Portfóliók
Ki ígért itt könnyű ólmot?
Fázik a fejem, mert hideg az aszfalt. De még hidegebbek a csillagok. Könyörtelen fényük a csontomig ér, kiszívja az életet, s könnyű, fagyos ólmot önt helyébe. Nem baj, nem forgalmas az utca. Viszont sötét, azért látni ilyen tisztán az égboltot. Csak az van. Nagy, fekete reklámszatyor ráhúzva erre a szutyokra, amibe véletlenül beleléptem. Most már itt vagyok, ide ragadtam, mint egy rágógumiba. Megkeményedett, és most nem ereszt.
Nem mintha fel akarnék kelni, nem mintha lenne hová menni, nem mintha létezne bárhol ebben a mindenségben olyan, hogy otthon. Elhagyott pókhálók fonalai lógnak a fákról, a szél fém kukafedőt kerget, s egy plakát letépett sarkát. Hátulról sietve, csaholva érkezik egy rühes eb, elvágtat az utcán a lábam irányába, eltűnik, kerget egy illúziót. Telnek a percek. Egy bodobács keresztülsétál a kézfejemen, kicsivel odébb kifárad, maga alá csinál, és kimúlik. Nem gyászolom.
Csak fekszem. A tenyeremet szememre szorítom. Látok feketét apró lila pontokkal, majd méregzöld karikák születnek egy fókuszból, táncolva távolodnak. Egy régi függöny mintái úsznak ki s be a képbe, tyúklábmintás sorok vonulnak feketén-fehéren egy kocka oldalain. Kékzöld, formátlan halak úsznak spirálban a végtelen felé. A sebesség áramvonalai hullámoznak szédítően, amíg zuhanok fejjel előre az űrbe. Aztán már úgy cikáznak-táncolnak, sűrűsödnek-ritkulnak, hogy nem látom. Csak érzem, hogy hintázik a világ, előre-hátra, közel-távol, közben inog az univerzum, mint egy hajó, én fölötte függök egy hajszálon, a sajátomon, ami az összes többivel együtt riadtan égnek mered.
Bármikor lecsúszhatok a világról, erről a lapos, rombuszos sakktábláról, aminek meg-megrántják a végét, mint egy szőnyeget, az felgyűrődik, tornyosuló hullámokat vet minden irányban, magasfrekvenciájú sikoly hallik hol jobbról, hol balról, a bábuk arctalan lüktetnek, mindig feszülésig, de szét sosem pattannak. Csak rettegtetnek, pillanatonként vált a halálfélelem teljes közönnyé és vissza, a pitvarból a kamrába tolul a nagynyomású érzelem, majd rögtön ki is ürül, és ez megint, újra és újra. Egészen addig, míg a rémálomból fel nem riaszt az életösztön, vagy az angyal, és iramosan kalapáló szívvel fel nem ülök az ágyban.
De itt nincs ágy, csak az áthűlt hátam, és nincs angyal, csak két erőtlen fénycsóva, egyre erősebben dübörgő dobok, a szlalomozástól csikorgó gumik, a döbbenet, és a hirtelen, végtelen csönd.
De mint semmi más, ez sem örök.
Nem mintha fel akarnék kelni, nem mintha lenne hová menni, nem mintha létezne bárhol ebben a mindenségben olyan, hogy otthon. Elhagyott pókhálók fonalai lógnak a fákról, a szél fém kukafedőt kerget, s egy plakát letépett sarkát. Hátulról sietve, csaholva érkezik egy rühes eb, elvágtat az utcán a lábam irányába, eltűnik, kerget egy illúziót. Telnek a percek. Egy bodobács keresztülsétál a kézfejemen, kicsivel odébb kifárad, maga alá csinál, és kimúlik. Nem gyászolom.
Csak fekszem. A tenyeremet szememre szorítom. Látok feketét apró lila pontokkal, majd méregzöld karikák születnek egy fókuszból, táncolva távolodnak. Egy régi függöny mintái úsznak ki s be a képbe, tyúklábmintás sorok vonulnak feketén-fehéren egy kocka oldalain. Kékzöld, formátlan halak úsznak spirálban a végtelen felé. A sebesség áramvonalai hullámoznak szédítően, amíg zuhanok fejjel előre az űrbe. Aztán már úgy cikáznak-táncolnak, sűrűsödnek-ritkulnak, hogy nem látom. Csak érzem, hogy hintázik a világ, előre-hátra, közel-távol, közben inog az univerzum, mint egy hajó, én fölötte függök egy hajszálon, a sajátomon, ami az összes többivel együtt riadtan égnek mered.
Bármikor lecsúszhatok a világról, erről a lapos, rombuszos sakktábláról, aminek meg-megrántják a végét, mint egy szőnyeget, az felgyűrődik, tornyosuló hullámokat vet minden irányban, magasfrekvenciájú sikoly hallik hol jobbról, hol balról, a bábuk arctalan lüktetnek, mindig feszülésig, de szét sosem pattannak. Csak rettegtetnek, pillanatonként vált a halálfélelem teljes közönnyé és vissza, a pitvarból a kamrába tolul a nagynyomású érzelem, majd rögtön ki is ürül, és ez megint, újra és újra. Egészen addig, míg a rémálomból fel nem riaszt az életösztön, vagy az angyal, és iramosan kalapáló szívvel fel nem ülök az ágyban.
De itt nincs ágy, csak az áthűlt hátam, és nincs angyal, csak két erőtlen fénycsóva, egyre erősebben dübörgő dobok, a szlalomozástól csikorgó gumik, a döbbenet, és a hirtelen, végtelen csönd.
De mint semmi más, ez sem örök.
