Portfóliók

Kiss Judit Ágnes Nincs új üzenet című kötete – állítása ellenére – már szerkezetében  is erőteljes üzeneteket hordoz: kilenc ciklusból áll, ebből nyolc kilenc-kilenc verset tartalmaz, középütt az Atlantisz című vers önmagában alkot ciklust. A hetvenhárom vers a költőnő születésének évszámára, a kilences szám ismétlődése pedig az isteni tökéletesség szimbólumára utal.

A középkor iránti vonzódás nem csupán a számmisztikában, de egyes versek címében, tartalmában vagy formájában is megmutatkozik. „Az emberélet útjának felén” kezdődik a Szétszaggatott szonettkoszorú első darabja.  Villoni balladaformában szól a Ballada a tűnt szeretőkről. Olvashatunk Litánia és Ikon című verseket, és a köteten végiglüktető verszene ütemeire úgy táncol a halál, mintha egy danse macabre élén vonulna.

A romlékony test, a testiség az egyik központi témája a kötetnek. A szókimondó „irgalmasvérnő” új üzenete a nő és férfi közti kapcsolat elemiségén túl annak misztikus volta.

A költőnő, aki bátran vállalja, hogy számára szent és profán éppoly szorosan összetartozik, mint a középkor embere számára, különböző maszkokat ölt magára, hogy azok mögül szólaljon meg. Kiss Judit Ágnes számára a szerepvers játék, és bár ügyes biztosíték is arra, hogy megszólaltatott hősével ő maga ne legyen összekeverhető, a szerepversek figurái puszta létükkel olyan üzeneteket testesítenek-fogalmaznak meg, amelyek bizonyára kiemelt fontosságúak a szerző számára.

Bolond Istók, aki sípját pendíti és lantját fújja, több ízben szól „mesterségéről”, a költészetről. Tréfa, játék volna csupán rontott nyelvezetű megszólalása, ha nem volna visszatérő témája a kötetegésznek a versírás megannyi stációja, a pokoljárástól a kínzó alkotói válságig. 

A Kihagyott monológok ciklusban többek közt alvilágjáró asszonyok hangját halljuk, a görög mitológiából ismert Eurüdiké panaszát, majd az indiai mitológiából (kevésbé) ismert Szávitri szerelmes suttogását, aki férje lelkét követelte vissza a halál istenétől. Ugyanebben a ciklusban Gyerekdalok címmel vérfagyasztó pontosságú, cárnahangú haláldefiníciót találunk.

A több hangon is hiteles megszólalás erénye a költőnek, de a sokszólamúság mégis olykor terhe a ciklusoknak, a kötetnek: lineáris olvasás során egyik szerep szinte kioltja a másikat, és a játékos megoldásokat alkalmazó ciklusok (Bolondistók, Rövidülések, Táncszvit) már-már elhitetik az olvasóval, hogy minden játék csupán.

A legegységesebb benyomást a Szétszaggatott szonettkoszorú kilenc szonettből álló ciklusa kelti: a versek ugyan nem a hagyományos módon fonódnak-kapaszkodnak egymásba, hiszen akkor tizenöt vers követné egymást kötött rendben, hanem meglepetésszerűen bukkannak fel ismerős sorok, de a hangvétel állandónak tűnik. A szonettek a ciklusok címeivel egyező önálló címmel szerepelnek, így vezetik az olvasót a kötet mértani közepéig, az Atlantiszig. Az „anyám-óceán” elsüllyedt világa magába foglalja a kötet összes fontos kérdését – a létezés összes fontos kérdését.

S ha az élet, halál, Isten és szerelem roppant súlyú témáiról Kiss Judit Ágnes képes játékosan szólni, ne vessük szemére, ha épp úgy támad kedve énekelni, miképpen a haláltánc hagyományából merítő Arany János Bolond Istókjának: „vigat, / Vagy víg-szomorkást, melyben játszi nedv / (Humor) nevetett s olykor szívre hat”.

Noran, 2007. 119 oldal (2499 Ft)

A recenzió megjelent a Csillagszállóban.