Portfóliók

A polgár

Nem kellett igyekeznem a felkeléssel. Ráérősen nyújtózkodtam, magamba szívtam a kora-délutáni friss, citrusillatú levegőt. Minden izmom megfeszült, majd elernyedt, és szemem még hunyorgott a szobámba betörő, kora-nyári verőfénytől.
A villa csöndes volt, testvéreim már régen a köztereken beszélgettek vagy játszottak a barátaikkal, anyám pedig a piacra ment, hogy vásároljon és találkozzon barátnőivel. Atyám pedig… ő alighanem az Elisyum mezőin lovagol, immár hat éve. A szolgák csendben dolgoznak, hiszen tudják: nekik az életükbe kerülhet, ha hangjukkal felébresztik a családfőt - aki én voltam. Elvégre négy testvérem közül én voltam a legidősebb, így rám hárult a vezető szerep a családban. Ez komoly felelősség, és huszonkét éves fejjel igen nagy erőfeszítés a bölcsességet és élettapasztalatot nyers műveltséggel és higgadt, megfontolt gondolkodással helyettesíteni.
Felültem az ágyamon, és körbetereltem tekintetem a szobán. Ízlésesen berendezett, szép szoba faliszőnyegekkel, míves gyertyatartókkal, szépen faragott asztallal, székekkel, ládákkal. Az ajtó mellett nagy, vörös-fekete színekben pompázó agyagvázák álltak, bennük kellemes illatot árasztó páfrányfélék lengedeztek az ablakokon beáramló, kellemes szellőtől.
Felvettem a papucsomat, és felálltam. Lábaim néhány szívdobbanásnyi idő után készen álltak az indulásra. Nagyot nyújtózkodtam, elernyedt izmaim felébredtek. Egy nagyobb méretű, égerfa ládához sétáltam, majd kinyitottam. Hangtalanul tárult fel, és engedte szabadjára a frissen mosott ruha illatát. Kiemeltem az egyik fehér tógámat, és nagy műgonddal magamra öltöttem. A láda mellett álló tükörbe néztem. Fekete hajam szénakazalként állt a fejemen. Egy kis dobozból elefántcsont fésűt vettem elő és némi rendet erőszakoltam rá tincseimre. Végigsimítottam államat - a kétnapos borosta már igencsak szúrt - és elhatároztam, hogy első utam a borbélyhoz vezet majd.
Végignéztem magamon, és úgy ítéltem, készen állok az indulásra. Hogy hova? Azt csak az ősök és az istenek tudják, de egy biztos: Róma utcáira.
Kiléptem a szobámból, és a díszes, mondhatni harsány átrium köszöntött. A középen álló kicsiny szökőkútból vidáman csobogott a kristálytiszta víz, és mikor megláttak, méltatlankodva rebbentek fel az éppen fürdőző verebek. A kutat szakértő gonddal ültetett páfrányok, citrusok és fügefák vették körül.
Leballagtam a lépcsőn, kezemet és arcomat felfrissítettem a szökőkút vizében, majd kitártam a kovácsoltvas kaput, és kiléptem a kissé poros utcára.

A rabszolga

Gallia ősi erdeiben lovagoltam.
Hosszú hajammal játszott a szél.
Igen, gall harcos voltam,
Ki halkszavú, s keveset beszél.

Háborúba fájó szívvel mentünk,
Mégis dalolva és bátran.
Patakokban folyattuk vérünk,
Hogy legyen gall még hazánkban!

De Róma karja messzire ér,
Nem számít könny, sem pedig vér!
Nem számít nekik semmi egyéb,
Csak a jó bor és a sült veréb!

Óh, istenek, mért engedtétek,
Hogy Róma igája reánk szálljon?
Óh, istenek, mért engedtétek,
Hogy hazánk provinciává váljon?

Asszonyaink mind halottak,
Gyermekeink is velük tartottak.
Mert nem fogadta be Cézár őket,
Inkább tüzes vesszővel rájuk lőttek.




Mi pedig, harcosok, mit értünk el?
Nincs már haza, nincsen család,
Elvette mind a római, a galád.
Rabszolgaként vesznünk kell.

Rómába hurcoltak, népek mondják:
“Nézzétek már azt a gall kutyát!”
“Nem baj,” válaszol a másik,
“A Colosseumból ki nem mászik!”

Gladiátor kell a rühes népnek,
A gall halálának, ó, örülnének.
Talán ma este meg is kapják,
Karom nem forgat több szablyát!

Elfáradtam már, és vár a Valhalla,
Testem az acélt híven befogadja.
Hitves, gyermek újból boldog,
Nemsokára hozzájuk csatlakozok.

- Szép vers, de… tényleg meg akarsz halni? - a mellettem ülő, sötét bőrű gladiátor mélyen a szemembe nézett.
- Nincs miért éljek. Ahogy hallottad, mindenemet elvette Róma, és nemsokára az életemet is oda fogom adni - feleltem egykedvűen. Már régen elterveztem ezt a napot, és most, hogy eljött, semmi kétség, semmi félelem nem szorult szívembe.
- De azért ígérd meg, mielőtt végzel magaddal, az aréna homokján még az oldalunkon küzdesz! Nem szeretnénk nélküled harcolni, mert így a mi esélyeink is kevesebbek.
Nem válaszoltam. Ennek a világnak a gondjai már távol álltak tőlem, mint amikor elhagyod a szülői házat, és anyád utánad kiált sok bölcsességet, de te csak előre tudsz nézni, és a hangját sem hallod meg.
A földalatti cellák levegője dohos volt, és én egyre jobban legyengültem. A déli nap forró sugarai csak kis fénypászmákon ért el hozzánk, rabszolgákhoz. Néhány őr járt-kelt a cellák közti folyosón, de egyéb dolguk nem is volt, hiszen csendben voltunk, mondhatni némán. Mindegyikünk a szeretteire gondolt, az élő vagy holt családjára, és arra, hogy vajon mikor lesz vége mindennek. Talán ma? Talán holnap? Esetleg holnap után? Több hét távlatába még a legjóhiszeműbbek sem mertek gondolkozni. Nem, vigyáztak a rómaiak arra, nehogy egy gladiátornak túl nagy dicsőség jusson! Néhány győzelem… aztán egy vereség. Ördögi színjáték. A nép azt gondolja, hogy a küzdelem egyenlő, dicsőséges. Ha az lenne, nem lenne látványos, és megunnák. Megunnák, mint mindent abba a fene nagy jódolgukban.
De ma este ott lesznek a Colosseumban. Ott lesznek, és minket fognak nézni, ahogy ki tudja, milyen rémségek ellen küzdünk és halunk. Isteneimhez imádkozok, de csak bátorságot és dicsőséges, tiszta halált kérhetek. Már ez minden vágyam. Nem félek, nem érzek dühöt, csak fáradtságot. Igen, ma vége lesz mindennek, de még egyszer, utoljára harcolni fogok.

A polgár

Késő délelőtti verőfény szikrázott Róma épületeinek fehér falain. A forróság szinte már elviselhetetlen volt, és az utca végi piactér hullámzó hőfelhőbe burkolózott. A galambok is befészkelték magukat a roppant szobrok árnyékába, vagy egy-egy szökőkutat körülvevő páraesőben fürdőztek.
Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy meglátogassam valamelyik fürdőt, és bemerüljek a hűvös vízbe. A borbély már megszabadított borostáimtól, és - mondhatni - tökéletes külsővel sétáltam immár a széles utcákon. Emberek százai, sőt ezrei haladtak el mellettem. Néhány ismerős arc, talán a népgyűlésből vagy esetleg egy lakomán láthattam? Nem számít, mosolyogva biccentek minden ismerősnek, és néha - amennyiben magasabb rangú az illető - apró meghajlással köszöntöm az embereket.
Szandálom nesztelenül koppant a kikövezett úton, de akármekkora zajt is csaphatott volna, Róma népének zsivaja elnyeli. Fecsegő cselédek, suttogó kishölgyek, hevesen vitázó honatyák vettek körül. Fáradt anyák próbálták kordában tartani nyughatatlan gyerekeiket, fejüket fogó férfiak botorkáltak haza az éjjeli lakomáról. Egy fügefa árnyékában két leány csevegett. Öltözetükből ítélve gazdag családból származtak, és ezt igazolta ízléses, drága arcfestékük is. Elhaladva mellettük rám mosolyogtak, majd összesúgtak a hátam mögött. A fiatalabb úgy tizenhat éves lehetett, az idősebb sem lehetett több tizennyolcnál. Bárcsak ifjabb lennék, bárcsak élne még apám! Túl korán, szavamra, túl korán kellett felnőtté válnom! Istenek, hány szép év állt volna még előttem… lakodalmak, tivornyák. Vénusz sem adott még szerelmet, és Mars sem érlelt még férfivá.
Befordultam egy sarkon, és a fürdő márványoszlopairól visszaverődő fény szinte elvakított. A szellő felém sodorta a balzsamok és olajok illatát, melyek átjárták a fürdőt. Roppant szép épület volt, falai hófehérek, lépcsői megfontoltan, kényelmesen emelkedtek az ajtó felé.

A rabszolga
Hány napja már, hogy ide hoztak,
Hol nem vár rám más, csak a halál?
Kik néznek, harcban sosem voltak,
De örülnek, ha a végzet megtalál.
Lelkem testemtől majd szépen elvál,
Hogy utat találjon a Valhallába,
Hol nejem s gyermekem rám vár,
És teljes lesz immár boldogsága.

De előbb még dolgom van itt.
Harcolni, utoljára bátran,
És nem félek, mert segít a hit,
Melynél jobb fegyver nincsen nálam.
Legyen most testem a házam,
Pajzsom a kerítés, kardom a kapu,
Gyúljon fel ismét lelkem szikrája,
Mely egyszer régen már kialudt.

A polgár

Újfent bebizonyosodott számomra, hogy milyen sok embert ismerek. A fürdőben szinte megfájdult a nyakam a sok bólintástól, és torkom is kiszáradt a sok beszédtől. Érdekes, hogy egy színműről vagy egy leányról tudok naphosszat beszélgetni, de ha a politika kerül szóba, torkom kiszárad, és kesernyés szájízzel nyögöm a szavakat. Mindegy, majd elmúlik ez is idővel, és az aggkor küszöbén talán jó honatya, netalán szenátor válik belőlem. Csak az istenek tudják.
Viszont gondolataim a fürdőzés után a Colosseum roppant falai, és véres homokja körül szállongtak. Találkoztam ugyanis egy gyerekkori barátommal, ki elújságolta, hogy ma késő-délután különleges viadalnak lehetünk szemtanúi: légionáriusok harcolnak rabszolga gallokkal. Remek ötletnek tartottam, hogy egy-egy történelmi esemény kicsinyített mását mutatják be az arénában, mert így talán az ifjabbak is kedvet kapnak a történelemhez.
Elhatároztam tehát, hogy délután megnézem eme pompás viadalt, de előtte még egy ebéd elfogyasztására is sort kellett kerítenem. Az ebéd után indultam is a Colosseumhoz.
Mindig, amikor megláttam ezt a csodát, ezt a remekművet, elfogott valami nagyon erős érzés, melytől minden porcikám megremegett. A hazaszeretet. Olyan szeretet ez, mellyel az atyját szereti a gyermek: csodálja ám fél tőle, megölelné, de reszket, ha hozzáér.
Kelet felől közelítettem meg, és így még pompásabb képet kaptam az arénáról. A lemenő Nap vörös fénye átvilágított a hatalmas boltívek alatt, és a nagy köröket író galambrajok túlvilági képpé változtatták az építményt.
A nép már özönlött befelé, és jobbnak láttam sietősre fogni a dolgot, mert nem akartam lemaradni a kezdésről. Sorban állás közben számoltam, hány kört tesznek meg a galambok a Colosseum körül. Tizenötször láttam meg az ismerős madárfelhőt, mire bejutottam. Nemsokára el is foglaltam a helyem a lelátón, barátaim mellett.

A rabszolga

Hallottam, hogy odakint a közönség tombol. Az őrök kiosztották a felszerelésünket, ami aznap egy vékony bőr mellvért és egy rövid kard volt. Hatunkat állították a kapuhoz - a legerősebbeket. Nem tudtuk, mi vár minket odakint, de tudtuk, hogy ma este ránk osztották az áldozatok szerepét. Nem lepődtünk meg ezen, hiszen már éppen itt volt az ideje. Előző nap hoztak új rabszolgákat, így mi feláldozhatóakká váltunk a szórakoztatás oltárán.
A rabszolgamester elmondta az utolsó instrukciókat: “Haljatok dicsőséggel!”. Nem kecsegtetett sok reménnyel ez a két szó, bár én ezt vártam.

A Colosseum

Róma élvhajhász polgárai elfoglalták a lelátókat, és várták, hogy elkezdődjön a véres cirkusz, melyet annyira vártak minden nap. Mindenütt fehér és ezüsttógás polgárok ültek vagy álltak, köztük volt minden korosztály, öreg, fiatal, férfi és nő is. Az összes társadalmi rétegből volt ott több-kevesebb ember, sőt, még a szenátorok közül is lehetett látni egyet-kettőt, ahogy az előkelőbb helyeken feszengtek.
A kezdésre nem kellett sokat várni - jól felszerelt légiósok szaladtak be az aréna közepére, és meghajolva tisztelegtek a császárnak, majd intettek a népnek. A nézők hangosan éljeneztek, és innen-onnan virágszálak repültek a véráztatta homokra.
A parádénak véget vetett a nagy faajtó csapódása, amely szabadjára engedte a mögötte várakozó, szinte fegyvertelen gladiátorokat. A nép felismerte a gall ruhákat, és szitkozódva, köpködve nyilvánították ki tudatlanságukból fakadó, éretlen véleményüket.

A gladiátor

Légionáriusok! - futott át elmémen a felismerés, melytől minden tagom reszketni kezdett. Nem, nem a félelem miatt.
Örültem.
Hogy miért? Végső csatámat azok ellen vívhattam, akik miatt itt kellett állnom; minden bajnak, szenvedésnek okozói, a légionáriusok, Róma rettegett harcosai álltak előttem ismét. Ugyan nem egy hadsereg, hiszen alig egy tucatnyian voltak, mégis előttem volt az a kép, mely oly sok rémálmot okozott: a szürke, kemény szálú fűvel borított domboldalról lefelé menetelő, arany és vörös színekben pompázó embersor, melyet nem tudtunk megállítani. Mint egy hullám, elsöpört minket, és velünk együtt házainkat, falvainkat, országunkat.
Átkozottak! - kiáltotta elmém, és gondolatoktól üres fejemben visszhangzott ez a szó. Átkozottak!
Érzések százai törtek rám, melyekről már azt hittem, hogy régen kiszorultak vértelen szívemből. Hazaszeretet, düh, barátság… bosszú. Igen! Bosszú!
Könnyek szöktek a szemembe, és ordítva rontottam a légionáriusokra. Ordítva rontottam Rómára. Kihívtam magam ellen, meg akartam alázni, meg akartam gyötörni, és végül megölni! Vérében akartam tocsogni, és fejét kardomra tűzve a magasba emelni: ez itt a birodalmatok!
Elértem a hozzám legközelebb állót. Könnyeimtől nem láttam, de nem is kellett. Nem én irányítottam a kardomat.
Mérhetetlen dühvel sújtottam, a bronz fegyver szikrázott a délutáni napsütésben. A bronz fegyverek elárasztották a provinciákat, és halálra sújtotta az ott élő rómaiakat. Felszabadult Szicília, Karthágó, Pannónia, Gallia. Kardom nyomában begyógyultak az ártatlan Anyaföldön ejtett sebek, és csak Róma vére fröcsögött egyre jobban, és ordítva kapott oda, de már késő volt.
Átgázolva ellenfelem porba hullt testén a következő légionáriust kereste tekintetem. Előre szúrtam kardommal. Ezer dárda fúrta át Róma testét, és hallottam a hájas polgárok jajveszékelését, láttam a menekülő császárt és szenátorokat. Ők vesztek elsőként. Összeroppantottam a Colosseumot, eltapostam a Forum Romanumot, kettéhasítottam a büszke templomokat és szétvertem a bűzlő fürdőket. A Birodalom haldokolva fetrengett előttem, de még nem öltem meg, mert egy dolgot még el akartam venni tőle.
Az önérzet. Átkozott, rühes önérzet, mely annyira fel tudott dühíteni. Szinte már fuldokoltam, könnyeim összefolytak izzadságommal, melyek együtt csípték, marták sebeimet.
A harmadik légionárius felé ugrottam. A szemébe néztem, s ő büszkén emelte rám fekete szemeit. Állát magasra szegte, és félvigyorral várta, hogy támadjak.
- Átkozott! - üvöltöttem szürcsögő torokhangon. Büszke vagy magadra? Büszke? És mire lehetsz te büszke? Arra hogy gyilkoltál? Arra, hogy ártatlan asszonyokat és leányokat hágtál meg erőszakkal? Erre vagy büszke?
Nem. Büszke volt arra, hogy római.
Magasba emeltem kardomat, hogy mindenki lássa az aréna nézőterén. Az egész világ látta a hatalmas ostromgépeket, melyek a Város falai alatt álltak. Egyszer csak elrepültek a hatalmas kövek, és ledöntötték a büszke falakat. Kardomat a légionárius felé dobtam, és az pörögve fúródott a szívébe. Róma immár árnyéka volt önmagának. Fetrengett előttem, vonaglott ezer sebtől vérezve, és a könyörületet kérte. Erre vártam. Sírva sújtottam le a nyakára, és feje elvált testétől, vértengert spriccelve a földekre, mely után új életek fakadtak, és virágoztak fel.
Térdre rogytam, és zokogtam. A birodalom már a múlté - a lelkemben. Más nem is érdekelt. Nem érdekelt, hogy egyedül maradtam a küzdőtéren, hogy társaim mind halottak, és hogy az utolsó légionáriussal is végeztem. Nem érdekelt a süvítő tapsvihar, mely körülvett, hiszen mit tapsolnak? Mit tapsoltok, átkozottak? A hazátok halott, és én győztem le! Én, egyedül! Szóval ez nem számít nektek? Csak szórakozni, hízni és lerészegedni akartok?
Életem utolsó érzése a szánalom volt. Szavamra, sajnáltam ezeket az embereket, akik itt ültek a lelátókon, és gyermeteg örömöket hajhászva élték életüket.
Az utolsóként megölt ellenségem felé kúsztam, és kihúztam mellkasából a rövid bronzkardomat, mely már nem csillogott, nem volt szép, sem dicső. Véres volt, és ez mindent elhomályosít. A vér nem mosható le semmivel. Véres kard nem lesz már tiszta többé.
Testem engedelmesen fogadta magába a vérmeleg pengét. Nem, nem éreztem fájdalmat. Olyan volt, mint amikor az ember felsóhajt: vége. Megkönnyebbülés volt a gyomromban tudni a kardot, mellyel legyőztem lelkem Rómáját.
Elterültem a homokban, és az égre néztem. Fénylett, mint a friss hó a téli verőfényben. Lehunytam a szemem, de még mindig fényt láttam, mely meleg volt, boldog és vidám. A fény lassan befogadott, és én átkaroltam, lebegve töröltem le utolsó könnycseppemet is.
Nevettem, de kacagásom már egy másik világban visszhangzott.

A polgár

Én is felálltam, és úgy tapsoltam a több ezer nézővel együtt. Ilyet még sosem láttam, hogy egyetlen rabszolga képes legyen három, állig felfegyverzett légionáriust legyőzni! Igazi hérosz, és talán az istenek pártfogoltja! A császár is tapsolt! Szegény ördög ott lent, még nem tudja, hogy elnyerte a felszabadulását! Milyen szépen végződhet egy rabszolga életútja! Véres küzdelmek után végre elnyerheti azt, amiről nem is álmodhatott! Mit is kívánhat mást?
De… mit csinál az ott lent? Kihúzza ellenfele testéből saját kardját és… Ne!
Az egész tömeg velem együtt kiáltott. A gladiátor átszúrta testén önnön kardját, és a homokba dőlt… mosolyogva? Megszállta az ördög? Lehunyja a szemét… még mindig mosolyog! Felemeli karját, mintha valakit megölelne aztán… halkan kacag? Igen!
A nézőtér elcsendesedett, és hallgattuk a gladiátor halk hangját. Tisztán csengett, boldogan és megkönnyebbülten. Aztán… karjai lehulltak a teste mellé, és elindult, hogy kacagását egy másik világban folytassa.
Csend volt. Fülsiketítő csend. Fejem lüktetett, testem remegett. Nem, ezt ember nem tudja felfogni, nem tudja feldolgozni! A pillanat ereje megragadott, és nem eresztett. Megdermedtem, és nem tudtam megszólalni. Tekintetem a gladiátor testét nézte, mely még mindig mosolygott, lehunyt szemekkel, édes álmát aludva.
A nép még jó pár percig nézte az élettelen arénát, majd csendben, szótlanul a kijáratok felé indultak. Nem értették, nem fogták fel a történteket. Másnapra mind elfelejtették.

A szabad rabszolga

Barátaim lakomára invitáltak a gladiátorviadal után, és én vonakodva bár, de velük tartottam. Összeszorult szívemet borral akartam rendbe hozni, és kavargó gyomromat zamatos sültekkel kívántam megtölteni. Tébolyulva cikázó gondolataimmal viszont nem tudtam mit kezdeni.
Előttem hevertek a legjobb borok, legízletesebb sültek, legédesebb gyümölcsök. Körülöttem táncoltak átlátszó kelmékbe öltözve a messziről jött, izgatóan egzotikus rabszolgalányok. Hallottam az andalító, édes dallamokat, és láttam barátaimat nevetni az asztal körül.
Egyikük - már félig-meddig részegen - pohárköszöntőre buzdított, és én némi gondolkodás után felálltam.
- Igyunk, barátaim… a gladiátorra, aki ma oly hősiesen harcolt, hogy minden néző szíve megtelt csodálattal! Igyunk, barátaim arra az emberre, aki népünk ellen harcolt, mégis kiérdemelte császárunk tapsát! Igyunk a férfira, a hősre, aki szemünk láttára magasztosult fel, és lépte át bátran, nevetve a másvilág kapuját!
Csönd lett a teremben. Az arcokról lehervadt a mosoly, és kínos, zavart pillantások cikáztak felém. Végül egyik barátom kiköpött, és ezt mondta:
- Én nem iszom egy büdös rabszolgára! És ha te ezt teszed, nem ismerlek többé!
A többiek helyeselve bólogattak.
Nyeltem egyet, és azon kaptam magam, hogy szinte öntudatlanul a következőket mondom:
- Akkor igyunk, barátaim… Róma dicsőségére!