Portfóliók

Kiss Ottót prózaíróként ismerik olvasói, legutóbb mégis egy verseskötete jelent meg, egész pontosan egy gyerekverseket tartalmazó kötete. Kiss Ottó nem most váltott műfajt, hanem még akkor, mikor a versek születése után prózai művek írására vállalkozott. A kötet darabjai ugyanis bő egy évtizede léteznek, sőt egy korábbi, igaz, feleekkora gyűjteményben meg is jelentek már, Visszafelé hull a hó címen.

A kötet alcíme: Versek gyerekhangra. Ez a „gyerekhang” egy egészen kicsi lány hangja, egy óvodás kislányé. Az olvasók az ő szemüvegén keresztül láthatják a világot. És a világ már egy egészen kicsi lány számára sem „rózsaszín leányálom”, a barátság és szeretet mellett sok szomorú dolog is van benne. Az egész kötetet belengi ez a különös gyerek-szomorúság (ha van ilyen), így tartalma és formája is a (nálunk a hetvenes években megjelent) svéd gyerekversekhez hasonlítható. Kiss Ottó kötetéből is kiderül, mi az, „ami a szívedet nyomja” - de óriási különbség, hogy a beszélő személye végig ugyanaz a kislány marad, és a versek, mint egy mozaik darabkái, egy képpé, egy történetté állnak össze. Ebben a történetben az apuka elhagyja az anyukát, és feleségül veszi annak barátnőjét, a kislány pedig vigasztalásul egy kutyát kap ajándékba.  Természetesen a kutya nem kompenzálja az apa elvesztését, és csak tetézi az érzelmi veszteségeket a nagypapa halála.  Mindeközben a kislány barátságot köt a szomszéd kisfiúval, Márióval, aki sokat tud az élet dolgairól (neki például már korábban lett kutyája, azonos okokból).

A prózai valóság első olvasatra talán riasztó. De ha jobban belegondolunk, sajnos semmi ritkaság nincs a fent ismertetett történetben. Másrészt pedig a verseket nem csak szomorúság lengi be. Mindemellett a sok nehézség mellett jelen van a szomorúságot feledtető vagy elfogadhatóvá varázsoló humor is, ami szójátékokból, amolyan tipikus gyerekszáj történetekből és a gyermeki érzékenység szellemes miméziséből ered.

A köteten végigvonuló szimbólumok egyike a csillagos ég. A csillagok és a halak különös metaforái egy egész rendszert alkotnak, hat-hét versben olvashatunk róluk, vagyis a versek egy tizedében. Ezért is lett Márió „Csillagszedő”. De hogy miért lett Márió, arra Kiss Ottó maga szerényebb választ adott, mint amit a figyelmes olvasó adna. A költő, állítása szerint, egyszerűen csak egy lágy hangzású nevet keresett, s épp ez a név nyerte meg a tetszését. Nos, akárhogy történt, maga a név is „kitermelt” egy újabb  metafora-rendszert: a kislány egy helyütt azt mondja, úgy érzi, Márióval egy zsinór köti össze, másutt pedig azt olvashatjuk, hogy „A bábuk közül a marionett hasonlít legjobban az emberhez. Minden ízét külön zsinór segítségével lehet mozgatni, és felülről irányítható.” (Kiemelés T. Zs.) A kislány szereti Máriót, és a szeretet általi összeköttetés (összezsinóroztatás), a titkos összetartozás egyik jelképe és bizonyítéka maga Márió. (Azért csak az egyik, mert ott van még a  nagypapához, illetve az apához fűződő, ha nem is titkos, de - különböző okokból - nem is kézzelfogható viszony is.)

Hogy a versek mennyire gyerekversek, nem tudom. Hogy olyanok, mintha egy gyerek írta, mondta volna őket, bizonyos szempontból nem jelent semmit. Felnőtt fejjel szívesen gondolkoztam el rajtuk, mertem ráérősen olvasgatni vagy nagyokat derülni. A jobbára ritmusosan gördülő sorokhoz és tiszta rímekhez szokott  kisiskolások bizonyára nincsenek még felfegyverkezve olyan versolvasási stratégiákkal, hogy akár csak elhiggyék, ezek a versek tényleg versek. Úgy sejtem, ennek a kötetnek ugyanúgy a kiskamaszok lesznek legavatottabb olvasói, mint a három évtizede hódító svéd gyerekverseknek.

A kötetet Paulovkin Boglárka illusztrálta. Nehéz feladatot oldott meg, hiszen a versek egy kislány szemszögéből láttatják a világot, az illusztrátornak azonban mégis a kislányt kellett elsősorban megmutatnia. Paulovkin Boglárka rajzaira általában jellemző, hogy gyermekivé varázsolja azt a világot is, ami olyannyira hétköznapi, és még hétköznapiságában is viszolyogtató, hogy kényelmesebb lenne nem is gondolni rá: a lakótelepek világát, a józsefvárosi nyomort, a szellemi és anyagi szegénységet. Meleget lop mindezen ridegségekbe.  A Csillagszedő Márió esetében azonban épp valami fordított dolog történt: a gyermeki világba, vagy talán konkrétabban a kislány világába ridegséget csempészett. Ez a ridegség a magány. 

Aki hisz az irodalom, a leírt szó erejében, adja ajándékba ezt a kötetet elvált szülők gyerekeinek. Hogy ne legyenek olyan magányosak. (2003)

(Megjelent a Csodaceruza 9. számában)