Portfóliók

   - Kaptam egyszer egy vastag stencilezett valamit, szinte újat, alig használtat. Akitől kaptam mámorosan, csillogó szemekkel nyomta a kezembe. Neked hoztam - olvasd el, a Tanú forgatókönyve. Fiatal srác volt - a néhány év korkülönbség is számított - munkatársam volt a József Attilában'. Gyanakodtam kissé mert elég különös társaság vette körül. Szerintem valamely tagja a szines kis közösségnek lopta valahol filmesek közelében.

   - Beleolvastam, de roppant zavart a "stílusa", mert valóban forgatókönyv volt, itt ott bejegyzésekkel áthúzásokkal, és nem nagyon tudtam kiolvasni belőle a valódi történetet. A film már régen elkészült akkor, de betiltották a srác szerint, én meg azt keresgéltem mi okból és miért tehették...? Nem értettem a mámorát amivel a kezembe nyomta. Főleg néhány jelenetet tartottam túl elnagyoltan gyávának, és ezt tiltották volna be...? Persze nem gondoltam az elvtársak rémült óvatosságára. A szellem maradjon csak a palackban, az irónikus csipkelődő szellem meg annál inkább. Komolyság, tartás és kitartás, előre a lenini úton ez a lényeg. Nem barátkozunk közben sem jó sem gonosz, ártó szellemekkel, mert nem tudjuk megkülönböztetni őket. Amikor pedig már megnézhettem az eltiltott filmet, sajnáltam, hogy továbbajándékoztam a forgatókönyvet.

    - Sok év telt el azóta, s nemrég láttam épp a film rendezőjét Bacsó Pétert tolószékben hófehér hajával mentősökkel a háttérben egy üres szinpadon. Néhány szót mondott csupán, s nekem ujra a "fehérhajú" jutott róla az eszembe. Az arcát, alakját, mozdulatait ma is tisztán látom, s az a néhány szó amit mondott beleégett az emlékezetembe.

    - Néhány éve, amikor felhívtam a neves történészt, hogy hozzátegyek valamit a rádióban elhangzott riportjához, felvette a telefont.  Mivel a riportban szóbaejtette lakókörnyezetét, nem volt nehéz utánakeresnem a telefonkönyvben, találtam is egy hasonló nevet, végül kiderült jó helyen keresgéltem. Azt mondta szerencsém van, teljesen véletlenül vette fel, mert szinte soha sincs otthon. Bemutatkoztam, megemlítettem a riportot és ezzel kapcsolatban szerettem volna felhívni a figyelmét valamire, ami mindig kimarad a nagy, szenvedélyes emlékfolyamokból... Kiderült valóban érdemes volt, mert nem volt tudomása róla. Aztán készülő könyvéről esett szó, ismertem a témáját és ehhez is lett volna valami apróságom, távoli, mellékes de nem akartam beszélni róla...Nem akarom összezavarni - mondtam, de ő nem tágitott. Nyugodtan zavarjon össze - szólt és én szabódtam mert ezt a történetet még soha nem mondtam el senkinek. Még a családom egyetlen tagjának sem, senkinek, annyira legbensőbb magánügyemnek tartottam. Egy olyan pillanatnak ami csak kettőnkre tartozik. Valahol, valamikor valakivel...Semmi olyasmi ami történelem...Magánügy, a legszemélyesebb. Tulajdonképpen kicsit szégyeltem is, mert a naivitásomat, tájékozatlanságomat, és persze ostoba jóhiszeműségemet bizonyította.

   - Így került elő a "fehérhajú", mire ő rögtön közbevágott. Ismerem, hallottam róla - vágta rá - hírhedett figura, a legnagyobb vamzer a kisfogház történetében. Jó akkor nem mondom. Próbáltam elállni, visszakozni a témától - de ismét közbevágott - mondja csak... ( mi egyebet mondhatna egy történész aki a korral foglalkozik...?) makogtam valamit, és a végén már nem emlékszem miről is beszélgettünk.

   - S, hogy miért veszem elő éppen most...? Bármennyire is tisztelem az elhunyt rendezőt, ő most csak ürügy ehhez a  történethez, részint témája, részint fehér hajkoronája miatt. Azonkívül az is okot ad a felelevenítésre, hogy lassan kipusztulnak mind az enyhitő szinek, melyek elviselhetőbbé, időnként pedig talányosabbá szinezik környezetünket. Körülöttünk már már minden egy, illetve váltakozva kétszínűvé, fehérré és feketévé silányul - az angyalok seregében mindenki születésétől fogva pedigrés angyalkának mímeli magát, és éppen úgy történik mindez a másik oldalon. Mindig patás ördögök ocsmány gyülekezete a másik oldal, annak látszik és annak kell látszania, kinek kinek gusztusa és hajlama szerint. 

   - "Jóbaráttal"  egy nyári délután fél négy tájban ismerkedtem meg, azért tudom pontosan mert megnézte az óráját, körülbelül úgy mint akinek hamarosan lejár a munkaideje. Rendes, barátságos, szinte kellemes modorú embernek látszott ahogy papírt fűzött az öreg Continentálba, s még mosolygott is. Lepötyögtette az adataimat, közben mint akinek eszébe villan kellemetlen modortalansága egy pakli Kossuthot tolt felém  az üres íróasztalon keresztül. Gyujtson rá - mondta és elnézést kért, hogy korábban nem jutott eszébe. Csak az írógép és ez a pakli cigaretta volt az asztalán, semmi más. Lámpa sem volt, amivel jól belevilágítanak a gonosztevők képébe. Egészen megnyugodtam.

   - Megköszöntem a kínálást, de nem fogadtam el a cigarettát, annál is inkább mert eddigi 15 és fél évemig eszembe sem jutott, hogy valaha is rágyujtsak. Miután felvette az adataimat, átnézte a hevenyészett, néhány oldalnyi jegyzőkönyvet, amit alig két órával korábban, elfogatásom helyszinén vettek fel, összegyűrte, és a szétkosárba dobta. Erre itt nem lesz szükség - mondta, és mosolyogva felém fordult. Azt hittem hamar végzünk, mert a mozdulatot, nagylelkű bátoritásnak véltem, de semmi egyebet nem tudtam mondani, illetve eszem ágában sem volt semmit hozátennem a korábbi jegyzőkönyvhöz. Ahhoz, amit oly nagy lendülettel a kosárba hajított. Láttam, hogy nincs megelégedve a válaszaimmal, töprengett mint aki nem érti a viselkedésemet, fejét csóválta - nem lesz ez így jó, mondta, smint aki baráti jóindulatáért mást várt volna, csalódott ábrázattal  kiment.

   - Talán tíz percig is bámészkodhattam volna a kis szobában, ha lett volna mit, mert "jóbarát" székén és írósztalán kívűl csak egy másik asztal árválkodott a bejárat mellett. Kopottan, durván lepattogzott festékkel, s olyan lábakkal, melyek gömb formában, amolyan bunkó formában végződtek a feketén  mocskos padlón. Az asztalon nem volt semmi. Sem írógép sem iratok, összekaristolt lapján csupán tintafoltok. Annyira ronda volt, hogy már már érdekelt mi célt szolgál, lehet-e valami értelmes funkciója, s ha van miért éppen itt...? 

   - Gondolataimba merülten bámészkodtam, amikor "jóbarát" helyett négy fiatalember lépett a szobába. Kicsit közelebb húztam a székemet az íróasztalhoz, mintegy jelezvén, hogy várjanak a sorukra, mert előbb az én ügyemet kell elintézni. Igérem rövid leszek, még így is legfeljebb késő délutánra érhetek haza, szóval türelem. Az előadó elvtárs kiment valamiért, én s őrá várok...

   - Ekkor az egyik, "jóbarát" íróasztala mögé lépve becsukta a szélesre tárt ablakot. Néhány pillanat múlva pedig a legközelebb álló csendben sziszegve szólalt meg a hátam mögött:.. - Hogy mersz ülve maradni a jelenlétemben...? Hátrafordultam, hogy megnézzem ki szólit, de abban a pillanatban kirúgta alólam a széket.

   - Tulajdonképpen ez volt az első menet. Annak is csupán bevezető, mondhatnám, ismerkedési mozzanata. Ezen első padlórakerülés után pedig már csak alig néhányszor tudtam felállni. Újra és újra odalenn találtam magam...s csak arra vigyáztam, hogy jól összeszorítsam a szám, nehogy a fogaim kirepüljenek. Amikor végre abbahagyták és kimentek, nehezen tudtam feltápászkodni a padlóról. Rettenetesen fel voltam háborodva, és elhatároztam, hogy mindezeket el fogom mondani "jóbarátnak", aki tulajdonképpen kedves embernek látszik, cigarettával is megkínált és nyilván semmit sem tud a távollétében történtekről. És tényleg semmit sem tudhatott a durva inzultusról, mert amint visszajött ismét az írógép elé ült szinte jókedvűen, és ismét elém tolta a pakli cigarettát. Már éppen szólni akartam, hogy ne mászkáljon el, mert akkor itt olyasmik történnek, hogy az...de az egyértelmű, megszokottnak tűnő mozdulat ahogy kinyitotta és szélesre tárta az ablakot, s ahogy újra elém tolta a pakli cigarettát elbizonytalanított... Lehet, hogy mégis...? Arra gondoltam várok és csak akkor fogok panaszt tenni ha megismétlődik a dolog.

   - Nem kellett soká várnom, mert hamarosan újra kiment fejét csóválva. Látványosan, mímelten bosszankodva tette, és akkor rögtön jöttek a "kosztosok". Beosztottjainak is nevezhetném, vagy segédeinek, de nem érdemlik meg a titulust. "Kosztosok" ők, akik koszt, kvártély fejében végzik a legmocskosabb feladatokat. Mindig négyen. Hosszúujjú fehér ingben, sötét nadrágban, de legjobban a cipőjük szinét tudtam megjegyezni a mocskos padlón...Barnák voltak, a "kosztosok " cipői, de nem egyforma barnák. Némelyik világosabb, másik sötétebb.

   - Nagyon hosszúra sikeredett ez a délután, s talán még hosszabbra a lassan komoruló este. "Jóbarát" időnként változtatott a stílusán, találgatásokba bonyolódott, olyasmikre akart rávenni amik nagyon is zavartak...Ennyire hülyének néz...? Nem akart túl sokat, csak a megbízóm nevét, a helyet ahol kiképeztek, és még a célpontot is szerette volna...Aztán szóba jött még a Széna tér, meg a Déli pályaudvari dolog...És arról is biztosított, hogy bármennyire is makacskodom előbb utóbb úgyis fény derül az igazságra. Van bőven ideje és vannak eszközei. Nem mintha fenyegetésnek szánta volna, de hasonló kijelentések után persze kiment, és újra és megint, mint mindig jöttek szorgalmasan a "kosztosok".

   - Nem számoltam a meneteket, értelmetlen lett volna, de úgy éjfél után a négyek eleddig kíméletesnek tűnő munkálkodása szörnyen eldurvult. Eljött az a pillanat, amikor a számlálásom, hogy na még ezt, meg még ezt meg ezt kell kibírni és talán vége lesz, már értelmetlenné vált. Hasmánt terjedtem el a mocskos padlón amikor néhány mummogással és a padlót verve végül is nem bírtam tovább - feladtam. A gépezet rögvest leállt, néhány pillanatig csend volt, aztán ajtónyikorgást hallottam, az egyik még búcsuzóul oldalba rugott, végül szó nélkül kimentek.

    -  Kicsit pihentem a padlón - dehát, végül is ezt akartam, nem..? Egy kis szünetet, egy lélgzetvételnyit...Mint a legkisebb királyfi a mesében, aki a hétfejű sárkánnyal küzd, s ereje végére érve eszébe jut a csodasíp...És megfújja.... Nekem más jutott az eszembe hirtelen...Sípom se volt amibe belefújhattam volna és az jutott eszembe, hogy jó jó, szereztem magamnak egy kis laufot, de szemtelen módon be is csaptam őket. És tudom, hogy hihetetlen, de lelkiismertfurdalással vegyes szégyenérzetem támadt...

   - Szégyeltem magam. Nem illő, nem illendő ilyesmit csinálni - "jóbarát" akár szemrehányást is tehetne érte ha visszajön, hogy ilyen gyerekes trükkel húzom ki magam a szükséges dorgálás alól. Ő most a magyar állam képviseletében kérdezget engem - így mondta, és akkor ezek szerint becsaptam és félrevezettem a magyar államot. Becsaptam mindannyiukat, legfőképpen a kosztosokat, hiszen nem is akarok mondani semmit - komolyan aggodalmaskodtam tehát mi sülhet ki ebből.

   - Nem akartam, hogy visszatérve így lásson a padlón elterülve - a székemhez másztam de nem tudtam felülni rá, észre sem vettem mikor rugdalták széjjel a seggemet.

   - Amikor frissen ruganyosan visszajött, és kitárta szélesen az ablakot, én a falhoz húzódva álltam, mert szerencsére a talpam érintetlen volt. Indigós papírokat tekert a Continentalba - foglajon helyet, mondta felém se nézve, gyujtson rá mondta, és újra felém tolta a pakli cigarettát...Amikor végzett újragépelt adataimmal föl sem nézve szólt: hallgatom...!

   - Álltam a falnál és nem szóltam semmit. Akkor már nem tudtam beszélni. Végre felpillantott, s aztán oldalt hajolva odakészített összekapcsolt indigós papírlapokat vett ki egy oldalsó alsó fiókból, felállt, székemet a bunkólábú asztal mögé penderítette, s a papírlapokra keresztbe félhosszú tintaceruzát helyezett. Írjon - szólított fel határozott hangon, s ezzel meg is oldódott számomra a bunkólábú asztal relytélyes jelenléte.

   - Amikor tehát a páciens már teljesen beszédképtelen, más üzemmődba kapcsol a felkészült előadó. Írjon...! Hát írtam én, s ezalatt ő fel s alá járkált vastag füstöt okádva, mely füst lassan, kékesfehéren csavarodva gomolygott kifelé az ablak keretében a csöndes éjszaka sötétjébe. Figyelte persze amint írok, távolabbról bele bele nézett s amikor közeledtem a lap végéhez  ő isközelebb jött. Kihúzta a kezem alól, olvasni kezdte, majd dühösen széttépte. Pedig elég részletesen írtam svájci tartózkodásomról, melyet ötéves koromban éltem át az ottani vöröskereszt jóvoltából....Ne ezekről írjon, ez nem érdekel - mondta dühösen és egy újabb adag összefűzött csomagot helyezett elém. Nehezen ment az írás, mert csak térdepelni tudtam a bunkólábú asztal mellett, s a mögöttem lévő szék is zavart. Nem tudom miért tettem, miféle gonosz ördög szállt meg, de a második kisérletem sem tetszett neki. Igaz majdnem szó szerint ugyanazt írtam, s amikor kihúzta a kezem alól, rögtön felismerte. Szét is tépte az irományt. Irgalmatlanul. Dühösen kirohant, s ezúttal feltünő nagy zajjal csapta be maga mögött az ajtót. A következő pillanatban pedig megjöttek a "kosztosok" - dühösen és szitkozódva és fogcsikorgatva, és kialvatlan szürkén dühös ábrázattal irgalmatlanul eltángáltak. Késő volt már nagyon, végére járt az éjszaka, még az ablakot sem csukták be, s így hajnalközeli madárcsicsergés közepette folyt a dulakodás. Megpróbáltam állva maradni, falhoz lapulni, de csak az ingem bánta. Így is úgy is megkaptam amit nekem szántak, legfeljebb valamivel kevesebbet, mert a végére csak hárman maradtak. Sikerült ugyanis összecsuklanom egy jobbegyenes elől, s az a fejem fölött reccsent a falon.

   - Mindezen csúfságoknak és gyötrelmeknek eredményeként nem sokkal ezután egy emeleti félhomályos zárkában találtam magam. Az ajtóval szemközti bukóablak résnyire nyitva volt, hűs légáramlat ereszkedett a vállaimra ahogy alá álltam. Oldalt két masszív fapriccs húzódott, nem hogy feküdni, ülni sem voltam képes egyiken sem. Ilyen alaposan még nem voltam soha kiklopfolva. Azon töprengeten hogyan fogom állva tölteni az éjszakát amikor lassan kinyílt az ajtó.
    - Középmagas egyenruhás alak állt mozdulatlanul a küszöbön. Nem gyujtott villanyt, talán nem is lehetett - az ajtó feletti heszlámpa sem világitott. A kinti világosság erős kontúrokkal vonta körbe az alakot. Jobb karján összehajtogatott pokróc, baljában csajka. Úgy állt ott mint egy komornyik, vagy szobainas aki a dolgát végzi esti lefekvéshez való készülődés alkalmával. A tányérsapka két oladalán hófehér ( Bacsó-szerű) tincseken világított át a kinti fény. Nagyon ellenemre való volt a megjelenése....Mit akarnak még...? Menjen a francba...Hagyjanak végre kicsit egyedül... Beljebb jött a két priccs között, oldalt fordult, könnyed mozdulattal huppantotta priccsközépre a pokrócot. Elképedten, szinte gyűlölettel néztem lassú mozdulatait amint még végig is simítja, s végül ráhelyezi a csajkát.

   - A fogai megvannak...? - kérdezte csöndesen, de még ekkor sem nézett rám, csak a pokrócot simogatta és a kopottas csajkával babrált. Mintha az agyam bénult volna le egy pillanatra...Szörnyen elszégyeltem magam. Itt van valaki, az orrom előtt, akit érdekel a sorsom, akihez szólhatnék, ha tudnék, de csak dünnyögtem valamit...

    - Itt a vacsorája, - mondta - ekkor nézett rám először - de... azt hiszem, maga most nem tudna enni... Ha nem bánja odaadnám olyanoknak akiknek fontos lehetne...- mondta kimérten, csöndesen, majdnem szakszerüen...

    - Bólintottam, ő pedig zubbonya egyik oldalzsebébe csúsztatta a serclit, a másikba valami fehérséget, s lassan kifelé indult. Átlépte már a küszöböt, de nem csukta be az ajtót. Megállt a körfolyosón, várt, hallgatózott. Lentről cipekedés hangjai, nevetgélés, emberi beszéd hallatszott.

    - Nem tudtam még a hajnali kivégzésekről, nyilván előkészületei folytak e fontos, szinte mindennapi eseménynek...Hosszan áthajolt a korláton, sokáig figyelte a lenti hangokat, s amikor azok elcsendesedtek, gyors léptekkel visszajött a zárkába. A falnál álltam szemközt az ajtóval a bukóablak alatt ahol hűs levegő áramlott befelé. Felkapta a csajkát, elém lépett és a kezembe nyomta.

   - "Enni muszáj" - mormogta csendesen. Elővette oldalzsebéből a lapos hóvirágsajtot, először csíkokra vágta, majd a csíkokat kockákra. Kisebbekre mint egy mokkacukor.  Közel volt, erős dohányillat áradt belőle, arcbőre olajosbarna, a haja hófehér, és szuszogott amint gyors mozdulatokkal aprította a lágy hóvirágsajtot. Amikor befejezte, egy darabkát bicskája hegyére tűzve orrom elé tartott..."Nem rágni...szopogatni...érti..?" Sűrün bólogattam, amikor megismételte: nem rágni, szopogatni...! Sajnáltam amikor végül elment.

   - A váltás idején mindenféle dokumentumműsorok egyikén a Nagy Imre per egyik vádlottjának korábbi orvosa beszélt. Losonczi Gézáról volt szó. Nem értette, hogy első kiszabadulása után miért álltak a fogai megdőlve egy irányban. ( A Tanú ideje ) Én rögtön megértettem. Talán másfél hónapot tölthettem a kisfogházban első lépcsőként, s bár meglehetősen sokat mászkáltam föl s alá a függőfolyosón, s odalenn különböző előadói szobákban, a dohányillatú rézbőrűt nem láttam többé. Csupán egy villanás volt számomra, és némi remény. Néha az is elég.

- - - - - - - - - - - - -

   - Utólagos bejegyzés: ( van erre szép angol kifejezés tudom én, de nem használom )

   - Az említett történész rendesen helyre rakott. Hallott a rémséges fehérhajúról, s jobban, pontosabban ismerte az eseményeket mint én.

   - Június 27-e hajnalán volt, hogy a hófehér üstökű, olajosképű lassú léptekkel kisétált a körfolyosóra és figyelte a lenti készülődés hangjait. Jóval később, egy emlékező cikkben olvastam, hogy ezen a reggelen végezték ki Tóth Ilonát. Ha rá gondoltam, mindig felmerült bennem egy kép.

   - Erös csengetésre ébredtem, a nap vakítóan besütött a zárkába, s valahol lenn, talán  az épület előtti árnyékos részen, a nyugati oldalon, lassan kihül egy fiatal orvosnő teste.

   - A hivatalos papírok mást mondanak. Egy nappal később történt, mert azon a hajnalon két másik volt soron. A többi stimmel.