Portfóliók

 

    A nyolcvanas évek közepén, amikor airedale terrieremmel sétára indultam a kis vagy a Nagyhárshegy felé, fölfelé menet a Szajkó utcán, netán a Tárogató úton, még találkozhattam a középmagas, karcsú elegáns,  ősz úrral, aki fekete hosszú kabátot viselt, melynek meglibbenő szárnya alól időnként kivillant sötétpiros bélése. Táskát szatyrot soha nem láttam a kezében, ellenben ezüstfejű pálcáját, melyet századeleji dandy módján könnyed tartással tartott jobb kezében, kutyámat, e kiváló elegáns fajtát megpillantva leeresztette, biccentett, megállt, megvárta mig az eb illedelmes módon ismerősként azonosítja, aztán újabb biccentés után mindenki folytatta útját.

     Ezen rituálé közben egyetlen szó nem hangzott el soha, a kutya szervezte, inspirálta a találkozót, s ha végzett, ment mindenki a dolgára. Idegennek, nem odavalónak, sőt kissé zavarónak is éreztem olykor e két arisztokratikus lény találkozásakor egyszerű polgári személyem jelenlétét, és igyekeztem a találkozás meghitt pillanatai közepette lehetőleg észrevétlen maradni. Az ősz úr megjelenéshez tökéletesen rendben tartott ezüstös hajzat, valamint angolos rövid bajusz is tartozott, melyet a sötét pálca ezüstös végével, hosszasabb találkozások esetén elgondolkodva végigsimított. Nekem szándékomban állt, hogy majd amikor eljön annak az ideje, magam is e megjelenési formát választom az ezüstfejű bottal és annak összes kellékeivel egyetemben, de a fürdőszobatükör, és minden egyéb  tükör már ekkor  gonoszul jelezte, hogy azzal az  ezüstös koronával bizony baj lesz. Mire időben odaérünk elfogy a korona...Talán ezért is fordítottam különös gondot terrierem szakszerű trimmelésére, hogy kettőnk közül legalább ő legyen méltó  korábbi elképzelésemhez.

        Amikor Box, elég idős volt már, s a póráz megaláztatás lett volna számára, szabadon járt, időnkén pedig ha találkoztak, egyre ráérősebben vizsgálták egymást. Az ezüstfejű sötét pálca végisimított lassan a kutya oldalán, megvakargatta barátsággal a füle tövét aztán könnyed csappantással a farka környékét illette, és mindketten továbbindultak.

       A kishárshegy oldalában volt egy kis tisztás, gyakran nézegettük onnan a város feletti napfelkeltét, s amikor hátsó lábaira megbénult, s ölbe vittem le a kertbe, tudtam, hogy előbb utóbb oda fogom eltemetni, arccal, vagy ami neki van  a felkelő nap felé fordulva. Kicsit érzelgősek voltunk mindketten, nagyon összeszoktunk a hosszú erdei séták alatt, s nehezen tűrte, ha magára hagytuk. Ő most is ott van csak a tisztásból lett eleinte még cserjés, aztán végleg elfoglalta a fiatal erdő. Nem találkoztam sokáig az öregúrral sem, csak amikor a városba menet, egy Svácból, frissen kapott könyv olvasásába merültem az autóbuszon.

       Jean Giono, Les trois arbres de Palzem - (Gallimard ) - rövidebb, hosszabb írások voltak benne, de nem novellák, inkább tárcanovellák, vagy a mai észjárás szerint blog bejegyzések. Teljesen elmerültem az olvasásban, ám egy pillanatra oldalra nézve valami fekete és sötétvörös villant mellettem. Hirtelen magamhoz tértem, összecsuktam a könyvet, s felállni készültem, hogy átadjam a helyem, amikor egy kéz - a feketekabátos ősz úr könnyű keze volt - féluton megállított. Ezt a könyvet ülve kell olvasni - mondta, határozottan, s egy puha mozdulattal visszatessékelt az ülésre. Akkor láttam utoljára...

 

Komor András: Jean Giono magyarul
«Zeng a világ» - Révai-kiadás

         "Egyik legszebb elbeszélésében, a Prélude de Pan-ban, Giono az ember és a csoda találkozását írja le. Búcsút ünneplő faluba érkezik Pán. Nem ismerik meg, hisz nincs rajta semmi feltűnő, ha csak az nem, hogy a Központi Kávéház vendégei közé ülve, mindössze egy csupor vizet rendel, hogy vállára galamb telepszik s az asztalra, maga elé, három fenyőtobozt rak ki s annak magjait kezdi ropogtatni. Nem űz varázslatot, a falu harmonikásától nótát rendel, a dalt százszor hallotta, jól ismeri mindenki. Nem tudni, nem venni észre, mikor kezdődik a csoda: mikor kapja rajt magát ez is, az is, hogy lábát emelinti s táncolnia kell, mikor siklik át a tánc különös, embernél erősebb bódulatba; a táncolók közé állatok vegyülnek, ki lóval, ki tehénnel ropja a táncot, egyre szédültebben s megfeledkezve a maga emberségéről, hogy végül ember s állat összeölelkezve együtt roskadjon a földre, részegen a tánctól s valami megmagyarázhatatlan, mindent elborító szerelemtől.

Jellemző ez az elbeszélés Giono egész munkásságára, jellemző nem csak írói értékeivel: hirtelen elénk elevenülő alakjaival, behízelgő hangulatú bukolikus légkörével, váratlan ötleteivel s merész jelzők, játékos mondatok között sikamló stílusával. Giono minden regényének egyik alkotó eleme a csoda, de mindig észrevétlenül érkezik, nem tudni, mikor lendül át a valóság a hihetetlenbe, mi benne még a földi élet s mi már a mesék varázslatos világa. Giono alakjai soha egy pillanatra sem tagadják meg földi lényüket, mi sem idegenebb tőlük, mint a «költőivé» stilizált hanghordozás és gesztus, munkások és parasztok, életüknek minden földi ízével és szagával; s mégis valahogy a föld fölött járnak, súlyos, kemény léptekkel s mégis lebegve, sikerül mindig a levegőbe emelkedniük, a mesék megszokott attributumai nélkül mesehősökké lenniük........"

 - - -

      "Gionót nem könnyű fordítani; aki tolmácsolására vállalkozik, annak legkisebb árnyalatáig ismernie kell a népi nyelvet, de tartózkodnia, sőt «elvből» idegenkednie kell minden népieskedéstől; mindúntalan paraszt szájára illő egyszerű szavakat kell találnia, amelyek mégis csengjenek, árnyaljanak, merő szónál többek legyenek. Ha valaki, Illyés Gyula volt való erre a feladatra; az ő stílusában megvan a gionói földközelség s a szürrealista neveltség eredménye, a földfölötti lebegés. Mai irodalmunk európai (s latin) érettségét bizonyítja, hogy a legnehezebb stílusú francia írók méltó közvetítőkre találtak: Proust és Giraudoux Gyergyai Albertben, Montherlant s most Giono Illyés Gyulában. Bár lenne a Zeng a világ-nak messzibbre hangzó sikere, hogy követhetnék Giono egyéb s a francia regionalizmus többi íróinak, elsősorban Ramuznek legjobb regényei. A magyar olvasó gyönyörűségén túl, a magyar irodalomnak hozhatnának új problémákat s ami ezzel egy: jelentős gazdagodást....."

Nyugat ./.1940./.1940.1.szám./.Figyelő.

     Aztán kitört a háború és Giono fasiszta lett. Állítólag...Akit nem illett szeretni az többnyire nálunk megbélyegzetté vált, és az összes többi felszabadított országban is menthetetlenül legalábbis fasiszta lett. Ő valószinüleg olasz származása miatt kapta a titulust. Mussolini árnyéka rá is rávetült. Kerestem ennek fellelhető nyomait a gugliban, mert hallottam korábban a lekezelő megbélyegzést", de semmit sem találtam. Van viszont róla elnevezett irodalmi díj, és rengeteg méltatás, sikeres film a közelmultból, valamint nagyon mélyreható számomra olvashatatlan és érdektelen boncolgatás, hogyaszondja', metalepszis pl. a Gionoi művek sajátos gondolatvilága...stb.  ( jajajaj.....) Ha egy aktfotót nézek, eszembe sem jut, hogy ott oldalt azt az izomköteget valami éles késsel felhasítsam és megvizsgáljam az izomzat belső állapotát, kémiai összetételét, és annak valamiféle feldolgozásával bizonyítsam a hölgy szépségét, esetleg lerobbantságát...Más a hentesüzlet, ahol súlyra mérik a dagadót, és mást, egészen mást jelent számomra pl Giono amúgy egészben, ahogy valamely írásában széltében, hosszában, felszínen csillogva, vagy mélyebben alámerülve megnyilvánul.

       A háború alatt ez a "fasiszta" vett például egy komplett birkanyájat, hogy valami tőkéje legyen családja fenntartásához. Felvonult velük a hegyekbe, fogadott egy helybéli pásztort és rábízta a bégető birkanépséget. Aztán egyszer a pásztornak valami dolga akadt, megkérte a tulajt vigyázna a birkáira amíg lemegy a közeli városba. Semmi az, gondolta Giono, kiáll a birkák elé, sétálgat olvasgat, a birkák meg legelésznek...A pásztor eközben megborotválkozott rendbe hozta magát a kalyibában, a kutya pedig ragyogó szemekkel, élénk tekintettel mozdulatlanul várta az író parancsait - menjen csak - szólt még Giono a pásztor után...

      Alig tűnt el a fiatal férfi, egy oldalvást legelésző birka kezdett eltávolodni a nyájtól. Giono füttyentett a mellette álló éber kutyának, aki leste minden mozdulatát, de nem mozdult. Hiába füttyögött, hiába kiabált, a szerencsétlen állat nem tudta mit akar a "gazda". Szemmel láthatóan várta a számára érthető parancsokat...Giono egyre rémültebben rohangált a hegyen, háta megett az igyekvő kutyával, itt ott látott eltűnni néhány birkaszerű árnyat, de semmi többet  Mire besötétedett a nyáj már végképp nem volt sehol. Még lelkifurdalása is kerekedett, amiatt aggódott, mit fog szólni mindehhez a pásztor...?

       Nagyszerű írást firkantott később az eseményről, s egyúttal sok levélre válaszolt is egyben, melyekben városi álmodozók nyavalyogtak álmaikról miszerint, ó ha megtehetném és ó, ha elvonulhatnék valahová és ott óóó, magányomban mi mindent csinálnék, mi mindenre volnék képes ahelyett, hogy itt a hivatalban, a bankban, a mit tudom én hol senyvedek.....kerámiáznék, és írnék, esetleg birkákat őriznék a jó levegőn távol a város zajától stb, stb....Ó,óó ha mindezt megtehetném...

       A pásztor visszaérkezvén a városból egyáltalán nem csodálkozott. Mintha számított volna az események alakulására. Ismerte a hegy minden zugát, a sötét éjszakában bejárta kutyájával a vidéket, aki ekkor feltünően értelmesnek mutatkozott, s rövid időn belül összeszedte a nyájat, mert ez egy szakma - teszi hozzá Giono, mint az összes többi, amiről oly sokan széplelkek és süldőlányok vágyakozva, rajongva és átszellemülten álmodoznak.