Portfóliók

 
1, Forradalmi láz kétségekkel

Fertőző sárgasággal feküdt a Marosvásárhelyi Fertőző Klinikán a nagyfiam, Csaba 1989. december második felében. Váratlan megbetegedése aggodalommal töltött el, de aggodalomra adott okot az ország politikai helyzete is. Feszült volt a hangulat, zavargások, tüntetések, lövöldözések voltak Temesváron. Az államelnök meg elment Kubába baráti látogatásra. Azt kívántuk, bár haza se jönne. Furcsa, nyugtalanító álmaim voltak. Hajnal felé úgy éreztem, része vagyok több millió emberi tudat közös vágyának. Döbbenetes „transzcendentális” érzés volt.
A zavargások más városokra is átterjedtek. Mikor bementünk Vásárhelyre, meglátogatni Csaba fiunkat a Klinikán, feltűnt, hogy milyen sűrűn járnak az autóbuszok. A megállókban alig három, négy ember várakozott, már jött is a következő járat. Így akadályozták meg, hogy nagyobb tömeg –„kritikus tömeg” – gyűljön össze. A tankkaszárnya udvarán menetkész állapotban sorakoztak a tankok, harckocsik. Körülöttük szorgoskodott a kiszolgáló személyzet: töltötték az üzemanyagot, szedték le a ponyvát, hozták működő képes állapotba a járműveket. Jól láttuk sógornőm lakásának az ablakából.
A Klinikán kértem a főorvost, Oprea doktort, engedné haza Csabát, jó kezekben lesz, hiszen orvos az apja! Örömmel engedte el, hiszen ő is aggódott a fennálló helyzet miatt a betegeiért, és szívesen engedte őket haza. Gondolta ez így biztonságosabb neki is, nekik is.
Az emberek lesték a híreket. A betegek is a rendelőben többet kérdezgették, hogy mi újság, mit tudunk – feltételezték, hogy náluk tájékozottabbak vagyunk – mint azt, hogy mi van az egészségükkel.
A testi bajok hátrébb szorultak a fontossági sorrendben.
Bukarestben is nőtt a feszültség, és amikor csütörtökön Ceauşescu nagyülést rendeztetett, és bejelentette, minden állampolgárnak ad száz lejt, betelt a pohár.
A déli órákban, a rádióban bejelentették, hogy elfoglalták az adót, a TV-ben is megjelentek az új arcok, s ekkor azt hittük új világ kezdődik.
Az első pillanatokban úgy éreztük, ez a csoda. Egész délelőtt a rádió mellett ült valaki a munkatársak közül felváltva, és időnként bejelentette, mit hallott Bukarestből. Izgalmasan vánszorogtak az órák, a percek. Délben hallom, amint megszakad a közvetítés néhány másodpercre, és zavaros hangok hallatszanak, majd lihegve bejeleni valaki:
„cu ajutorul lui Dumnezeu am ajuns şi aici” azaz „Isten segítségével megérkeztünk ide is”
Hihetetlen volt a kommunista románrádióból azt hallani, hogy Isten segítségével!
Ez volt az a pillanat, amikor megértettük, vége a diktatúrának. És milyen lelkesek voltunk!
Hogy hittünk egy elkövetkező jobb, a boldogabb világban!
Hát, még amikor pár perc múlva, a stúdióban megszólaltak a rádió magyarnyelvű munkatársai is!
Nem tartott azonban sokáig az örömmámor. Egy hét sem telt el a „megválasztott” elnök, kijelentette, „szeparatizmus” a magyarok részéről az anyanyelv használatának igénye…


2, Gyűlés a falu főterén

Mikor a rádióban bejelentették ’98. december 21-én, hogy elfoglalták az adót, és a TV-ben is megjelentek az új arcok, Szentgyörgyön is meglódultak a dolgok. A fiatalok egy csoportja elindult, és minden eddig érvényes jelképet, feliratot, képet eltávolított. Spontán gyűlésre került sor a kultúrházban, ahol megalakult egy ideiglenes szervező bizottság. Vegyesen magyarok, románok részvételével, vita nélkül.
A szervezők a falu központjába hívták a lakosokat, döntsenek a saját sorsukról.
A tér megtelt. Volt ott közel ezer ember. Soha még ennyi ember nem gyűlt össze a faluban egy helyen. Az üzletház lépcsője tetején levő nyílt területen álltak a szervezők, és egy előre elkészített névsorról olvasták azok neveit, akiket méltónak ítéltek a község élére állítani.
A tömeg, ha egyet értett, tapsolt, éjjenezett, de ha nem tetszett a jelölt tiltakozott, „nem kell”- t kiáltott. Körülbelül tizenöt különböző személyiség került fel az ideiglenes listára: tanárok, gazdálkodók, technikusok, mérnökök, papok. Ott szorongtak a lépcső tetején.
A tömeg egyszer csak – anélkül, hogy a szervezők említették volna – elkezdte skandálni a nevemet. Még a hideg is kirázott, de nem volt mit tenni. Mentem én is föl a lépcsőn, miközben „zúgott a tömeg”. Közben néztem, hol vannak a terroristák, mikor ugatnak fel a fegyverek. De semmi ilyesmi nem történt.
Átment egy temesvári rendszámú gépkocsi a téren, az emberek megállították. A gépkocsivezető rémülten kérdezte, hogy mi van? „Csak köszönetet akarunk mondani nektek.” És valaki átnyújtott egy csokor virágot…
Ez a gyűlés, vagy ami volt, ott a téren ezért nem ment olyan simán. Az elutasítottak, a kifütyültek természetesen, megsértődtek, mint például az iskola igazgatónője, vagy a volt néptanács-elnök, alelnökök, egyes intézményvezetők. Ennek később következményei is lettek, fölösleges viták, a lelkeket mérgező vádaskodások.
A községházán ügyeletet tartottunk éjjel-nappal, ha ne adjisten valami történik, legyen kéznél a falu új elöljárósága. Ideiglenes vezetőnek, irányítónak egy fiatal román értelmiségit jelöltünk ki. A gyűlést követő reggelen felbőszült képű ember robogott be a tanácsterembe és kikérte magának, hogy magyar vezetőség áll a község élén. „Én például román vagyok” – szólalt meg e megbízott vezetőnk. „Mi a baj velem, bátyám?” „Semmi, semmi” – motyogta, s fejcsóválva kiment.
Amikor a bukaresti rádióban magyarul üdvözölték a hallgatókat, amikor Karácsonykor kiírták a TV képernyőjére, hogy „kellemes ünnepeket”, amikor az újság hasábjain a falvak, városok nevei magyarul is napvilágot láttak, kitártuk a szívünket az ország előtt, és úgy éreztük, végre itt itthon vagyunk.
De nem tartott sokáig a szabadság öröme.
Első gyanús jel volt egy máramarosi pópa gyűlölettől izzó fröcskölődése. Főleg az volt gyanús, hogy nem intették le. Amikor pedig az államelnök is kiejtette a száján a „szeparatizmus” szót, helyükre kerültek a dolgok. Szabad utat kapott a nyílt sovinizmus.
Nálunk is, és országszerte…





3, Összevesztem a szomszédommal


A délelőtti falugyűlésen az emberek, a nép egészséges, józan ítélete kizárta a falu életéből azokat, akik talpnyalói, kiszolgálói és kihasználói voltak a Ceauşescu rendszernek, és olyanokat vállaszott – negyven éve először - akik becsületesen végezték a dolgukat, nem törleszkedtek a hatalomhoz, és segítettek ahol lehetett.
Délután megalakult a kijelöltekből az első szabad helyhatósági testület a helyi nemzeti tanács. Elnöke egy fiatal, talpraesett mérnök – román ember. Alelnökök: nyugdíjas magyar szakos tanár és a községi főorvos. A beválasztott papok felmentésüket kérték a tanácsban való részvétel alól, mivel tevékenységüket nem tartották összeegyezethetőnek a politizálással (!).
Sok sürgős feladat várt az új testületre: megakadályozni a túlkapásokat, megvédeni a községet ivóvízzel ellátó kutat, felügyelni a közbiztonságra, hiszen a rendőrök lapítottak.
Az emberek haragudtak a rendőrökre – joggal. És keresték, hogy verjék meg őket – jobb esetben. Ezt meg kellett akadályozni.
Akkor még a forradalom tisztasága úgy követelte, hogy erőszakos cselekedetekre ne kerüljön sor – szerintünk. Ezért a rendőröknek lehetőséget teremtettünk, hogy titokban elhagyhassák a községet.
A forradalmi hangulat vadhajtása volt az a garázda csapat, amelyik a kocsmában kellő bátorságot gyűjtve elindult „igazságot tenni”. Mivel a rendőröket nem találták, a volt néptanács elnök lakására vonultak, ütemesen kiabálva a bukarestiek jelszavát. Ott azonban zárt kapu, és dühös kutya ugatás fogatta őket. Ez aztán újabb célok keresésére indította a „bátor” csapatot. Ha nem sikerült az elnököt megbüntetni, gyerünk az alelnökhöz!
A blokkban (tömbházban), a szomszédunkban lakott a néptanács gazdasági alelnöke. Görög katolikus hitű román asszony, módos gazdálkodó szülők sarja, férje tanítóember. Az asszony felelt a beszolgáltatásokért, a község gazdasági tevékenységéért.
Tudni kell, hogy minden vidéken élő család köteles volt havonta, évente bizonyos termények leszerződését, és beadását. Burgonyát, tojást, húst, terményeket. Ha a kirótt szerződéseknek nem tett eleget, a néptanács megtagadta a hivatalos ügyiratok kiállítását. A szövetkezeti üzletekben (a faluban más üzlet nem is volt) bizonyos árucikket csak akkor adtak, ha eleget tett a szerződési kötelezettségének. Például szőnyeget úgy tudtunk vásárolni, hogy a vásárban vettünk egy tehenet – nem vicc! – és leadtuk szerződésben, persze fele annyiért, mint amennyiért vettük. Az igazoló aktával ezután mehettünk szőnyeget venni. Mi falun élő értelmiségiek – tanárok, mérnökök, egészségügyiek – havonta tyúkot, tojást, krumplit kellett szerződjünk. Megvettük a piacon, hogy odaadhassuk. Munkatársainkkal például közösen vettünk egy disznót, és így teljesítettük a húskvótánkat (beadásunkat).
Ilyen, s ehhez hasonló feladatokkal, dolgokkal foglalkozott a kedves szomszédasszonyunk. A magánéletben nem volt semmi bajunk vele, sőt több mint jószomszédi viszonyban voltunk évtizedeken keresztül. Gyermekeink közel egykorúak, egymás ünnepeit tiszteltük, közösen ünnepeltünk, ha elutaztunk, egymásra bíztuk a lakást, a virágokat, a „háztájit”..
Őket jöttek megtámadni. A feleségem szaladt ki a bejárat ajtóhoz, hogy állítsa meg a feltüzelődött embereket. Ha bejönnek a házba, beláthatatlan következményei lehetnek.
Mint a község védőnőjét tisztelet övezte, súly volt a szavának, s megálltak látva ajtóban elszántan állni. Hallottam, amint mondják: „védő-néni, tessék félreállni!”
Pillanatokon belül magam is csatlakoztam az egyszemélyes véderőhöz. Rövidesen a szomszédban lakó számtan tanár is mellénk állt. Ott álltunk, velünk szemben az ittas, botokkal, fejszével hadonászó emberek. Voltak közöttük minden nációból, s munkástól mérnökig vegyesen.
Vezérük egy Tarzánnak becézett izompacsirta. Farkas szemet néztünk egymással. „Mi az? Pár órával ezelőtt a nevemet skandáltátok, most meg be akartok törni a házunkba?” – kérdeztem. „Csak az alelnökhöz akarunk bemenni, lássuk mennyit harácsolt össze!” - mondta a Tarzán nevezetű. „Küld haza a bandádat, és gyere be hozzánk beszélni.” - ajánlottam. Ráállott, és elküldte az embereket. Figyeltem, hogy milyen bizonytalanul mozognak, dülöngélnek, egyikük el esett, s a földön fekve el is aludt.
Leültünk Tarzánal a lépcsőre, hoztam neki egy pohár pálinkát – nem mintha hiányzott volna neki. Beszélgettünk. Kissé nehezen ment, mert csak a sajátját fújta, hogy ő az alelnöknővel akar beszélni. Hiába magyaráztam, hogy ha törvénytelenségeket követett el, majd felelőségre vonjuk, elszámoltatjuk – de mindent törvényes keretek között. Mintha nem is hallotta volna…
Egyszer csak megszólalt a telefon, feleségem szólt, hogy egy ijedt női hang engem keres.
Sírós hangon mondta, ő a telefonközpontból beszél, most értesítették Balázsfalváról, hogy terroristák jönnek a vonaton, és Erdőszentgyörgy a céljuk. Fel akarják robbantani a hőerőművet. „Egyedül vagyok a központban, nagyon félek, tessék segíteni!” könyörgött.
- Na, itt az alkalom, - mondom a „barátomnak” – milyen bátor vagy. Jönnek a terroristák, menjünk elébük az állomásra.
Azonnal felugrott, és indultunk. Úgy ahogy voltam: házikabátban, papucsban. Feleségem utánam, meg még egy, két szomszéd, s a számtantanár. Útközben nőtt a csapat. Gyermekeim az ablakból kiabáltak, „gyertek vissza, lelőnek!” De mi mentünk, fegyvertelenül, nagy lelkesedéssel, tenni akarással telve.
A postafőnököt odaküldtük a telefonközponthoz, vigyázzon rá, meg a telefon kezelőre. Többiek mentünk az állomásra a terroristák ellen. Megjött a vonat. Este tíz óra volt. Láttuk, fekete ruhás idegenek, szállnak le. Kik ezek?
A másnapi temetésre érkezett gyászoló rokonok, munkatársak. Jó, hogy az állomásfőnök felismerte egyiküket.
A terroristákat közben lekapcsolták Dicsőszentmártonban.
Valóban a hőerőmű ellen indultak. A térképen tudni illik, úgy szerepel, hogy erdőszentgyörgyi hőerőmű. A valóságban ez Gyulakután van, a szomszéd faluban, mert amikor építették, a szentgyörgyi nagy gazdák, a mérnököket „meggyőzték”, hogy ne az ő földjükre építsék, hanem a szomszéd falu határába.
Nem tudom mi puszta kézzel, mit is tehettünk volna, ha megérkeznek azok a bizonyosok? Mivel nem jöttek, hazamentünk. Közben le is csillapodtunk, lehűltünk, az eső is elerdt. Elmúlt a „tenni akarás pszichózisa”.
Nem vártunk hálát a szomszédtól a kiállásunkért, de mikor beállott a Vatra nevű ultrasovén, magyarellenes pártba, elegünk lett.
A napokban, mikor otthon játunk, kérdezte egy régi ismerősöm húsz év körüli legényfia, „Osztán, mét teccettek elmenni?” Mondtam neki, „mert összevesztem a szomszéddal.” S így is igaz! Ha akkor az én dascăl (tanító) barátom nem áll be pont oda, akkor el nem mozdulok onnan, ahol olyan nagyon megbecsültek különben!