Portfóliók
Nékem az ősz
Távolodó hajót nézek, forró teát kortyolok, ősz van. Tarka pompa, tompa csillogás, bágyadt zenék, ásítás.
Még hogy színes! Még hogy vidám! Hát persze, az, míg ifjú az ember, míg hosszú, tarka sálat kanyarít nyakába, s a barátokkal filozofálva járja a gesztenyés temetőt. Padtámlára ül, száraz avarba hanyatt veti magát, szerelmesen kulcsolja ujjait, kifútt ajkát ajkával nedvesíti. Miért is ne tenné, övé a remény, övé a világ! Úgy készül a télre, mintha csak a hóembert várná vendégségbe, no hiszen – csak a hosszú kardigánt cseréli télikabátra, s lobogó hajára sapkát húz. Mi az neki! Rég volt már gyermek, és sose lesz öreg. Legalábbis ma nem.
Pedig jó az aggnak is. Jó neki az ősz, mit már csak nyugodt derűvel néz, mint hatvan éves gyermekét: "bizony, fiam, ez az élet, te még fiatal vagy, küzdesz-hanyatlasz, enyém a tél". Az agg már nem fél.
És jó a gyermeknek, ki guggolva kapirgál, majd botját mementóul földbe szúrja, s bár tudja jól, hogy vissza sose tér, csak reméli, hogy a bot örök, örökebb minden kőnél. Tavasszal aztán arra jár, de addigra elfeledte, hogy ki ő, el az elmúlást, és el a földi jelek jelentőségét. A bot csak bot. A föld csak föld. S a gyerek újra gondtalan, vidám, akinek az ősz játék, játszótér a világ.
De mindez a szín, kedv, játék s miegymás csak a naivaké. Ámítás! Az ősz nem erő, nem napsütés, nem kordnadrág és barna kardigán, nem színes táj, nem szőlő-és boríz, nem hulló levél vagy letörő faág, nem kósza szél, mi emlékeket s nosztalgiát fúj az elszálló papiros helyébe. Nem! Az ősz béklyó, szűk donga a szíven, kisszéken kortyolgatott forró tea, s a távolodó hajó.
Hol feltűnik, hol elmerül. Az ősz… az itt van. Legbelül.
Még hogy színes! Még hogy vidám! Hát persze, az, míg ifjú az ember, míg hosszú, tarka sálat kanyarít nyakába, s a barátokkal filozofálva járja a gesztenyés temetőt. Padtámlára ül, száraz avarba hanyatt veti magát, szerelmesen kulcsolja ujjait, kifútt ajkát ajkával nedvesíti. Miért is ne tenné, övé a remény, övé a világ! Úgy készül a télre, mintha csak a hóembert várná vendégségbe, no hiszen – csak a hosszú kardigánt cseréli télikabátra, s lobogó hajára sapkát húz. Mi az neki! Rég volt már gyermek, és sose lesz öreg. Legalábbis ma nem.
Pedig jó az aggnak is. Jó neki az ősz, mit már csak nyugodt derűvel néz, mint hatvan éves gyermekét: "bizony, fiam, ez az élet, te még fiatal vagy, küzdesz-hanyatlasz, enyém a tél". Az agg már nem fél.
És jó a gyermeknek, ki guggolva kapirgál, majd botját mementóul földbe szúrja, s bár tudja jól, hogy vissza sose tér, csak reméli, hogy a bot örök, örökebb minden kőnél. Tavasszal aztán arra jár, de addigra elfeledte, hogy ki ő, el az elmúlást, és el a földi jelek jelentőségét. A bot csak bot. A föld csak föld. S a gyerek újra gondtalan, vidám, akinek az ősz játék, játszótér a világ.
De mindez a szín, kedv, játék s miegymás csak a naivaké. Ámítás! Az ősz nem erő, nem napsütés, nem kordnadrág és barna kardigán, nem színes táj, nem szőlő-és boríz, nem hulló levél vagy letörő faág, nem kósza szél, mi emlékeket s nosztalgiát fúj az elszálló papiros helyébe. Nem! Az ősz béklyó, szűk donga a szíven, kisszéken kortyolgatott forró tea, s a távolodó hajó.
Hol feltűnik, hol elmerül. Az ősz… az itt van. Legbelül.
