Portfóliók
ennyi?
ennyi az élet?
a magas házfalakról visszapattanó hangok,
és az eldobott csikkek mocsara a láb alatt,
és a hitetlen, sorsukvesztett emberek
kolduló és siránkozó tömegei?
ennyi volna az egész?
a nyesett lábú, éhes galambok hajnala a nyugati pályaudvaron?
a szemetesek mellé dobott koszos kenyérhajak?
a fagyott fák sziluettjének névtelen csoportképe,
a megunt könyvek a polcokon,
a levetett cipők a padlóra lökve,
egy csók múzsádtól a homlokodon,
ennyi volna tényleg?
a panelházak reggeli zsivaja,
az üzletek polcain kitárulkozó üresség,
a sietős lábfejek eltapodta szentség,
a kimondhatatlanul sajgó ma?
ennyi volna?
az index, a munka, a feltörlendő padló,
és ahogy átfogod barátod őrült fejét,
ahogy elsírod a nyomorult életed másoknak,
de csak visszapattintják a magas házfalak,
ahogy a bokrok levelén játszik a kezed,
ahogy apád egy vén korcsot simogat,
ahogy edzésen agresszívan beviszel egy ziccert,
ahogy esténként fáradt és álmos vagy,
ahogy látod felszállni a téli varjakat,
ahogy látod épp elmenni a buszt,
ahogy megeszed a csomagolt zsemlét,
ahogy már léteddel hazudsz,
ahogy püfölöd a mocskos billentyűzetet,
ahogy hajnalban vacogva várod a villamost,
ahogy történik a világ, és te nem értheted,
ahogy bokán mar egy apró kis korcs,
ahogy látod meghalni szeretteidet,
ahogy a narancs pall mall-t elnyomod,
ennyi volna az egész?
ne mondd ezt nekem,
mert fraktálokat vet tőle a hideg végtelen,
és még a csöves is megáll kéregetés közben,
és a péksütemény-árus keze is megdermed,
mikor megérzi legbelül, amit a világ elszenved,
ahogy Budapest szépen és fájdalmasan vibrál,
ahol mindenki keres, de senki nem talál,
ahol nincs aki segít, és nincs, aki vár -
bíbor horizonttal üzen a halál.
ennyi volna az élet?
házfalakról visszapattanó agóniák?
steril álmok egy elveszett életről?
ennyi volna az egész,
csak szétzilált árnyak,
és a metró kvartja, ami elkísér?
ennyi és nem több,
mint a tábortüzes nyári éjszakák,
a 'börtön ablakában', egy pokróc és egy zsepi,
ami ugyan használt, de egyszer még megteszi,
a képek a falakon és a falakon a képek,
nem tudom mi az, amit még mindig nem értek,
a busz elhajtott és a villamos sem várt.
hideg robajjal zuhant magába a világ.
ennyi volna az élet?
zúzmarafuttatott megállókban váró hajnalok,
mikor kávé gőzölög, és kárhoznak az angyalok?
a lépcső, amin felmész, és az elhagyott lábnyomod?
hogy mindenki tudni véli, hogy én mit is akarok?
a busz már rég elment.
lehet, hogy soha nem is járt,
én szerelmesen a megállóban maradok,
mert az ember ennyit érhet:
ha te nem vagy nekem,
akkor én nem vagyok.
ennyi volna az élet?
egy üres papír és a ceruza?
meghaltam már benned egyszer,
elrothadt rajtam a ruha,
ráncba gyűrődtek fiatal éveim,
amik utánad üvöltöttek,
hogy legyél a valakim,
aztán eltapostak mindazon elkövetett tettek,
amik a szemedben ilyen szánalmassá tettek,
ennyi volna az élet?
ez a mocsokszürke áradás,
ahol túl sok a finálé
és mindig van ráadás,
ahol egy vers talán ilyen kusza is lehet,
ahol egyszer majd végleg lehunyod szemed,
ennyi volna csak?
a sustorgó házfalak?
elénekellek.
remélem,
megmarad.
a magas házfalakról visszapattanó hangok,
és az eldobott csikkek mocsara a láb alatt,
és a hitetlen, sorsukvesztett emberek
kolduló és siránkozó tömegei?
ennyi volna az egész?
a nyesett lábú, éhes galambok hajnala a nyugati pályaudvaron?
a szemetesek mellé dobott koszos kenyérhajak?
a fagyott fák sziluettjének névtelen csoportképe,
a megunt könyvek a polcokon,
a levetett cipők a padlóra lökve,
egy csók múzsádtól a homlokodon,
ennyi volna tényleg?
a panelházak reggeli zsivaja,
az üzletek polcain kitárulkozó üresség,
a sietős lábfejek eltapodta szentség,
a kimondhatatlanul sajgó ma?
ennyi volna?
az index, a munka, a feltörlendő padló,
és ahogy átfogod barátod őrült fejét,
ahogy elsírod a nyomorult életed másoknak,
de csak visszapattintják a magas házfalak,
ahogy a bokrok levelén játszik a kezed,
ahogy apád egy vén korcsot simogat,
ahogy edzésen agresszívan beviszel egy ziccert,
ahogy esténként fáradt és álmos vagy,
ahogy látod felszállni a téli varjakat,
ahogy látod épp elmenni a buszt,
ahogy megeszed a csomagolt zsemlét,
ahogy már léteddel hazudsz,
ahogy püfölöd a mocskos billentyűzetet,
ahogy hajnalban vacogva várod a villamost,
ahogy történik a világ, és te nem értheted,
ahogy bokán mar egy apró kis korcs,
ahogy látod meghalni szeretteidet,
ahogy a narancs pall mall-t elnyomod,
ennyi volna az egész?
ne mondd ezt nekem,
mert fraktálokat vet tőle a hideg végtelen,
és még a csöves is megáll kéregetés közben,
és a péksütemény-árus keze is megdermed,
mikor megérzi legbelül, amit a világ elszenved,
ahogy Budapest szépen és fájdalmasan vibrál,
ahol mindenki keres, de senki nem talál,
ahol nincs aki segít, és nincs, aki vár -
bíbor horizonttal üzen a halál.
ennyi volna az élet?
házfalakról visszapattanó agóniák?
steril álmok egy elveszett életről?
ennyi volna az egész,
csak szétzilált árnyak,
és a metró kvartja, ami elkísér?
ennyi és nem több,
mint a tábortüzes nyári éjszakák,
a 'börtön ablakában', egy pokróc és egy zsepi,
ami ugyan használt, de egyszer még megteszi,
a képek a falakon és a falakon a képek,
nem tudom mi az, amit még mindig nem értek,
a busz elhajtott és a villamos sem várt.
hideg robajjal zuhant magába a világ.
ennyi volna az élet?
zúzmarafuttatott megállókban váró hajnalok,
mikor kávé gőzölög, és kárhoznak az angyalok?
a lépcső, amin felmész, és az elhagyott lábnyomod?
hogy mindenki tudni véli, hogy én mit is akarok?
a busz már rég elment.
lehet, hogy soha nem is járt,
én szerelmesen a megállóban maradok,
mert az ember ennyit érhet:
ha te nem vagy nekem,
akkor én nem vagyok.
ennyi volna az élet?
egy üres papír és a ceruza?
meghaltam már benned egyszer,
elrothadt rajtam a ruha,
ráncba gyűrődtek fiatal éveim,
amik utánad üvöltöttek,
hogy legyél a valakim,
aztán eltapostak mindazon elkövetett tettek,
amik a szemedben ilyen szánalmassá tettek,
ennyi volna az élet?
ez a mocsokszürke áradás,
ahol túl sok a finálé
és mindig van ráadás,
ahol egy vers talán ilyen kusza is lehet,
ahol egyszer majd végleg lehunyod szemed,
ennyi volna csak?
a sustorgó házfalak?
elénekellek.
remélem,
megmarad.
