne űzz,

neked szép holttestet hoztam,

ujjaiban, félig rohadt

beleiben botladoztam,

ezt a bűzt néked ajánlom,

a fertelmet ezüsttálon,

csak, istennő, háromfejű

pokolkutya, megsegíts,

az átkomon pokoltüzet,

égő tüzet melegíts,

ellenségem költsd fel éjjel,

bánatokkal feszítsd széjjel,

szemöldökét öldökölve,

szemgolyóbisát gyötörve

abban fehér fénnyel égő,

pokol-lángot kiteríts,

addig égjen, addig vágjon,

a golyóba, könnyfolyóba,

csarnokába addig vájjon,

amíg csak én meg nem szánom,

amíg mindenben nem veti

alám magát, amíg nem tesz

mindent, ahogy én kívánom,

ebi úrnő, dögevő,

ürülékkel betelő,

hadd egyem meg, hadd egyem meg,

hadd egyem meg, a velő,

a velővel vesz el ő!

 

Elrontott imádság

 

Lefetyelte a fekete vért,

nem volt rajta sisak, se vért,

kardot hasába rabszolgától

vesztes csata után se kért,

lefetyelte a vért, a vért.

 

Csorgott állán a vér, a fekete,

ragadt állára a másik sebe,

alvadtan folyt és egyre folydogált,

ébrenalvóként áltatott halált,

a vér csak folyt, a vér már meg nem állt.

 

A vér ragasztott, nyúlt és sűrű volt,

a vér hatalmas foltot maszatolt,

nyelve ha torpant, horpadt orra folyt,

horpadt, fekete orra csak szagolt.

 

A pap keze a levegőben állt,

az istenek haragszavára várt,

aztán, ujját a vérbe mártva,

a vér szivárgását bevárva

nyelvét nyújtotta, s hívta a halált,

nyelvét nyújtotta és halálra vált.

 

 

Az isteni dékán

 

Azt a kegyes, gyűrűs kezet,

a gyűrűket, csilingeket,

a gyűrűk helyén a sebet,

a gyűrűző kék ereket

 

távoztasd el, tőlem, démon,

a gyűrűzaj bűvköréből

a te szavad, a te átkod

engem mindjárt kiszakítson,

 

és ha erre nem hajlanál,

ha a gyűrűs kéz megtalál,

ha fülem mögött s fülemben

a két gyűrű csörren, cseppen,

 

esküszöm, hogy Osirisnek

szentélyébe becsörtetek,

ott csontokat, sírdíszeket,

minden képmást ledöngetek,

 

szarkofágját majd meghágják

farhullámok, szétcincálják

olajszennyes, sötét habok,

mert én az isten dékánja,

Achrammachla istenének

hatalmas dékánja vagyok.

 

 

 

Rebbenés

 

Rebbenjetek szét, oszoljatok.

Zavarjátok ájtatásaim.

Felemelt kézzel se érem el a plafont,

s a lépkedő azért sem lépked el.

Pedig egész panelnyi hittel hiszem,

hogy lábra áll és elmegy a hegyig.

 

 

 

Középkór

 

 

 

Távoli szerelem

 

„Be.m parra jois qan li querray,

Per amor Dieu, l'amor de lonh …”

(Jaufre Rudel)

 

Nekem csak ő kell, kit nem látok,

kit nem érintek, ki zsarátnok

gyatra szívemnek, ki jó távol

lakik tőlem s e csúf világtól,

 

nekem csak ő kell, kinek hangja

nem hajlik fülemben, mint hanga,

kinek illata nem csíp, nem vág,

mint friss combot a mogyoróág,

 

nekem csak ő kell, kinek nevét,

dereka ívét, tekintetét,

jó és rossz kedvét nem ismerem,

de elém ne hozd őt, Istenem!

 

 

 

Dénes király és a lány

 

Levantou-s'a velida,

levantou-s' alva.

(Dénes király)

 

Fehér lány fehér leplet mosna,

leplét a vad szél elkapdossa,

odafent hajlong, a magasban,

hajlong, haragszik szakadatlan,

fehér a lány, fehér a leple,

nincs semmi, amit elleplezne.

 

Fehér a hajnal, köd szakítja,

a szép lány arcát harag szítja,

ne menjen mosni, kinek nem kell,

csak töltekezzék szerelemmel.

 

 

 

A kecskelábú asszony

 

(Portugál eredetlegenda a Livros de Linhagens-ből)

 

Hosszú szoknyám árnyékában

karcsú kecskelábam,

szép vagyok, férfira vágyom

e vadon, zord tájban.

 

Szürke gránitsziklán állok,

csípőmön a kezem,

varjú repül hátam mögött,

férfira éhezem.

 

Szép földesúr, kicsiny lovag,

vegyél feleségül,

leányt szülök, de nem neked,

vérből és kenyérbül.

 

Szép földesúr, kicsiny lovag,

magod adjad nekem,

fiút szülök vérből s húsból,

neked átengedem.

 

Szép földesúr, kicsiny lovag,

csak egyre ügyeljél,

ijedtedben, örömödben

keresztet ne vessél.

 

Férjem, ki uram nem lehetsz,

tartsd vissza kutyádat,

mert még az én nagy, fekete,

szép szukámra támad.

 

Férjem, ki uram nem lehetsz,

keresztet vetettél,

viszem leányom magammal,

minket elvesztettél.

 

Hosszú szoknyám árnyékában

karcsú kecskelábam,

szép vagyok, férfira vágyom

e vadon, zord tájban.

 

 

 

 

Románc

 

 

A Szentföldről meggyalázva

gyalázatos, gyúló lázba

hempergetve, permetezve

lovag érkezik lihegve,

se sisakja, se páncélja,

mezítláb van s egy a célja,

a sok kórt, mint összegyűjte,

asszonycomb közé begyűrje,

rabolt annyit s kirabolták,

csonkolt annyit s nem csókolták,

most erővel, szennyes karral

szerelmet szorít nagy garral:

mint egy bűzlő gyulladt sebből

forrásából gennye feltör,

vissza nem néz véres szennyre,

jámboran kezd új énekbe:

Szűz Mária, oltalmazzál,

szükségemben el ne hagyjál.

 

 

Szerelmi bánat

 

Quantos an gran coyta d’amor

(Joam Garcia de Guilhade)

 

A lovagok siránkoznak,

szemlesütve nyivákolnak,

nyekeregnek drága lanton,

holtat idéznek sírhanton,

 

kiabálnak, verekednek,

egymás ellen fenekednek,

tomporuk nyeregben fájdul,

ha szerelmet kapnak szárnyul,

 

még templomba is elmennek,

naphosszakat térdepelnek,

alamizsna, fogadalom

csurran-csöppen, sokadalom,

 

de eközben csak azt lesik,

vajon lábuk elé esik

a keszkenőd vagy a fűződ,

aranykulcsod, kis cipellőd:

 

bánatuk hímporos lepke,

olyan hímes, olyan repke,

mert nem szentek ők, csak hímek,

s tojásbul van minden rímek.

 

 

 

Fehérkezű Izolda combja

 

Ha én sár lehetnék,

pocsék, csúszós iszap,

ha felfröccsenhetnék,

míg a pata lecsap,

 

ha én ág lehetnék,

zöld bokor vesszeje,

és odaüthetnék,

legyen egy kék sebe,

 

ha én szél lehetnék,

csiklandó, vad, szabad,

izmain szeretnék

siklani, mint szavad,

 

Trisztán. Nem volt kezed,

hogy a sárvonalra,

egyszer is odatedd?

 

 

 

Aranyhajú Izolda combja

 

Neve, mint apró gyík,

úgy siklott a lány napsütötte,

tikkadt combján,

megállva s újra iramodva,

aztán elért a bágyadt

vágyak csarnokába,

s ott bolyongott,

míg betűi a vérvörös falakra

rá nem tapadtak egyenként, sután.

 

 

 

 

 

Izolda Trisztánhoz az erdőben

 

Szerelmed nem táplál, nem ruház,

ez a nagy bozótos megaláz,

bőröm oly fekete,

mint pokol szennyese,

aranyszín hajamban

csak rongyos szalag van,

elmúltam húsz éves,

szépségem kétséges,

lám, nem tiltakozol,

ki tudja, mostanra

szívedben mi honol.

 

Jaj, Trisztán, meguntam

hogy fűben, homokban …

hagyjuk ezt abba már,

míg reánk nem talál

Marke vagy a halál.

 

 

Izolda borzad

 

Márk király a gyűrűjével,

ezüstgyűrűs nagy kezével,

kezével a kupa mellett,

kezével a kezem mellett,

hogy markolja, ha kitellett

a megteltet, a kikeltet,

hogy foglalja el a kertet,

hogy húz rajta duzzadt nyelvet,

 

Márk király a gyűrűjével,

ezüstgyűrűs nagy kezével

hogy gyűri majd, gyömöszöli ...

Gyűrűs gyönyöre gyönyöröm

öles léptekkel megöli.

 

 

Izolda a háromszemélyes ágyban

 

Ahányszor sóhaj suhant,

azt hitte, ő az, lezuhant,

lisztbe lépett, vére csordult,

ilyenkor Márk csak megfordult,

nyögdécselt és átkarolta,

lázas arcát megkarmolta,

Trisztán halkan reszketett

átellenben, megvetett

ágyukon a szerelem

így virágzott, nesztelen,

bőrükön a téboly csúszott,

hogy lehet, hogy ő és Trisztán

minden éjszakát megúszott?

 

 

 

Emancimpa

 

 

Atyai gyóntató

 

Douro márki feleségéhez, Mariannhoz

A Brontë-nővérek Angria és Gondall-történeteinek emlékére

 

Tégy atyai gyóntatóddá engem,

valld meg vétked, feleség-neveltem,

leányom, húgocskám,

királynőm, anyácskám,

gyónj meg, mint egy katolikus

fejedelem:

felemelem

porból üvegcserepektől

szétkaszabolt térdjeiden

remegő szent testedet,

ragyogjad be estemet,

mert haragom, nagy haragom,

dühös, vad, makacs tébolyom

különben a halottaknak

szentelt szobába temet,

nem sirat meg, nem sirat meg,

nem sirat meg tégedet

Gondaloknak gonddalával

Angriáknak angorákkal

ékes torka, fehér torka,

még cselédek sem, sebed

egyre csak sebed, sebed,

elveszíted gyermeked,

elveszíted hű ebed,

mind a három, mind a kettő,

mind az egyetlen neved,

jobb lesz, ha parancsolódat

atyai és nagyatyai gyóntatóddá

megteszed.

 

 

 

Akvarell a mellen

 

(Zenobia)

 

Nekem olyan gazdag sors jutott,

hogy egész nap tájképeket rajzolgathatok,

akvarellel vizes lelkem

képeivel telefestem

sima füzetem.

 

Nekem olyan gazdám és uram

van, hogy csak úgy viselhetem

hollófeketén fekete, fekete hajam,

ahogy neki tetszésére,

ön-megelégedésére,

örömére van.

 

Nekem olyan kiváltság jutott,

hogy egész nap nőportrékat rajzolgathatok,

akvarellel feketére

odafesthetem a képre

hollófeketén fekete, fekete hajam,

és hajamból, feketéből annyi, annyi van,

hogy a fekete festékből

bűnös módon pazarolva

egészen tetőtől talpig,

vizes, sötét fellegekkel

takarom magam.

 

Ó bocsáss meg, drága gazdám,

bőkezű uram,

bűnös módon pazaroltam,

pazaroltam, elbotoltam,

kiömlött az akvarellem,

bepiszkolta fehér mellem,

melletted meg nem bonthatom,

nem loboghat már szabadon

hollófeketén fekete, fekete hajam.

 

 

 

 

Ne tisztelj!

 

Me desrespeite!

(Idézet egy igazi brazil sorozatból)

 

Ne tisztelj, ne ments meg,

hozzám ne nyúlj,

ne kövess, ne hagyj el,

elém ne hullj,

 

ne tarts el, ne tarts meg,

nincs időm, nincs helyem,

párnámon toporgok,

taposok sebesen,

 

párnám nem lesz puhább,

túl kicsi, túl fehér,

tollait cibálja,

húzkodja őszi szél.

 

 

 

Ál-női dalban

 

Ál-női dalban

zajlok, zavartan

sodor a sorsom,

settenek,

zümzüm a méhem,

elfekszem ébren,

hálókötésben,

rettegek.

Műszámba zápor

süpped, fafátyol

felszántja csendem,

rongynyaláb

ringatja gödröm,

szippantja csöbröm,

fejek gurulnak,

nincs tovább.

 

 

 

 

Konszolidált úrinő

 

Konszolidált vagy, úrinő,

nem késel el,

nem kés felel

nálad sértésre, recsegő

láncain az indulat magával

ritkán vonszol a hűs kövön,

s nyakába többé nem borulnál

senkinek, míg vakít a könny,

nem botlasz meg zokogva, csúfan,

a kusza vágytól megvadultan ...

fogad csak saját szájad rágja,

mindig egy helyütt, fehér hártya

születik ott: a bűn jele,

mit nem követtél el vele.

 

 

 

 

Boldogok a feledékenyek

 

Molyrágta blézert,

kék szoknyát, 80-as

évekbeli blúzt,

soha nem használt

és 20 éve őrzött

ruhát,

a nagyi hálóingeit,

fél kesztyűjét,

nehéz, rossz tapintású

barna rongyokat

a mindent átható

dohot,

a tűzhely mögötti

mocskot,

a karomon szétlottyadt

rovartestet,

a régi éjjelt,

a kezdetet –

minden előtti

múltnélküli szót,

a comb között

kidörzsölt anyagot.

A szakadást, bolyhot

és foltokat.

Boldogok a feledékenyek.

 

 

 

 

 

 

Sárkánynyelv

 

 

 

Vogelweide

 

„Owê, war sint verswunden”

(Walther von der Vogelweide)

 

Mégiscsak kár, hogy elmúlt minden,

s előre kár azért,

mi még nem múlt – hisz lüktetően

imént arcomhoz ért.

Jön évre év és napra nap,

gyermek, öreg hull, mint a mag:

lelkünkben tátong széles űr,

a remény is megözvegyül,

álom sodor tengerről partra,

azt már a pusztulás kimarta,

felpuffadt arcok romlanak

összeomlott házak alatt.

Dúló öröm körme alól

a bánat dünnyögése szól,

s ha csendesül az utcazaj,

sejtünkön rágódik a baj.

Hiába súgod:

- Élj a mának!,

jelen tűjébe nem találhat

időm szakadós cérnaszála.

A jövő is a múltat vájja.

 

 

 

 

Isten őrült tipográfus

 

Isten őrült tipográfus,

vastagon szedi magát,

ritkásan bocsánatát,

szeret nagyon kurziválni,

minket verzálban vegzálni,

kedvence a fattyúsor,

csupa fehér hattyúból.

 

Isten őrült tördelő,

sorok között tördel Ő,

minden L-je térdepel,

minden O-ja énekel,

nárcisztikus egy karakter,

övé az összes karakter.

 

Egész nyomdásznemzedékek

vártak hiába a Műre,

korrektúraforduló se

lett ez életben belőle.

 

 

 

Nekem cenzor kell

 

Nekem cenzor kell,

poloska,

telefonkattogás,

karton kilinccsel,

motozza

szavaim egy csuhás,

 

nektek írom levelem,

számoljatok le velem,

súgjatok be,

és vadul

jegyzeteljetek,

az Úr

szemében

a létezésem

mert még kifakul.

 

 

 

Párduc és kislány

 

Párduc járt az erdő mélyén,

párduc járt a réteken,

emberélet útja felé

lépkedett a végeken,

 

a faluban egy szem gyermek,

játszótársa macska, szél,

pillangó és forrás hangja,

késen a hegy, késen él.

 

Jár a párduc erre, arra,

de csak a kislányra lel,

aki oly nyugodtan nézi,

ijesztésre nem felel.

 

- Mit keresel, macskatigris?

- Párduc vagyok, szép, de vad,

közelemben így időznöd

ingecskében nem szabad.

 

- Mit keresel, párducmacska?

- Férfit, kit legyőzhetek,

kivel véres harcot vívjak,

kit aztán széttéphetek.

 

- Nincs itt senki, férfi vagy nő,

nincs egyetlen kis gyerek,

én vagyok a falu lelke,

én leszek az ételed.

 

- Nem ehetek gyönge húsból,

nem szürcsölök rózsavért,

- Pedig velem kell beérned,

nem cserélsz el senkiért.

 

- Nem ehetek gyönge húsból,

tündért én nem bánthatok.

- Pedig engem kell megenned,

ne félj, tündér nem vagyok.

 

Párduc járt az erdő mélyén,

párduc járt a réteken,

sáros lett fényes bundája,

gyúlt szemében félelem.

 

 

 

A ferdítő lázadása

 

Nem ferdítek tovább,

szerzőtlen szöveg görcsbe-

rántó hóhérját névtelen

nem játszom többé –

s gombnyomással

törölte önmagát,

kit olvasó nem látott még sosem,

ezért tulajdonképp nem létezett.

 

 

 

Kínai festmény

 

Rókák kacaja lappangott a ködben

szürke facsonkok között nyílt a bíbor

felhők tehertől nyögdelő méhszája

két apró férfi vállára születtek

az esőláncon függő vérrügyek.

 

 

 

 

 

Tiltott szavak

 

Ízléstelen, tiltott szavak

rohadnak a gyümölcs alatt,

csak a kosár aljára nézz,

csöpög, ragad, mint lusta méz,

újságpapírt teszek alá,

hadd csorogjon ócska betűk

között, hadd ússzon hangyácska rá,

hadd morzsoljam két ujjal össze,

hadd tisztítsak hagymát fölötte,

szép rothadás, hadd dobjalak ki,

hogy itt voltál, ne tudja senki.

 

 

 

Verbális kiskések

 

Verbális kiskések

röpködnek, sebészek

verbális varrakat

varrnak és varjakat

verbális szemekre

eresztnek, sebesre

rágom az ajkamat,

szájamban szavamat

tovább nem tarthatom,

te tépd fel varratom.

 

 

 

Furcsa él

 

S mint rozsdás dárdanyél,

kiáll belőlem egy furcsa él,

mi beleimen átütött,

lágy részeimbe ütközött,

a seb körül rohadt szövet,

beleszőnek egy szöveget,

de elolvasni nem tudom,

értelmezhetem szabadon.

 

 

 

 

 

Parti-Nagy Lajos verset ír

 

Van egy árnyék, férfiárnyék,

van egy átkozott nagy árnyék

az én hátam közepén,

megvesszőzném két kezemmel,

megmarkolnám tenyeremmel,

megszorongatnám biz én,

megszurkálnám hegyes ujjal,

rá is fújnék macskajujjal,

szállna már le gerincemről,

megkérném egy ellenőrtől,

kérjen tőle bérletet,

tán trolinak nézhetett:

 

de ő nem száll, el nem repül,

belém kapaszkodik, megül,

sőt, azt mondja árnyékszájjal,

árnyékszékfoglaló szájjal,

ő talált ki egykor engem,

az ő tálkájából ettem,

ő írja és javítgatja

minden, minden, mindenem.

 

 

 

Carmen idioticum

 – avagy

A költészet hatalma

 

Ez egy idióta nóta,

varázsdal, köszvény adója:

köszönömre és hozomra

átadom én, átadom

mert ő csak az én dalom,

aki gyógyulni akar,

aki reggel köszlött lábat

fájdalommal kitakar,

az én kenőcsömmel kenje,

és e rigmust énekelje:

 

Tűnj el, tűnj el, köszvény bátya,

már nyomodat se találja

se a bokám, se a talpam,

a mérgedet leld e dalban.

 

De a kence-ficere

pénzbe kerül, köszvény-népség,

nem ingyen van, sisere,

és a kenőcs nélkül nincsen

idióta kis dalomnak

semmiféle sikere.

 

 

Sárkánynyelv

 

Táskámban duzzadt sárkánynyelv,

alig él bennem bármi elv,

alig lélegzem: mérgező

húsosságával mérgez ő.

 

Táskám nehéz, már nem bírom,

már nem lóbálom szabadon,

belenyúlni mégsem lehet,

tán megnyalná a kezemet.

 

Táskám mint terhes asszony áll

oldalamon és kiabál,

belülről nyáladz és liheg,

aztán felsír egy régi heg.

 

 

 

 

 

 

 

Bagolyóra

 

 

Hoffmann-ciklus

 

 

Bagolyóra

 

Bagolyóra

bolyongóra

beállítva

vijjog szóra,

szó betűi

szerteszórva,

nem csipeget

bagoly róla,

nem csipeget,

nem kóstolgat,

ingát inte-

getve lógat,

ingát ingat,

ringót ringat,

inga végén

szót szagolgat,

szagol, szagol,

csőre szorul,

csőre csippan,

vérbe borul.

 

 

 

Pirlipát pártában

 

Pirlipátka

szánja-bánja,

Diótörőt

palástjába

nem takarta,

gyáva pára,

nem vár rá más,

csak a párta,

pirizsporos

ványadt párna.

 

Diót törni

nem jár szája,

eszébe jut,

hogy barátja,

akivel nem

állt ő párba,

krakatukját

hogyan rágta,

erre gondol,

s bánat vájja:

fájás áll az

állkapcsába.

 

 

 

Légytanító

 

A nagybácsi tanítót ad,

kinél pisszenni se szabad,

bár ő zümmög, pohárra ül,

ott tisztálkodik, hegedül,

és ha rossz a felelet,

ujjadba szúr egy sebet,

nevet, ha megrándul szájad,

felhörpinti könnyed-nyálad,

ízlelgeti reggelidet,

harapdálja a kenyered,

véres térdedre leszáll,

csúf orrával kalapál,

mézes-tejes poharadba

beleájul. Nem szabadna,

nem kellene légycsapóval

végezni a tanítóval?

 

Legyél bögöly, legyél légy,

de tanító sose légy.

 

 

Babagyilok

 

Nem kell nekem az a baba,

akinek fehér homloka,

rózsás arca, szép kék szeme,

gúnyos, okos tekintete

csúfolódik napra-nap,

fején csinos kis kalap,

szaggatottan énekel,

kérdésemre nem felel:

arcát összekaristolom,

bodor haját megszaggatom,

ruhácskáját megtépkedem,

ne illegessen itt nekem,

erdő mélyén tóba dobom,

átmegy rajta a csónakom.

 

De mikorra hazaérek,

majdnem magamhoz se térek,

ki ül anyácskám ölében?

Most már vízen és kenyéren

élek, a szobámba zárva,

ő a kedvenc, én az árva.

 

 

 

Droßelmeier keresztapa kicsiben

 

Akkora, mint papa hüvelykje,

belefér egy lóbab-hüvelybe,

kabátja két szárnya repked,

cérnahangon énekelget,

a kastélyba bemegy, kijön,

bókol a szép zöld műfüvön,

mellette az eredeti

keresztapa feszegeti

a meglazult csavarokat,

szurkálja a kis bábokat,

mintha belém szúrna éppen,

megfájdul, sajog a térdem.

 

 

 

Égigérő

 

Csúnya nagybácsi,

csúfos nagybácsi,

hagyjon csírázni,

hagyjon megfázni,

nedves vattában magom,

onnan serken majd babom,

zöld és karcsú paszuly leszek,

még a levélkém se remeg,

az égbe küldöm levelem,

a levelem eljön velem.

 

 

 

Ne feledd leporolni a tükröt

 

Felesleges tobzódnod:

tobozmirigyed átörökíti

császárkabátod minden gyűrődését,

belelógsz a szalamandrahúsból

rittyentett levesbe,

pápaszemmel hitegeted

a népet, zápfogat osztasz

- de nem szorzol a korzón -,

vállat vonsz, ha kihúzlak a versből,

lötyög rajtad a súlytalan szók gatyája,

ne feledd leporolni a tükröt.

 

 

 

 

Félig

 

Ne tagadd meg

kérésem, úrnő.

Hadd lehessek

kisvárosban

polgárasszonyka,

tisztes nőszemély,

ki csillogó függővel fülében

a lent haladó diákok felé

piros kendővel

hosszan integet,

de házából ki

sose, sose lép.

Nehogy megtudják:

félig asszony

csupán,

félig meg –

istenuccse, nem más –:

hószínű kecske,

kerge bestia.

 

 

Domini canis

 

 

 

Arab úr

 

Aranyos szamaram,

ne cipeld aranyam:

arab úr ma rabul

ragadott cudarul,

az övé aranyom,

az övem, a karom,

pici ölyvmadaram,

ölelésparazsam,

az övét akarom,

aranyom kavarom,

aranyom keverem,

az övem levetem,

pici ölyv kirepül,

a tetőre leül,

aranyos szamaram,

aranyam odavan.

 

 

 

 

Asszonytár

 

Erre némber, arra asszony,

kérem, uram, legalább egy

kicsi nőt innen szakasszon,

sokan vagyunk belezárva

ezen hodály-asszonytárba,

sok lövedék, apró patron,

ficni-fecni, kemény karton,

néhány teleírt papír,

levélbomba, randalír.

Önmagunktól óv a zár,

nem férfikéz által emelt

börtön ez az asszonytár.

 

 

 

Rézcsapok

 

Ezek a rézcsapok

rézpapok, csélcsapok

örökké csepegnek,

csúfságot fecsegnek,

ricsajjal locsognak,

csipognak, rotyognak,

átfolynak napomon,

átfolynak éjemen:

vizeik vizezik

rothadó életem.

 

 

 

 

Arccal a plafon felé

 

Arccal a plafon felé

várom a szellemek nyaggatását,

rég feledett tisztáson bolyong

egy szégyenlős szatír,

meredek ösvényen fölfelé

gyökerekbe kapaszkodik,

hosszú kabátja szélére lép,

reccsen és elszakad -

ő és a kabát, a kabát és ő:

arccal a plafon felé

alszom, s nyaggatnak a szellemek.

 

 

 

 

 

 

Kockás nadrágú halálbohóc

 

 

A kockás nadrágú halálbohóc

gyermekkorom örökkévalójában

sandán kísértett, műörömmel

öntve nyakon az őszi délutánt.

Akkor bújtam el narancssárga

műanyag labirintusom

fémgolyó Tézeuszában,

s gurulok benne, nem találván

se a bikát, se önmagam.

 

 

 

 

 

Domini canis

 

Pórázon tart az Isten,

gyanús vagyok neki,

pórázom hogyha rázza,

korhol is: kis parázna!

De ilyesmitől mostanában

már senki nem parázna –

engem kivéve.

Damilon,

tűzpiros, erős fonalon

siklik hozzám egy angyal-lárva,

bábjában árva csápja, lába,

nyakörvembe csimpaszkodik,

izeg-mozog, húzódzkodik,

így suttog fontoskodva majd -

A póráztartó kéz üzen:

oltsam el már minden tüzem,

álljak lábhoz, vagy üljek,

de a parkba, kanok közé

többé ne meneküljek.

 

 

 

A fáraók kutyája

 

Brancának

 

A fáraók kutyája

sárkány, apró, meleg,

harap, ahol tud,

szája körül ezerfelé

szökik fehér szőrszála

borzas taraja,

ugrása mint a

szárnyalás korán

visszavont képzete,

úgy hull rám

fájdalmasan,

a palotában iszkol,

száguld, rebben,

lángocskák röppennek vele.

 

 

 

 

Ha Rióban rianóban

 

Ha Rióban rianóban

forr a víz, a tengerár,

fekete csúf fellegekkel

hűsen zúdul a halál,

a halál, a halál,

ki göröngyünkbe kapál.

 

Zavaros sós lihegése

nyomakodva ránkfeszül,

beszakad az üvegablak,

sokezer szúrt seben ül

a halál, a halál,

ki göröngyükbe kapál.

 

Ne szaladj el, ne kapálózz,

szelek úsznak s szellemek,

ne ereszd el a nyakörvem,

az örvényben felnevet

a halál, a halál,

ki göröngyünkbe kapál.

 

 

 

 

Éjjeli járat

 

Bulgakov után, szabadon

 

Sárgás, gyönge lámpák

hunyorgása rebben,

fájás fészkelődik

a tegnapi sebben,

 

feketésen kúszik

a magas falakra

suttyó macskanépek

vad, karcsú alakja,

 

csak két lábon járnak,

zsebükben a bérlet,

jólnevelt polgárok

nyomukba sem érnek.

 

Sötét már a város,

gonosz már az este,

felszállunk az utol-

só negyvenhetesre.

 

 

 

 

 

 

Időzökkenés

 

Lépést vétettem a Duna felett,

éjszaka volt, és apró csónakok

lobogtak odalent a mély vízen,

a hágcsón zökkent ki az én időm,

s ki percet vét, a káosz foglya lesz:

csontvázként testesültem újra meg,

egy más időben, immár férfiként,

sárból s szalmából volt hitvány húsom,

egy rongyhalmazt mutattak: ő anyám,

ettől a csomós mélységbe vetett

a megszűnésnek mohó vágya, még

megéreztem, hogy csattan síkosan

énem harmada – ronda sáralak -

a hátamon: így zuhantunk vadul,

s mormoltam fordított varázsigét:

víz, föld és szalma, válj három felé,

adj végetérnem! De a harmadom

még élni kért és görcsösen tapadt,

egységem nem szűnhetett meg vele.

 

 

TARTALOMJEGYZÉK

 

 

Égi gang

Kislány tompa késsel

Ábel számon kér

Két üres babakocsi

A cipőhajfésülő

Ez a város

Térképek fölött

Sokáváros

Szomorú szfinxeink

Panelproli

Keret és legények

Népköz

Temetés

O'Larry a szabadságharcban

Papírnő-versek

Ultrahang

A papírnők

Hüvilyke papírnővé válása

Piperetükör

Indul a levéldamil

Üvegkalandor és Hüvilyke (wechsel)

Adolf, a moly

Égi gangi boszorkányok érkezése

Konszoldiált úrinő

Antikvada

Három pillér

Ad dolorem ventris praecantatio

Imádság Anubishoz

Imádság Hekatéhoz (átokformula)

Elrontott imádság

Az isteni dékán

Rebbenés

Középkór

Távoli szerelem

Dénes király és a lány

A kecskelábú asszony

Románc

Szerelmi bánat

Fehérkezű Izolda combja

Aranyhajú Izolda combja

Izolda Trisztánhoz az erdőben

Izolda borzad

Izolda a háromszemélyes ágyban

Emancimpa

Atyai gyóntató (Douro márki Mariannehoz)

Akvarell a mellen (Zenobia)

Ne tisztelj!

Ál-női dalban

Konszolidált úrinő

Boldogok a feledékenyek

Sárkánynyelv

Vogelweide

Isten őrült tipográfus

Nekem cenzor kell

Párduc és kislány

A ferdítő lázadása

Kínai festmény

Tiltott szavak

Verbális kiskések

Furcsa él

Parti-Nagy Lajos verset ír

Carmen idioticum - a költészet hatalma

Sárkánynyelv

Bagolyóra

Hoffmann-ciklus

Bagolyóra

Pirlipát pártában

Légytanító

Babagyilok

Droßelmeier keresztapa kicsiben

Égigérő

Ne feledd leporolni a tükröt

Félig

Domini canis

Arab úr

Asszonytár

Rézcsapok

Arccal a plafon felé

Kockás nadrágú halálbohóc

Domini canis

A fáraók kutyája

Ha Rióban rianóban

Éjjeli járat

Időzökkenés