Portfóliók
Jancsika
Jancsika
Míg mi az életünkkel játszottunk, ő csak ült a sárga Gabi heverőn. Míg születtek, és haltak körülöttünk az emberek, ő ugyanazzal a sugárzó tekintettel hagyta, hogy boldoguljon körülötte az élet a maga természete szerint. Mi meg csak csöndben birtokoltuk azt a keveset, amink volt. Talán az emlékeinkre gondolok? Vagy a hozzájuk fűződő érzéseinkre? Vagy van ezen túl is bármilye egy embernek? Hacsak nem az élete, amit ha már fél elveszíteni, akkor végképp nincs semmije. Méltósága, esetleg, ha még sikerül az ínséges, boldogtalan időkben azt is megőrizni. Voltam gyerek, álmodozó, rettegő. Szálltam képzeletben a tökéletesre betonozott, tiszta udvar fölött. Hajszoltam élvetegen a repülés élményét a rosszalkodással feltölthető lopott pillanatokban. De a szállós álmokból sosem jutott elég. Ember voltam, sérülékeny, eleven, szerethető. Éltem. Sokszor úgy hittem, igazán csak az álmaimban, ahol a meleg vért érezvén kicsorogni gyerek hasamból, hát, haltam is. Ha nem játszunk eleget, csak élünk, halunk. Az idő már akkor sem volt meg. S mert tulajdonunk, mint annyi minden más, ez sem lehetett, ólmos szemhéjakkal csak vártuk, csak vártuk, a pillanatok eszméletvesztésében, hogy majd bizonyára elhoz valamit az édesbús jövendő. Mosolygok. Mégis, miben hittünk? A remény kötelező. Ezt a táblát aggattuk egymás nyakába, mert valójában csak ennyi, amit önmagunkon kívül birtokolhattunk, éppen úgy, ahogy gyerekmarkunkból is ki-kiszóródik a selymes, száraz homok, amint hozzá, egyre erősebben ragaszkodunk, de, amíg, úgy hisszük, benne van többet jelent minden kincsnél. Annakidején a remény lett a legkegyetlenebb játékszerünk, bár húsból éltünk csak mi is, meg testből, lélekből. És ha valahol, nálunk igazán sok csönd volt. De ezt én mondom, ő biztosan mást mondana, ha tudna beszélni, úgy, ahogy mi is tudtunk. Boldogtalanul. De ő a csönd, és vágytalanság boldog nyelvén szól. Kopasz kis fején, a bábukészítő, rutinból fakadó egyszerű nyugalmával derűs tekintetűre festett pontszemek, gyerekek elrágcsálta hosszú orra, szégyenfolt talán. Elnagyolt műanyag kezeiben, életvonalak, sorsvonalak bemetsződése helyett a sorozatgyártás egyszerűsége. Műanyag embertelenség. Ebből a világból egy fekete futószalag monotonitásának iszonyatos könnyedségével hiányzik az egyetlen tapintás öröme, az emberi mozdulat összes lehetősége. Ő más, mint mi. Esetlen kalapácslábai búbánatosan hajlanak, hol erre, hol arra. Hisz gyakran oly kevés választásunk van. Pedig a boldogtalan, komoly szavak között is csak némi egyszerű, az egység megélésére irányuló vágy az, amit mért elánnal keresünk. Kötődést keresünk, mert nehéz nem figyelve, nem szeretve, nem simogatva lenni. Mert nehéz embernek lenni, és még csak úgy, a lélegzetvételek egyértelműségével létezni sem annyira könnyű. Évek alatt, észrevétlen, apró mozaikokból rakódott ránk mindaz, amit, mint a - másoktól megörökölt - ruháinkra kéretlenül ragadt millió szöszt, kényszeresen, azóta is szedegetünk, hűvös, pikkelyes hüllőtesteink alatt emberek élnek halkan egy életet. De, milyen életet? Egy, kettő, három, négy, végtelen sok bábu életét. Családok halnak bele külön-külön egy emberként, a bánat és szorongás gondosan takargatott mozzanataiba, anélkül, hogy tudnának róla. Titkok. Félelem. Mindenki jól tudja, miért. Szemhéjunk ráborul az igazság felderítésének megindító pillanataira. Így élünk. De, milyen életet? Árnyékot vetünk saját magunkra. Bábuvá válunk. De van egy másik bábu, a szemtanú, szemtanúja egy család életének, egymásba fonódó emberek életének. Ott ül, éveken át csak ül azon a sárga Gabi heverőn. Nekünk van sorsvonalunk, így hát képessé válnak arra, hogy kikopjanak kezünk közül a dolgok, mert mi gyorsan élünk. Csak éppen keveset. El - elfogyott az erőnk, türelmünk sem gazdag, sírtunk is sokat, vártunk is sokat, bár mondhatjuk, hisz ezt mindig lehet mondani, végül is megvolt mindenünk. És neki? Élete a várakozás mindennél különb esszenciája. Mert ő nem vár semmit, és várva sincs, neki, és ebben nem hasonlítunk egymásra, nincs múltja, se jövője. Még a jelenét is - épp úgy, mint magunknak - csak mi teremtjük meg. Ha nem felejtjük el, és megteremtjük. Sosem kért, sosem követelt, semmit nem várt el. Ebben is különbözünk. Neki mindig elég volt annyi, amit mi megengedtünk magunknak: feltételt, határt, mértéket, hatalmat, kegyelmet szabni, egy bábu-életet teremteni, épp úgy, mint magunknak. Mivel nem várt el, csakis ezért szerettük. Nincs ruhája. Meztelen a teste. A fején félrecsuklik a piros kissapka. Azt mindig visszaigazítjuk, mert ettől úgy érezzük nem annyira meztelen. A teste. Vagy a lelke? Mindig van mit visszaigazítani, hogy ne kelljen szégyenkezni. Pedig itt csak nekünk van, volt, lesz, mit takargatni. Eszméletlen pillantások mindenütt. Eszméletlen csönd és fájdalom mindenkiben. Kopog a faklumpa a metlakin, valaki évek óta korán reggel kel, a szállós álmokat elviszi egy ajtónyitódásból születő léghuzat. Az álomban sírástól reggelre sókristályok száradnak a bőrre. Minden elmúlik egyszer. Erre ébredek. Apu kettő vastag szelet kenyeret vág a tízórai szendvicshez. Vaj jut bele. Van, ki menne, de maradnia kell, van, ki maradna, de indulnia kell. A dolgok végül mindig kiegyenlítődnek. Ebben a pillanatban egy autó elgázol egy törékeny embertestet a decemberi bitumenen. Akarat nélkül, mint egy bábu, úgy fekszik a megismételhetetlen test. Mi lett ebben a pillanatban a lélekkel? Él most? Mert úgyis örökké élhet? Pillanatonként, ahogy a kilátásaink egyre fogynak, mindenki veszt. Törékenyek vagyunk, mint azelőtt soha, mert a dolgok lényegétől elkalandozásaink mértékével egyenes arányban leszünk egész életünk során maradéktalanul megfosztva. Jancsika arca, ma is ugyanolyan. Derű ül rajta. Neki, mivel önmagát adja, és ebben is különbözünk, nincs veszteni valója. Mint sok más dolog, ő is még születésem előtt lett, de születésem után került oda, életem Gabi heverőjére. Nem vagyunk egykorúak. Még nem vagyunk nagykorúak. Benne nem csalódtam még soha. Harminckét éve ül a sárga Gabi heverőn, én közben, bár az életen kívül semmit sem csináltam, mégis újraszülettem és újra meghaltam. Kegyelmet gyakorolunk magunkra, vég nélkül ábrándozunk arról, ami már nem lehet soha, ki-kitöröljük magunkból, amit nem kellene, mert úgysem lehet, megteremtjük, ami, mert nem volt soha, így szükségtelen. Minden otthonban Jancsikák ülnek. Mindenki volt egyszer gyerek. Nekikoccan a sejtek falához az élet. Nem ébredünk már fel, mert nincs mibe. Álmodunk. Vagy élünk? Vannak, akik verik a gyerekeket. Engem nem vertek, mégis megsérültem. Azt mondják, mindent lehet, csak nem mindent érdemes.
Míg mi az életünkkel játszottunk, ő csak ült a sárga Gabi heverőn. Míg születtek, és haltak körülöttünk az emberek, ő ugyanazzal a sugárzó tekintettel hagyta, hogy boldoguljon körülötte az élet a maga természete szerint. Mi meg csak csöndben birtokoltuk azt a keveset, amink volt. Talán az emlékeinkre gondolok? Vagy a hozzájuk fűződő érzéseinkre? Vagy van ezen túl is bármilye egy embernek? Hacsak nem az élete, amit ha már fél elveszíteni, akkor végképp nincs semmije. Méltósága, esetleg, ha még sikerül az ínséges, boldogtalan időkben azt is megőrizni. Voltam gyerek, álmodozó, rettegő. Szálltam képzeletben a tökéletesre betonozott, tiszta udvar fölött. Hajszoltam élvetegen a repülés élményét a rosszalkodással feltölthető lopott pillanatokban. De a szállós álmokból sosem jutott elég. Ember voltam, sérülékeny, eleven, szerethető. Éltem. Sokszor úgy hittem, igazán csak az álmaimban, ahol a meleg vért érezvén kicsorogni gyerek hasamból, hát, haltam is. Ha nem játszunk eleget, csak élünk, halunk. Az idő már akkor sem volt meg. S mert tulajdonunk, mint annyi minden más, ez sem lehetett, ólmos szemhéjakkal csak vártuk, csak vártuk, a pillanatok eszméletvesztésében, hogy majd bizonyára elhoz valamit az édesbús jövendő. Mosolygok. Mégis, miben hittünk? A remény kötelező. Ezt a táblát aggattuk egymás nyakába, mert valójában csak ennyi, amit önmagunkon kívül birtokolhattunk, éppen úgy, ahogy gyerekmarkunkból is ki-kiszóródik a selymes, száraz homok, amint hozzá, egyre erősebben ragaszkodunk, de, amíg, úgy hisszük, benne van többet jelent minden kincsnél. Annakidején a remény lett a legkegyetlenebb játékszerünk, bár húsból éltünk csak mi is, meg testből, lélekből. És ha valahol, nálunk igazán sok csönd volt. De ezt én mondom, ő biztosan mást mondana, ha tudna beszélni, úgy, ahogy mi is tudtunk. Boldogtalanul. De ő a csönd, és vágytalanság boldog nyelvén szól. Kopasz kis fején, a bábukészítő, rutinból fakadó egyszerű nyugalmával derűs tekintetűre festett pontszemek, gyerekek elrágcsálta hosszú orra, szégyenfolt talán. Elnagyolt műanyag kezeiben, életvonalak, sorsvonalak bemetsződése helyett a sorozatgyártás egyszerűsége. Műanyag embertelenség. Ebből a világból egy fekete futószalag monotonitásának iszonyatos könnyedségével hiányzik az egyetlen tapintás öröme, az emberi mozdulat összes lehetősége. Ő más, mint mi. Esetlen kalapácslábai búbánatosan hajlanak, hol erre, hol arra. Hisz gyakran oly kevés választásunk van. Pedig a boldogtalan, komoly szavak között is csak némi egyszerű, az egység megélésére irányuló vágy az, amit mért elánnal keresünk. Kötődést keresünk, mert nehéz nem figyelve, nem szeretve, nem simogatva lenni. Mert nehéz embernek lenni, és még csak úgy, a lélegzetvételek egyértelműségével létezni sem annyira könnyű. Évek alatt, észrevétlen, apró mozaikokból rakódott ránk mindaz, amit, mint a - másoktól megörökölt - ruháinkra kéretlenül ragadt millió szöszt, kényszeresen, azóta is szedegetünk, hűvös, pikkelyes hüllőtesteink alatt emberek élnek halkan egy életet. De, milyen életet? Egy, kettő, három, négy, végtelen sok bábu életét. Családok halnak bele külön-külön egy emberként, a bánat és szorongás gondosan takargatott mozzanataiba, anélkül, hogy tudnának róla. Titkok. Félelem. Mindenki jól tudja, miért. Szemhéjunk ráborul az igazság felderítésének megindító pillanataira. Így élünk. De, milyen életet? Árnyékot vetünk saját magunkra. Bábuvá válunk. De van egy másik bábu, a szemtanú, szemtanúja egy család életének, egymásba fonódó emberek életének. Ott ül, éveken át csak ül azon a sárga Gabi heverőn. Nekünk van sorsvonalunk, így hát képessé válnak arra, hogy kikopjanak kezünk közül a dolgok, mert mi gyorsan élünk. Csak éppen keveset. El - elfogyott az erőnk, türelmünk sem gazdag, sírtunk is sokat, vártunk is sokat, bár mondhatjuk, hisz ezt mindig lehet mondani, végül is megvolt mindenünk. És neki? Élete a várakozás mindennél különb esszenciája. Mert ő nem vár semmit, és várva sincs, neki, és ebben nem hasonlítunk egymásra, nincs múltja, se jövője. Még a jelenét is - épp úgy, mint magunknak - csak mi teremtjük meg. Ha nem felejtjük el, és megteremtjük. Sosem kért, sosem követelt, semmit nem várt el. Ebben is különbözünk. Neki mindig elég volt annyi, amit mi megengedtünk magunknak: feltételt, határt, mértéket, hatalmat, kegyelmet szabni, egy bábu-életet teremteni, épp úgy, mint magunknak. Mivel nem várt el, csakis ezért szerettük. Nincs ruhája. Meztelen a teste. A fején félrecsuklik a piros kissapka. Azt mindig visszaigazítjuk, mert ettől úgy érezzük nem annyira meztelen. A teste. Vagy a lelke? Mindig van mit visszaigazítani, hogy ne kelljen szégyenkezni. Pedig itt csak nekünk van, volt, lesz, mit takargatni. Eszméletlen pillantások mindenütt. Eszméletlen csönd és fájdalom mindenkiben. Kopog a faklumpa a metlakin, valaki évek óta korán reggel kel, a szállós álmokat elviszi egy ajtónyitódásból születő léghuzat. Az álomban sírástól reggelre sókristályok száradnak a bőrre. Minden elmúlik egyszer. Erre ébredek. Apu kettő vastag szelet kenyeret vág a tízórai szendvicshez. Vaj jut bele. Van, ki menne, de maradnia kell, van, ki maradna, de indulnia kell. A dolgok végül mindig kiegyenlítődnek. Ebben a pillanatban egy autó elgázol egy törékeny embertestet a decemberi bitumenen. Akarat nélkül, mint egy bábu, úgy fekszik a megismételhetetlen test. Mi lett ebben a pillanatban a lélekkel? Él most? Mert úgyis örökké élhet? Pillanatonként, ahogy a kilátásaink egyre fogynak, mindenki veszt. Törékenyek vagyunk, mint azelőtt soha, mert a dolgok lényegétől elkalandozásaink mértékével egyenes arányban leszünk egész életünk során maradéktalanul megfosztva. Jancsika arca, ma is ugyanolyan. Derű ül rajta. Neki, mivel önmagát adja, és ebben is különbözünk, nincs veszteni valója. Mint sok más dolog, ő is még születésem előtt lett, de születésem után került oda, életem Gabi heverőjére. Nem vagyunk egykorúak. Még nem vagyunk nagykorúak. Benne nem csalódtam még soha. Harminckét éve ül a sárga Gabi heverőn, én közben, bár az életen kívül semmit sem csináltam, mégis újraszülettem és újra meghaltam. Kegyelmet gyakorolunk magunkra, vég nélkül ábrándozunk arról, ami már nem lehet soha, ki-kitöröljük magunkból, amit nem kellene, mert úgysem lehet, megteremtjük, ami, mert nem volt soha, így szükségtelen. Minden otthonban Jancsikák ülnek. Mindenki volt egyszer gyerek. Nekikoccan a sejtek falához az élet. Nem ébredünk már fel, mert nincs mibe. Álmodunk. Vagy élünk? Vannak, akik verik a gyerekeket. Engem nem vertek, mégis megsérültem. Azt mondják, mindent lehet, csak nem mindent érdemes.
