Portfóliók

Azok a szerzők, akik térben és időben a Magyar Népköztársaságban váltak felnőtté, talán éppen azért, mert maga a korszak és a rendszer tartotta (vagy akarta tartani) szellemi infantilizmusban „fiait”, helykeresésüket az immár felnőtt-világban, önmeghatározásukat és a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek bemutatását mint szervesen összetartozó feladatot tűzik ki maguk elé: apáikkal és a rendszerrel (a rendszerrel mint apával?) egyazon szenvedéllyel számolnak el és le úgynevezett aparegényeikben. Hogy ez a több szerzőre is jellemző szenvedély – a mindent elmondani akarás – eléri-e a célját, kérdéses. Az olvasó empátiáján, jóindulatán is múlik, hogy megejtő őszinteségként vagy a szöveg – a szerző – gyarlóságaként fogadja-e apák és fiaik olykor viviszekcióig menő bemutatását.

Wojciech Kuczok azonban lengyel szerző, méghozzá fiatal lengyel szerző (1972-ben született). Bűz című regénye – ahogyan  Adam Michnik  Az eltűnt értelem nyomában című tanulmányában kifejtette (Beszélő, 2005) –  alkalmas egy allegorikus olvasat érvényesítésére. A lengyelországi földalatti demokratikus ellenzék vezető személyisége szerint a Kuczok által oly plasztikusan megfogalmazott bűzben élte végóráit „a Lengyel Népköztársaságnak nevezett kommunista Lengyelország háza” is.

A három fejezetből álló regény Előtte és Utána című fejezetei ugyanis egy ház – a ház – születését majd végóráit mutatják be. Márquez mondta Macondóról, hogy „nem annyira földrajzi hely, mint inkább lelkiállapot” – nos, Kuczok is úgy „építi fel” házát, hogy egyszerre legyen hely és állapot, mi több, legyen a családtörténet hely- és állapot határozója.

A fejezetcímek természetesen elsősorban a középső fejezetre irányítják figyelmünket. Ebből a legvaskosabb fejezetből tudjuk meg, mi történt Akkor, amikor a narrátor – az egyes szám első személyű narrátor, egyszülött fiú – még gyerek volt. A ház borzalmak tárházává változik, a regény odáig pergő, olykor filmszerű időkezelése lelassul, és az első korbácsütéstől egy végtelenített szenvedéstörténet sajgó bőrű olvasóivá válunk.

Odáig a családon belül gyerekbántalmazásnak nincs „nyoma”, nincs „hagyománya”, az idősebb K. néven emlegetett érzelmileg éretlen apa felnőttkori működése előtt „minden máshogy volt”. „Az idősebb K. apja soha egyik gyerekét sem ütötte meg.”

Mivel a gyenge-erős ellentéttől valójában tán maga is szenvedő, a mindennapokban azonban „erejének” fölényét élvező apa verbális és fizikai kegyetlenkedéseit maga az erőszak tárgya, a gyerek beszéli el hűvös, olykor szatirikus távolságtartással, az olvasó szinte a bőrén érzi „a nevelő célzatú” fenyítések fájdalmát. Kuczok regénye azonban nem adja meg azt az irodalmon kívüli élményt, hogy az olvasó azon morfondírozzon, mindez valóban megtörtént-e, így történt-e a regény szerzőjével.

Már a fülszöveg figyelmeztet: „A Bűzt kezdettől fogva antibiografikus regénynek képzeltem el… Csupa olyasmiről írtam benne, amire nem emlékszem. Visszatérés kedvenc témámhoz, a családi élet pszichopatológiájához” – írja Kuczok. De ha a fülszöveget is irodalmon túli-kívüli benyomásként értékelnénk, hát a regény, a szöveg maga is ez ellen a tulajdonképpen káros személyesség ellen dolgozik. A részben a narrátorától is, de a szerző személyétől mindenképp elidegenített próza nem egy eszközzel és számos motívummal a többrétegű, allegorikus olvasat felé irányítja az értelmező gondolatokat.

A többrétű, allegorikus értelmezésnek terepet adó motívumok közül néhányat a teljesség igénye nélkül kiemelünk.

A házat az idősebb K. apja építette a családja számára. A ház történetéhez egy tölgy története  is társul: az idősebb K. apja ugyanis mindig azt mondogatta, akkor fog meghalni, amikor az általa ültetett tölgy eléri a tetőt – akkor pedig vágják ki a fát, óhajtotta, és abból készítsenek koporsót számára. Később megtudjuk, „az idősebb K. apja a szakmája miatt különösen félt a háborútól, hiszen azt rombolta le, amit ő emelt”. Az általa épített házakat kényszeresen ellenőrizgető apa sokáig nem találja a megfelelő szót depressziós állapotára. Végül az elöregedett tölgy segít metaforát találni. „Üreges ember volt az idősebb K. apja: voltak gyökerei, voltak ágai, volt helye a kertben, de belül üreges volt, belül legfeljebb ő maga bújhatott el a világ elől, zárkózhatott be, temetkezhetett magába.” A regény további szereplői mintha mindegyszálig efféle üreges emberek volnának.

Aparegénynek tituláltuk a Bűzt, különös jelentősséggel bír tehát az a szanatóriumi epizód, amelynek során a főhős a szanatórium egyetlen sosem síró lakójával, az árvának vélt Szczurekkel lép szövetségre. A nevével ’patkány’-t (szczur) idéző Szczurek addig őrzi méltóságát, míg egy nap meg nem látogatja egy reszketeg alkoholista – az apja. A találkozás után Szczurek megszökik a szanatóriumból, és hősünk vele tart. „Rájöttem” – mondja –, „hogy Szczurek minden kincsét (…) odaadná, hogy legalább azt mondhassa valakinek, »Apu, ne bánts!«”; és ez a felfedezés azért különösen megrázó, mert éppen ezt az egy mondatot képes kiabálni a főhős is, valahányszor előkerül a korbács.

Otthon a  korbács, (a) házon kívül a köpések, a nyál… ezek a nevelő eszközök is túlnőnek önmagukon, és tárgyilagos bemutatásuknak köszönhetően az olvasónak olyan érzése támad, egy fenyítő, szorongató rendszer elmaradhatatlan eszközeivé váltak. Ebben a szorongatottságban, valahol a mélyben mintha mégis ott mocorogna a lelkiismeret.

Végezetül tehát a regényben mocorgó lelkiismeretről kell szólnunk. Az idősebb K. apjának volt egy Lolek nevű nagybátyja, aki huszonöt éven keresztül egy diliházban dolgozott ápolóként. Az örök gyerek Lolcio bácsi halála után az idősebb K. egy kéziratra bukkan a kredencben. Lolek regénye egy háborús történet. (A családi ház egy részétől megfosztó, majd a nagybácsikat tizedelő múltbéli, illetve a főhős számára vágyott, talán apja halálát jelentő elképzelt háború is egyértelműen metaforikus jelentésű és jelentőségű visszatérő motívum.) Röviden: egy férfinak az a mániája, hogy tudta nélkül egy zsidó család bujkál a pincéjében. Egy nap ugyanis zsidó barátja kopogtatott ajtaján. A férfi rájött, bárhogyan dönt is, ettől a pillanattól megváltozik az élete. Becsukta az ajtót a menedéket kereső család előtt, de többé nem volt nyugovása: saját családját vádolta, hogy zsidókat rejtegetnek, s végül ők maguk éltek rettegésben-bujkálásban saját házuk foglyaként.

A Bűz utolsó oldalain előkerül egy gyerekkori emlék: a főhős még gyerekkorában megkérdezte anyját, milyen a pokolban, az anya pedig meglepő határozottsággal válaszolt. A mama szerint a pokolban megmutatják az embernek az összes elszalasztott lehetőségét, azután pedig magára hagyják a lelkiismeret-furdalásával, örök időkre. „Nincs többé semmi és senki. Csak te meg a lelkifurdalásod…”

Mint a lelkiismeretével küszködő férfi Lolek regényében, vagy mint az elkárhozottak az anya víziójában, úgy éltek a ház lakói a házba – szánalmas sorsukba, önmagukba – zárva. „A házak álnokul öregednek, titokban fészkeli beléjük magát az öregség, aztán észrevétlenül újabb és újabb területeket foglalnak el, kicsúszik a lakók ellenőrzése alól, megszűnik láthatóvá válni a számukra, a vendégek ellenben már a küszöbön, már a lépcsőházban, a dohszagban érzik.” A Kuczok-féle bűz nem csupán dohszag, de a házat elöntő-elnyelő szennyvíz csatornaszaga is – talán valóban (ahogy Michnik is kiemeli) a lelkiismeret szaga.

A narrátor, az időközben felnőtt fiú már nem lakója a háznak, mire a katasztrófa bekövetkezik. Mégsem elégedhetünk meg a feltevéssel, hogy afféle modernizált prousti gesztussal a bűz indította volna el az eltűnt idő nyomában.  Állítja, egyetlen idő sem volt az övé, akkor sem, amikor megélte. Nem birtokolja magabiztosan a hetvenes-nyolcvanas éveket, egy radikális utolsó mondattal pedig megkérdőjelezi tulajdon létezését is. Az utolsó fejezet, az utolsó álom, az utolsó mondatok mintegy újraértelmezésre szólítanak fel a regénnyel kapcsolatban – Kuczok Bűz című regénye azonban a nagy csavar nélkül (mondhatni: annak ellenére) is remekmű.

(Magvető)

 A recenzió megjelent a Kritikában.