Portfóliók

Én, kezdődik a regény, ez az első szava, fejezetcímnek is tűnik egyben. Én, olvassuk, aztán sehol egy énhez csatlakozó, egyes szám első személyű ige, erről az énről leghamarabb azt sejtjük meg, hogy abszolút hallása lehet, azt mondja: „fisz-mollban ciripelnek a tücskök”.          Később majd azt fejtegeti, hogy „nem az abszolút hallás fontos, hanem a különbségek abszolút meghallása”; a beszélőnk zenész, brácsázik egy kvartettben avagy mélyhegedül egy vonósnégyesben, megfogalmazás kérdése. Minden megfogalmazás kérdése. Ennyi világos, és egy-két dolog lassanként világossá válik még.

Például hogy ő (neve nincs; viszont akadnak eszmefuttatások a név lényegtelenségéről) és Zsolt valaha osztálytársak voltak, együtt lesték meg Zsolt fürdőző nővérét, a nagylányt, Marinát; s most itt vannak újra ők, „Marina alacsony, akárcsak Zsolt,  az öccse, kicsi, kemény, zárt formák” – az olvasó próbál megkapaszkodni az amúgy kisbetűvel írt nevekben, szerelem alakul, noha van még egy női név, van egy Gigi, a barátnő.

És hamarost lesz egy Hirsch doktornő is, akinek pontos elképzelései vannak arról, hogyan kell társalogni egy olyan szerencsétlennel, aki ruhástul ugrik a folyóba; „nem akartam öngyilkos lenni, akkor meg miért, kérdi”. El lehet jutni egy farkasréti bulitól egy Erzsébet-hídi vízbeugrásig, ha mindezt megelőzi egy viharos szerelem, spontán házassággal, ha megelőzi az elfeledett barátnő terhessége és vetélése, egy halotti tor és – miért ne – némi hangszercsempészet. Kiakadáshoz, „lipóthoz” elég, kérdés, elhiszi-e az olvasó, hogy mindez megtörtént, vagy ha elhiszi, látja-e, hogy kivel történt meg.

Szenvedélyes, mégsem igazán hús-vér alakok – papírforma? „Hirsch doktornő javasolja, hogy a kívülálló szemével írj, harmadik személyben, és adj, ha mondhatja így, hősödnek nevet, félix, andor, róbert, mindegy” – így kezdődik az utolsó előtti fejezet, az a címe, hogy Ő. Az Én, Te, Ő után még egy rövidke X van hátra, nem jön a Mitiők, csak a teljes bizonytalanság, hogy végül is ki élte túl azt az ugrást, Zsolt vagy a másik, akit mondjuk nevezhetünk Félixnek,  mindegy; gaz-e, hogy a gyógyulás esélye a „kreatív elfojtás; kiíródik-e a történet és történetté válik-e?

Hat évvel ezelőtt a háló kezdte el szőni a cselekményt: az ősváltozat Metabázis címen az Origo és a Magvető Kiadó online irodalmi pályázatra íródott hétről-hétre. A regény – végül is MetaXa címen –  megosztott első díjat nyert, ám Garaczi a „papírformához”, a papíron való megjelenéshez még dolgozott a művön. Az eredmény a MetaXa, egy százötven oldalnyi monológ, s nyilván egyhamar közhellyé fog válni, hogy „ötcsillagos”, azt meg mégsem mondhatjuk, hogy „MetaXa – vájt fülűeknek”… Marad egy kérdés, talán Félix a megmondhatója: mi van az X-en túl? 

Magvető Kiadó, 2006. 150 oldal, 2290 Ft

A recenzió megjelent a Csillagszállóban.