Portfóliók

A forma szempontjából sem mellékes (a tartalomra később térünk rá), hogy a prózatételekből álló könyv mottója épp A hatalom akarása című Nietzsche-műből származik, vagyis egy olyan roppant szellemtörténeti hatású műből, amely mint hagyaték magán viselte a kiadók erőszakos beavatkozásainak nyomát – majd ettől megfosztva-megszabadítva (Karl Schlechta purista összkiadásában) egy rakás tagolatlan aforizmává bomlott széjjel.

Bár az Életjáradék számozott tételei, nem lineáris történetmondása, töredékessége egyrészt formailag filozófiai téziseket  idéz (Nietzschén kívül pl. Wittgenstein Tractatusát több ízben szó szerint is), másrészt szoros rokonságot látszik mutatni Esterházy Harmonia caelestisével és Kukorelly Tündérvölgyével, a tézisek felsorakoztatása részben mégis inkább avantgárd gesztusnak tetszik. A széthullástól pedig a privát időérzékelés mint kötőanyag menti meg, noha a tizennégy fejezet csak ámít a puzzle-játékok ígéretével: a kis darabok a sorszámok útmutatásával is elliptikus és nem egységes hangvételű nagyobb darabokat alkotnak.

Solymosit saját bevallása szerint (lásd: A lekötelezett, interjú, litera.hu) az avantgárd, egyáltalán: a művészetek –  az építészet, a képzőművészet és a zene – felé elsősorban a katolikus liturgia, e „félelmetes gazdagságú celebrálás” izgalma vezette, majd képzőművészeti szenzációkkal (többek közt Erdély Miklós művészetével) találkozva jutott vissza az irodalomhoz. Az egykori ministráns szellemi inspirációi nem okvetlenül leplezhetőek le (akár még a ministrálással rokon dráma – vagy Solymosinál: performance – esetében sem), de regényében mind szövegszerű rájátszások, mind a zsidó-keresztény kultúrkörön belül óhatatlan felmerülő asszociációk tetten érhetők.

Mert hogy aparegényről beszélünk ismét, bármit jelentsen is e mostanában sokat használt, ám lényegében definiálatlan műfaji megjelölés. Sejtelmünk szerint az aparegény fogalmával olyan vallomásos, önéletrajzi jellegű prózai műveket illetünk az utóbbi időkben, amelyeknek témája az elbeszélő én (vagy a főhős) és az apa viszonya. Ám ha elfogadjuk, hogy a téma műfaji jelölőként működik, akkor egyrészt az Esterházy, Garaczi, Györe, Jánossy, Kukorelly, Németh, Solymosi és Vámos névsort bátran bővíthetnénk – ahogy ezt Kránicz Gábor Apukalipszis című előadásában már meg is tette – Nádassal (Egy családregény vége), Lengyel Péterrel (Cseréptörés) és akár Dragománnal (A fehér király). Másrészt pedig tematikus alapon végeláthatatlan regénytípus létezését állapíthatnánk meg. Erről azonban nem feladatunk e helyt értekezni.

Kétségtelen viszont, hogy a fenti felsorolásból látszólag magától értetődően marad ki Tóth Krisztina Vonalkódja vagy Forgách András Zehuze című regénye, noha hőseik a  feldolgozott, prózává írt időt figyelembe véve egy tablón szerepelhetnének a regényhőssé írt apákkal. De kétségtelen az is, hogy az apa-fiú viszony akaratlanul is biblikus olvasatot nyer – hát még ha a szerző direkt rá is játszik erre, miként Solymosi teszi –, míg egy női narrátor esetében az olvasó asszociációi csak speciális esetben indulnak meg az Újszövetség felé. 

Az Életjáradék három elbeszélői hangot munkáltat, egyes szám első, második és harmadik személyben: ez utóbbi hang hősét „a fiú”-ként emlegeti. A 10. oldalon a fiú mellére száll és kordzakója alá bújik egy galamb: a biblikus és folklorisztikus olvasatban is nyilvánvalóan metaforikus jelenetben nem nehéz a Szentlélekre ismerni, különösképp, hogy  – postagalambról lévén szó – váratlan látogatására a fiú ígéretet tesz, „írok egyszer valamit”. 

Másutt az önéletírások amúgy is kulcsmotívumával, a névvel játszik el a szerző, több ízben Imiként nevezve a fiút, de az úrfelmutatással játszva: „Imi, az isten báránya”  – míg a Bálint név egy olyan vendégszövegben jelöli a főhőst, amely „dokumentum” – egy intő – mint valóságos (gép)irat a hátsó borítón is megjelenik. Fontos gesztus ez.

Már a Detonátában erősebben rajzolódtak ki autobiografikus jegyek az Ágak egy hamisciprusról című novellagyűjteményhez képest, s a Detonáta „pokolira lassított robbanása” (Németh Gábor) és „a levegőbe röpített benső világ” (Utasi Csilla) széthullása után az Életjáradék mintha ugyanazt a házat próbálná újra fölépíteni, ráeszmélve: „Rab vagy, amíg a szíved lázad – / úgy szabadulsz, ha kényedül / nem raksz magadnak olyan házat, / melybe háziúr települ”. „De én már beszéddel nem szabadulok meg semmitől” – olvashatjuk a Detonáta első, az ént alapvetően megkérdőjelező novellájában. A belső beszéd, az írás, az építkezés – a két utóbbi kötet közös kulcsszavával élve – mégis: „szabadsággyakorlat”.

„(…) az úgynevezett élhetetlenségedre rendezkedtél be kisgyermekként (majd ezt szabadsággyakorlatnak hívod felnőttként)”  – halljuk az önmegszólító narrátor szólamát a 2000-ben megjelent kötet Önarckép című írásában. Önarckép és önéletírás lényege mintha egy kérdésbe sűrűsödne Solymosinál: „Hol vagy?” – állítva: „ezt nem te, ezt a kérdést, hol vagy?, maga az írás teszi föl.”

Mint említettük, az Életjáradék válaszkísérletei több szólamban rugaszkodnak neki a feleletnek. S bár Philippe Lejeune Az önéletrajzi szerződés című tanulmányában kifejti: az egyes szám második személyű elbeszélést a szerző egykori önmagától való távolságának jeleként kell értelmeznünk, egyrészt megkockáztatható, hogy irodalmunkban éppen a fent idézett József Attilának köszönhetően az önmegszólítás talán más (többlet-) jelentéssel bír, mint egyéb nyelvekben; másrészt úgy tűnik, Solymosi esetében az önmegszólítás a távolság jelzésén túl éppen egy közeli, állandóan jelenlévő tekintet kijelölésének és skizoid önmagán viselésének gesztusa.

„Az, hogy valaki által létezem, pontosabban valaki által, aki lát engem, még pontosabban, egy tekintet által, régi feltételezésem; hogy csakis úgy lehetek. Nem csak az, hogy mi volna más bizonyíték…, hanem alapvetően iszonyodnék a gondolattól, hogy magamat én képzelem így el és ezt nekem is látni kell, ezt a valakit képzelje el valaki más, és azt a világot vele együtt lássa más, az a tekintet figyelje, mi történik azzal, aki énként feltételezi magát.” – mondja a magát énként feltételező narrátor.

Itt térhetünk vissza a már említett Nietzsche-mottóra – ezúttal a tartalom „tekintetében”: „Mihelyt elképzelünk valakit, aki felelős azért, hogy mi ilyenek és ilyenek vagyunk stb. (Isten, természet), tehát szándékára hárítjuk a felelősséget létünkért, boldogságunkért és nyomorunkért, elrontjuk a levés ártatlanságát. Akkor aztán fogtunk valakit magunknak, aki általunk és velünk el akar érni valamit.”

Solymosinál a „levés ártatlanságához” szorosan hozzátartozik a bűn tudata – nem feltétlenül az önmarcangoló bűntudat, hanem a bűn létének tudomásul vétele. A szabadsággyakorlatok „nyirkos cementfalak között” veszik kezdetüket: a regény harmadik megszólalása rögvest a börtönből hazaíró apáé, a negyedik passzus a Csillag börtön előtt álló fiúé, aki „úgy szeretett volna odakerülni, hogy nem követ el semmi bűnt”.

„Tudod, hogy apád egy gyilkos? Kérdezte váratlan pillanatban az anyja.” A mitológiai mélységű kérdésre mintha egy egész generáció válaszolna Kronoszként: „Anyám – szólnak az aparegények fent említett szerzői –, én megígérem s véghez viszem a művet. Nem törődöm atyánkkal, a gyűlöletes nevűvel. Ő volt az, ki előbb vetemedett gyalázatos tettre!”, és Kronosz Uránosz elleni támadását – vagyis az Időt megtestesítő titánnak az apját férfiasságától megfosztó merényletét – az emlékek feldolgozásával írásbeli gesztussá szelídítve (?) valósítják meg. És részben így felel, ezt teszi Solymosi is. Válaszát-reakcióját sajátos bűntudata egyéníti: „Istenem, hová bújjak?! Mondta magában a fiú, de úgy, mintha ő követte volna el azt a bűnt.” (I/16; 11. o.)

Magánmitológiájában fontos szerepet játszik továbbá a négy őselem. Már a Detonáta novelláiban is (Átképzés, Azbeszt) az írás állapotát jelöli a tűz metaforája, és lángnyelvek csapnak fel az Életjáradék lapjai közül is. Születése napjáról így tudósít: „a villám belecsapott a hodályba, ahol negyvenegy juh bennégett.” „Én vagyok Néró lírája (…), mert azon a napon születtem, amikor Róma égett.” Első olvasmányélményei közt szerepel egy könyv Néróról, aki felgyújtotta Rómát – ez a tett nem hagyja a kisfiú fantáziáját nyugodni.

Míg a tűz – bár írást, vagyis alkotást jelöl – egyenlő a pusztulással, a romlással, addig ellentéte, a víz is csak kiegészíti e reménytelen metaforát. „Az életről mint vízről gondolkodni –, a vízen gondolkodni, eleve kútba esett elképzelés (…).” A kút pedig, e „megtelhetetlen űr” „csobog, pattog, iszonytató erővel, mintha a meg nem ismert tűzben visszhangozna”; másutt: „mintha sosem találtunk volna vizet abban a kútban”.

A föld magában hordozza a fenti két elem veszélyeit: a kisfiút a téesz földjein csatornába esés fenyegeti és iszik a gázolajból; míg nem kerül óvodába, csak ül a földön, nem mozdulhat, elmélkedik. Nem anyaföld ez a föld, pedig anyjára a földeken törtek rá a szülési fájdalmak: „lendül kapája, zizzen, sercen a gyom, szinte sír” – olvashatjuk a balladák ritmusával és a Biblia szélviharaival prózaverssé emelt eredetmítosz töredékeit.

Farkas Bertalan, Armstrong és az Apollo – 11 felidézése elhitetné, hogy ha más nem, tán a levegő vagy épp az űr mégis a szabadsággyakorlatok megfelelő terepe volna. S bár a lebegés „az egyedüli lehetséges létmód” a kisfiú számára, akinek az inkubátor „lift” volt „a világűrbe”, a kérdésre, mi vette körül, a válasz: „semmi. Vagy nevezzük tágasságnak?”

A négy őselemnél kevésbé archaikus tudásrétegek tektonikus mozgását idézik elő a magánmitológiai felszíni rétegét alkotó vendégszövegek: Bibó és Kassák, Thalész és Nietzsche, Tanya és urbanizmus, Szerelmes képzelgés, Befejezetlen szimfónia és cigány himnusz – megannyi rafinált öndefiníciós utalás, amelyek ugyanúgy utánajárást igénylenek a szorgos olvasótól (ha van ilyen), mint a történelmi utalások mögé rejtett évszámok, amelyek egyben magánéleti fordulópontokat is jeleznek.

De ha a recenzensen kívül nem akadna olvasó, akinek ambíciója volna beazonosítani az összes idézetet, évszámot; ha senki nem kísérletezne a passzusok számozás szerinti olvasásával, a regény akkor is úgy szól az időről, mintha azt kérné a fiú: múljék el – tőle.

(Kalligram)

Az írás megjelent a Kritikában.