Portfóliók
Áldozatszerepben (Interjú Péterfy Borival)
Mundruczó Kornél rendezésében 2006 szeptembere óta játssza a Krétakör Vlagyimir Szorokin A jég című regényének adaptációját. A „kortárs orosz bajkeverő” olvasmányélményként is felforgató regényét a társulat szokás szerint nyers eszközökkel állítja színpadra: a szív jégkalapáccsal történő „felébresztése”, a „megzörgetés” brutalitása ugyanúgy nem tabu, mint a testi kiszolgáltatottság ábrázolása. Péterfy Borbálával, a prostituáltat alakító színésznővel Tamás Zsuzsa beszélgetett.
A Vlagyimir Szorikin A jég című regényéből készült darabban Nyikolajevát – egy bántalmazott prostituált szerepét – alakítod. Rá többszörösen is illik az „áldozat” jelző. Mesélnél róla?
Nem biztos, hogy ez a legfőbb jellemvonása. Szorokin szándékosan zsánerfigurákat vonultat fel, van diák, gazdag menedzser és – szerintem ezen nem kell megsértődni – a női nemet egy kurva képviseli. Egyébként a „prostituált” fogalmához a „bántalmazott” szorosan hozzátartozik, szinte nem is tudom elképzelni az előbbit az utóbbi nélkül. Nyikolajeva egy állati sorban tartott nő – és úgy tűnik, hogy ő nem lázad ez ellen. A regényből érezhető, hogy van valami sötét folt a múltjában, ami a stricijéhez láncolja, akinek a lekötelezettje: erről nem tudunk semmi konkrétumot, csak fel van villantva ez a sors – és egyszer csak kiderül, hogy Nyikolajeva mégis egy kiválasztott, egy a huszonháromezer közül.
És téged foglalkoztatott az ő titokzatos múltja?
Igazából nem, inkább magamban kellett megkeresnem őt. Egy nagyon erős karaktert kell rövid idő alatt, kevés jelentben megjelenítenem, egy erős létezést. Azért is volt fontos magamban megtalálni, milyen is lehet ez az ember, hogy a változását a közönség érezhesse. A „megzörgetése” és a többszöri megverése után ugyanúgy folytatja a szakmáját: és a néző már mégsem olyannak látja, mint annak előtte, hanem egy áldozatnak.
Többször elmondtad, hogy A jég próbafolyamata során épp magad is egy bántalmazónak mondható kapcsolatból keveredtél ki. Nem akarok játszani a szavakkal, de nem félsz, hogy akár ennek a vallomásnak, akár magának a szerepnek „áldozatává” válsz? Hogy te leszel az ügyeletes „bántalmazás-szakértő”?
Nem. Én megpróbáltam erről őszintén beszélni, mert az emberekben úgyis felmerül a kérdés… Látszik, hogy közöm van a témához. Valami lehet az alkatomban, hogy én bevonzom ezeket a történeteket. Korábban több ilyen jellegű szerepet is kaptam, de az életben is éreztem, ott volt a levegőben, hogy hajlamom van áldozattá válni. Bár ez csak véletlen egybeesés volt, de a próbafolyamat sokat segített: úgy éreztem, a mélyére megyek, és leszámolok ezzel, egyszer s mindenkorra.
Egyébként kiderült, hogy iszonyú sokan vagyunk így, és az emberek annyira nem szeretnek erről beszélni. Kérdezgettek, de nem olyan sokat: mert ha már kérdeznek, akkor beszélni is kell.
És a másik aspektus? Nem érezted, hogy ha már lehetőséged van, odafigyelnek rád, akkor szólnod kell minden bántalmazott nő nevében?
Hát erre én igazából nem vagyok alkalmas. Nem vagyok egy „mozgalmista”. Inkább akkor tudok erről beszélni, ha négyszemközt vagyok valakivel. Akkor, ha tanácsot adni nem is, de talán olyat mondani mégis tudok, ami megkönnyíti a másik helyzetét, mert nekem is van egy erős tapasztalatom. Én, amikor benne voltam abban a kapcsolatban, nem értettem, hogy az első alkalom után hogy hagyhatom, hogy történhet meg másodszor, harmadszor is…? Elkezdtem utánanézni a témának az interneten, mindenféle női fórumokon, és láttam, hogy minderről lehet beszélni: a szégyenről is, ami egy ideig fogva tart, ami miatt hallgatsz és eltűröd…
Mikor januárban a Tűsarok egy estjén Sisso beszélgetett veled a prostituált szerep megformálásáról, és természetesen szó esett a bántalmazásról is, a közönség soraiból egy férfi meglehetős értetlenségről, empátiahiányról tett tanúbizonyságot, és te rögtön úgy reagáltál a szavaira: nem hárítod a bántalmazott felelősségét sem. Miért?
Talán mert egy ilyen hülye álintellektuális közegben élünk, hogy az ember azt hiszi, ha nem vizsgálja meg rögtön a másik nézőpontot, akkor ő már egy bunkó… Ez egy reflex is volt. De közben ez elég összetett kérdés, mert ha már meg vagyok áldva a gondolkodás képességével, akkor valóban meg kell néznem az érem mindkét oldalát, hogy tanulhassak belőle.
Visszatérve A jéghez: Szorokin a „fény”, a „szív” hagyományosan pozitív metaforáit, de az „erőszak” és az „áldozat” fogalmát is teljesen kiforgatja, a visszájára fordítja. Az a kettős érzés, ami a regény olvasása során az emberben munkál, érzékeltethető valahogy egy színházi előadás során?
Kornél már a munka elején leszögezte, hogy nem akar metaforikus lenni. Inkább az volt a kérdés, hogy hogyan tudjuk elérni, hogy az első felvonásnak ugyanolyan hatása legyen, mint a regénynek. Mert a regény olvasásának valósággal fizikai hatása van, annyira erős. A megoldás – nem nevezném realizmusnak –: brutális naturalizmus, ami nem hagyja hidegen a nézőt. Biztos volt, hogy stilizálni nem nagyon lehet, közben mégis úgy kell ábrázolnunk az erőszakot, hogy azért ismételhető legyen előadásról-előadásra…
Véleményem szerint a regény irodalmi szempontból legértékesebb része a második fejezete, ahol is egy ismerősnek vélt, egyes szám első személyű, tipikus áldozati narratíva – gyerekkortól a bevagonírozáson át a koncentrációs táborokig – fordul át egy gátlástalan hullagyártó történetmesélésébe. Hogyan tolmácsoljátok ezt a részt?
Valóban erőteljes rész: mikor másodszor olvastam, kifejezetten irritált, idegesített az elbeszélő és az egész szekta, ahová pedig korábban – még az első fejezet újraolvasásakor is – tartozni akartam. Mert szerintem mindenki ezt érzi: bárcsak engem is megzörgetnének, bárcsak nekem is megszólalna a szívem, bárcsak közéjük tartozhatnék! De másodjára már idegesített, hogy ez is átfordul erőszakba, gyűlöletbe.
Egyébként – hogy mégis metaforikusan fogalmazzak – ezt a részt kihelyeztük „a történelem sűrű erdejébe”: egy erdőben ülünk, matrózblúzban, mint egy eleven érettségi tabló, és Csákányi Eszter kezdi el mesélni ezt a bizonyos történetet. Közben a nézők abba a lakásba kerülnek, ahol az első rész játszódott. Azokon a kanapékon ülnek, ahol a szexjelenetek zajlottak, a konyhában még ott a vér… Szóval onnan néznek minket.
Mi pedig először szépen mesélünk, mint a gyerekek. És a csavart úgy csináljuk meg, hogy a végére az egész olyan furcsa lesz, eldurvul, köszönhetően a zenének (Sosztakovics), és ahogyan állunk, és sugározzuk a „szeretetet” – ami már őrület, ami már gyilkosság…
A regény tulajdonképpen nyitva hagy kérdéseket, nyugtalanítóan lezáratlan. A társulaton belül jutottatok valami konklúzióra, „mi a vége”?
Egy kérdőjel a vége. Sokat vitatkoztunk. A regénynek – a szerző szándékának megfelelően – tényleg lezáratlanul van, illetve nincs vége. Bosszantó. Talán ezért is találtuk ki azt a záró gesztust, hogy mindenhová felírjuk: „Ne félj!”, ami persze szintén sokféleképpen értelmezhető.
Jól tudom, hogy eredetileg úgy terveztétek, a szerepek staféta-jelleggel körbejárnak majd köztetek?
Igen, még a legelején volt egy ilyen elképzelés. De persze ez megvalósíthatatlan, a karakterek sem cserélhetők ám olyan könnyen.
Inkább az a különös, hogy ez egyáltalán felmerült…
Mert Kornél szerette volna, ha mindenki részesülhetne ebből az élményből, a megzörgetettség állapotából.
Ezek szerint azok, akik szerepük szerint megzörgetettek, akiknek megszólalt a szívük – azok valóban mintha más „szektába” tartoznának? Ez valamiféle kiváltság?
Kiváltáság, a szó szakmai értelmében: őrült nehéz feladat, nagyon mélyre kell lemenned magadban, de be kell vállalnod. Muszáj. A színész magával dolgozik: bizonyos helyzeteket nem úszhat meg. Amire normális helyzetben azt mondaná az ember, hogy na jó, itt megállok, túl fáradt vagyok, vagy épp túlpörögtem – azt a színész tudatosan vállalja, játszik a saját idegrendszerével, a saját lelkével.
Ez a „bevállalás” mozgat akkor is, amikor abba a bizonyos állapotba kerülsz előadás előtt, amit annyiszor emlegettél? Amikor mindenkit utálsz, és az a jó, ha mindenki utál, és nem tűröd a kedvességet?
Igen, de nem kell ezt annyira túlmisztifikálni. Ez a szerep ezt kívánja meg, más szerep meg biztos valami egészen mást. Elképzelhető, hogy máskor meg épp hogy nagyon feldobott állapotba kell spannolnod magad. Ez a szakmánkkal jár – a szellemünket, az agyunkat, a lelkünket trenírozzuk. Szerintem nem is fogalmaztam meg ezzel semmi mást, mint ami a színész feladata, mindig, amikor a színpadra megy.
A bátyád, Péterfy Gergely gimnazista-egyetemista koráról szóló A B oldal című könyvében is fel-felbukkansz mint „szereplő”: mindig rohansz, mindig elégedetlen vagy magaddal, és a fürdőszobában a gyorsan fogyó sötétkék szemhéjfesték jelzi a jelenléted… Ha most jutna neked egy efféle „felbukkanás” egy regényben, vajon hogyan jellemeznének?
Nem tudom… már nem festem a szemhéjam… és remélem, a bátyám is másként lát már. De komolyra fordítva a szót: attól tartok, az elégedetlenség maradt. Meg kéne tanulnom megelégednem önmagammal. Vagy legalább nem ennyire őszintének lenni. Sok magabiztos embert láttam közelről: csodáltam őket, aztán kiderült, ők is félnek, csak nem mutatják ki a félelmeiket. Abból nem lesz áldozat, aki jól leplezi, hogy fél. Talán az őszinteségem, hogy bevallom, hogy félek, igen, talán ez tett hajlamossá az áldozatszerepre is.
Az interjú a Csillagszálló kulturális utcalap Áldozat című számában, 2007 áprilisában jelent meg.
