Portfóliók

A ház mögötti lugas alatt ültünk egy lágy kora nyári délután. A fonott székekre a gondos háziasszony párnákat helyezett kényelmünk érdekébe. Az ikszlábú asztalon szőttes abrosz, poharak egy tálcán, és üres boroskancsó. Trudi, a ház asszonya sós süteményeket rakott elénk.
Ottó, zenetanár barátom hívott meg egy kis baráti beszélgetésre, s most felemelve a kancsót indult azt megtölteni.
- Gyere, tarts velem! – szólott – Ilyen borospincét nem látsz itt a faluban!
Valóban ízléssel berendezet borpincébe, ereszkedtünk le a kőlépcsőkön. A falakon a borászat kellékei, az ászokfán nagyság szerint sorakozó hordók, az előtérben kis aszta, poharakkal, üvegkancsóval. És tisztaság mindenütt, csak a boltíves mennyezetet borítja penész.
- Nemes penész! – jegyzi meg vendéglátóm látva csodálkozó tekintetemet.
Kicsi pohárból csorrint a lopóból alig két újnyi bort.
- Előbb megkóstoljuk, ami itt lent van, aztán kiválasszuk, hogy melyikből iszunk – kínálta a borocskát.
Csak néztem, hogy milyen szűkön mérte, de nem szóltam, hanem szakértő mozdulattal előbb bele szagoltam a pohárba. Mire a tízedik hordó tartalmát is „megvizsgáltuk”, megértettem, miért olyan kicsi adagokkal kínált a barátom. Végig kóstoltuk becsületesen az összest, de gyanítom, hogy volt, amelyiket többször is megkóstoltuk. Találomra az egyik hordóból megtöltötte Ottó a kancsót, de már nem emlékszem melyikből, kissé szédült voltam a kóstolgatásoktól.
Felmentünk, vissza a lugasba. Sikerült feltűnő botladozás nélkül felmenni a lépcsőkön, és baj nélkül elérni a széket. Trudi már tudta, hogy a pincében kóstolgatás történt, és hogy ilyenkor mire van szükségünk. Falatozni valót hozott: kenyeret, szalonnát, kolbász, zöldhagymát. Bizony jól is esett! Nekiláttunk derekasan. Utána újra lehetett poharazgatni.
Tanultam a pincebeli kóstolgatásból és óvatosabban bántam a pohárral.
Trudi ott sertepertélt körülöttünk, mint gondos társ. Érdeklődött kérünk még valamit? Kávét? Közben egy kis időre leült az asztalhoz, s egy pohár bort is elkoccintott velünk. Nagyon csinos volt a szászos, németes drindliruhájában. Megmondtam neki, és kedvesen fogadta a bókot.
- Tudod ugye, hogy ő a második feleségem? – kérdezte Ottó.
- Tudom, de az elsőt nem ismertem.
- A konzervatóriumban ismertem meg. A tanulmányi osztályon dolgozott és élsportoló volt. Az asztalitenisz válogatott tagja. Zseni volt a neve. A diákbálon jöttünk össze.
- Ha nem volt zenész, mi vonzott¸ a más érdeklődési kör?
- Csodáltuk egymást. Ő az én zongorajátékomat, én az ő teljesítményeit. A sport, a verseny volt az élete. És én csodáltam érte. Csupa lelkesedés, tűz, győzni akarás. Később, amikor terhes lett, akkor se akarta abbahagyni a versenyzést, de félidő tájt, már sokat lassultak a mozdulatai De az edzőterembe továbbra is szorgalmasan eljárt. A szülés után félévig kihagyta a sportot, de utána újból elkezdte.
- Mi történt azután, szomorúság van a hangodban.
Teletöltötte a poharainkat, s azután folytatta.
- A kicsit bölcsődébe írattuk, és elhívtuk édesanyámat is, hogy délután vigyázzon rá, amíg én, vagy Zseni hazakerül. Nekem a konzervatórium elvégzése után volt egy szerződésem a helyi filharmonikus zenekarral és a próbák sokszor későig elhúzódtak. Zeni edzései mindig délután voltak, mert délelőtt az irodában dolgozott. Kevés időnk maradt egymásra, és a kicsire.
- Anyukád mit szólt? Nem próbált segíteni?
- Dehogy nem. Nagyon sokat segítette. Ő főzött, takarított, kivette a bölcsődéből a kislányt, meg minden.
- Akkor?
- Tudod te, milyenek az anyukák! Nem állta meg szó nélkül, hogy ne tegyen megjegyzéseket. S ez nem javított a kapcsolatunkon. Mert hiába mondta, hogy engem nem zavar, ha ezt, vagy azt teszi is Zseni, azért egy kis tüske mindig maradt. Este, ha összevitatkoztak, mindig igyekeztem békességet teremteni, de már meg volt mérgezve a levegő. Reggelig elfelejtettük, de mégis.
Nyugtalanul felállt és elkezdett az asztal körül körbejárni. Láttam rajta, milyen nagyon feszült. Gondoltam kissé elterelem a figyelmét a múltról. Már bántam, hogy kérdezősködtem. Bár úgy emlékszem, ő hozakodott elő a régi dolgokkal.
- Gyere, - karoltam bele – mutasd meg a kertedet, a szőlőt, meg a gyümölcsfákat.
Boldogan kapott az alkalmon, hogy nem kell folytatnia az emlékezést. Bőbeszédűen magarázta a kerti teendőket, a permetezés, a metszés bonyolult rendjét. Hangjában azonban ott vibrált valami. Valami kitörni készülő, elfojtott indulat.
- Hagyjuk a csodába a kertet! – szakította félbe önmagát. – Menjünk vissza. Be akarom fejezni, amit elkezdtem. Ha már megbolygattuk a múltat, zárjam is le!
Visszaültünk a lugas alá. A korsó üres volt már, de egyikünk se kívánt most többet inni. Trudi is visszahúzódott a házba. Érezte, hogy ez a férfibeszélgetés nem neki szól.
- Lassan elhidegültünk egymástól. De ezt csak mi éreztük, mi tudtuk – vette fel a múltidézés fonalát Ottó. – Ha előadásom volt a városban, Zseni most is mindig eljött, és ha neki volt meccse, én is mindig ott voltam, a megszokott társaságba is együtt mentünk, és a szokott módon jópofáskodtunk, ha elvárták.
Nagyot sóhajtott, és messze néző szemekkel, halkan mondta tovább:
- Aztán, egyik napról a másikra minden összeomlott…A kislányunk agyhártyagyulladást kapott és nem tudták megmenteni.
- Ó, nagyon sajnálom! Részvétem, így utólag is!
- Köszönöm! De hallgasd tovább. A temetésen egymást átölelve sírtunk, és utána alvajárókként lézengtünk a lakásba. Nem jártunk sehová, csak a munkánkat végeztük tovább minden lelkesedés nélkül. Félév múlva közös megegyezéssel elváltunk. Én elvállaltam ezt a tanári állást, Zseni rövidesen férjhez ment az edzőjéhez.
Mintegy végszóra megjelent Trudi egy tálcával, rajta három csésze frissen lefőtt feketével.
- Urak! Itt a valódi kávé! Megengedik, hogy én is részt vegyek a társalgásban?
- Tessék, tessék! – készségeskedett Ottó. – Éppen rólad akarunk pletykálkodni.
- Az, fiacskám már egy következő fejezet. Hagyjátok holnapra…