Portfóliók
Kardpróba
Hűvös tavaszi reggel volt, az északi szél pirospozsgásra csípte az emberek arcát, s a Nap félénken bújt meg, s ásítozott a hajnali felhőfátyol mögött. Egy férfi baktatott az úton, kezeit leheletével melengetve. Egy zsák volt a hóna alatt, mit a piacon szándékozott megtölteni mindennapi élelmiszerekkel. Jókedvét még a hideg sem tudta megfagyasztani: az előző este fia született. Szép, egészséges fiúgyermek, az istenek áldása. Régóta várta ezt a napot, és most szívét mélységes-mély elégedettség töltötte el. Odin igazán szép életet szánt neki, és ő ezt jól tudta. A jövője reményekkel és vágyakkal volt teli, és ő kész volt mindent megtenni, hogy ezek valóra váljanak. Hisz fiatal volt még, s szívében még égett az a tűz, amit az idő démonai a fáradtság buzogányával oltanak ki.
Társadalmi rangját tekintve szolga volt, de ő nem bánta. A gazdája vele, s feleségével mindig is rendesen, emberségesen bánt, nem volt tehát okuk panaszra. Majdnem családtagnak számítottak. Legjobb barátja az úr egyik fia volt, akivel nagyjából egyidősek voltak. Sokszor mentek együtt kocsmába, vagy a piacra, ahol messzi földről jött portékákat lehetett megcsodálni. Barátok voltak, bajtársak, kik együtt nőttek fel, és sokszor csak egymásra számíthattak.
Egy fiatal férfi lovagolt a piacról hazafelé. Hosszú, szőke haja lobogott a szélben, miközben a jobbjában tartott kardot próbálgatta. Szeme csillogott, amint a fényes, ezüstberakásos fegyver meg-megcsillant a halovány napsütésben. Az imént vette a piacon egy félbolond kereskedőtől, ki azt sem tudta, mennyiért kell árulni egy ilyen villámló pengét. Mindenesetre az ifjú harcos büszkén villogtatta frissen -s majdnem ingyen- szerzett kardját. Próbálgatta a súlyát, suhintott vele egyet-kettőt… a penge villant… egy bokor friss ágai hullottak a földre. Az ifjú elismerően nézte fegyverét. Magasba emelte, mintha győzedelmes csatát vívott volna meg vele.
Már alig várta, hogy apjának megmutassa, s az megdicsérje őt kitűnő üzleti érzékéért. Meg persze legjobb barátjának, az apja egyik szolgájának is eldicsekedhetne vele, hiszen ő is biztosan értékelné ezt a míves fegyvert.
Úgy érezte, hogy ezzel a karddal megnő ereje, nagyobb, gyorsabb, ügyesebb, és jöhet ellene bármi, ő egymaga legyőzi. Egy kisebb fát látott meg nem túl messze az út mentén. Vágtára fogta a lovát, s a kardot fenyegetően a magasba emelte, …a penge villant… a kis fa koronája megadóan hullt a földre. Az ifjú megállította lovát, és megfordult, majd diadalmas kiáltással nyugtázta iménti „hőstettét”.
A szolga lódobogást hallott. Megállt, megpróbálta kivenni, hányan jönnek. Egy-két lélegzetvételnyi idő elteltével megkönnyebbülten állapította meg, hogy csak egy lovas közeledik. Várta, hogy a domb mögül előbukkanjon a jövevény. Elmosolyodott, mikor észrevette, hogy a barátja közeledik. Még távol volt, de ő megismerte hosszú, szőke hajáról, valamint öltözetéről. Valami csillogott a kezében, de ilyen távolságból nem tudta kivenni, hogy mi lehet az. Integetett neki, és mosolyogva várta a találkozást.
Az ifjú harcos meglepődve vette észre barátját, ki a domb aljában integetett neki. Kardja még mindig a jobb kezében volt. Nem tudta letenni; vágyott rá, hogy fogja, hogy csillogását lássa, vágyott rá, hogy használja, vágyott rá, hogy…
Elmosolyodott. Szemében veszedelmes, eszelős láng gyulladt. Megsarkantyúzta a lovát, és szélsebesen kezdett vágtatni a lejtőn.
A szolga látta, hogy barátja vágtatni kezd lefelé. Vidáman várta, hogy ugyan miben törheti a fejét cimborája. Letette a zsákot, és összefonta kezét a mellén.
A ló szélsebesen vágtatott a dombról lefelé, egyre közelebb víve elborult elméjű gazdáját a vidám szolgához. A lovas kardját felemelve, vicsorogva készült a tökéletes csapás véghezvitelére.
Már csak pár méter választotta el őket egymástól, amikor a szolga arcáról leolvadt a mosoly. Megfordult, és rohanni kezdett teljes erejéből, mert tudta, hogy ezt már nem tréfának szánja barátja. Könny csordult ki a szeméből, szíve majd’ kiszakadt a mellkasából.
A ló könnyedén utolérte a menekülő szolgát. A fiatal harcos lendítette a kardját …a penge villant…, vér fröccsent a ló oldalára. A szolga feje elvált testétől, s mind a kettő a földre hullott. A gyilkos fülsiketítőt ordított, kardját feje fölé emelte, s hagyta, hogy a vér az arcába csöpögjön.
A szolga nem értette mi történt. Már nem érzett fájdalmat, nem látott, nem hallott, de gondolatai még tovább hullámoztak. Látta feleségét, otthonát, szép gyermekét. Érezte ajkán felesége csókját, s hallotta gyermeke sírását. És lassan ezek is távolodni kezdtek tőle, távolabb, távolabb, és távolabb…
Társadalmi rangját tekintve szolga volt, de ő nem bánta. A gazdája vele, s feleségével mindig is rendesen, emberségesen bánt, nem volt tehát okuk panaszra. Majdnem családtagnak számítottak. Legjobb barátja az úr egyik fia volt, akivel nagyjából egyidősek voltak. Sokszor mentek együtt kocsmába, vagy a piacra, ahol messzi földről jött portékákat lehetett megcsodálni. Barátok voltak, bajtársak, kik együtt nőttek fel, és sokszor csak egymásra számíthattak.
Egy fiatal férfi lovagolt a piacról hazafelé. Hosszú, szőke haja lobogott a szélben, miközben a jobbjában tartott kardot próbálgatta. Szeme csillogott, amint a fényes, ezüstberakásos fegyver meg-megcsillant a halovány napsütésben. Az imént vette a piacon egy félbolond kereskedőtől, ki azt sem tudta, mennyiért kell árulni egy ilyen villámló pengét. Mindenesetre az ifjú harcos büszkén villogtatta frissen -s majdnem ingyen- szerzett kardját. Próbálgatta a súlyát, suhintott vele egyet-kettőt… a penge villant… egy bokor friss ágai hullottak a földre. Az ifjú elismerően nézte fegyverét. Magasba emelte, mintha győzedelmes csatát vívott volna meg vele.
Már alig várta, hogy apjának megmutassa, s az megdicsérje őt kitűnő üzleti érzékéért. Meg persze legjobb barátjának, az apja egyik szolgájának is eldicsekedhetne vele, hiszen ő is biztosan értékelné ezt a míves fegyvert.
Úgy érezte, hogy ezzel a karddal megnő ereje, nagyobb, gyorsabb, ügyesebb, és jöhet ellene bármi, ő egymaga legyőzi. Egy kisebb fát látott meg nem túl messze az út mentén. Vágtára fogta a lovát, s a kardot fenyegetően a magasba emelte, …a penge villant… a kis fa koronája megadóan hullt a földre. Az ifjú megállította lovát, és megfordult, majd diadalmas kiáltással nyugtázta iménti „hőstettét”.
A szolga lódobogást hallott. Megállt, megpróbálta kivenni, hányan jönnek. Egy-két lélegzetvételnyi idő elteltével megkönnyebbülten állapította meg, hogy csak egy lovas közeledik. Várta, hogy a domb mögül előbukkanjon a jövevény. Elmosolyodott, mikor észrevette, hogy a barátja közeledik. Még távol volt, de ő megismerte hosszú, szőke hajáról, valamint öltözetéről. Valami csillogott a kezében, de ilyen távolságból nem tudta kivenni, hogy mi lehet az. Integetett neki, és mosolyogva várta a találkozást.
Az ifjú harcos meglepődve vette észre barátját, ki a domb aljában integetett neki. Kardja még mindig a jobb kezében volt. Nem tudta letenni; vágyott rá, hogy fogja, hogy csillogását lássa, vágyott rá, hogy használja, vágyott rá, hogy…
Elmosolyodott. Szemében veszedelmes, eszelős láng gyulladt. Megsarkantyúzta a lovát, és szélsebesen kezdett vágtatni a lejtőn.
A szolga látta, hogy barátja vágtatni kezd lefelé. Vidáman várta, hogy ugyan miben törheti a fejét cimborája. Letette a zsákot, és összefonta kezét a mellén.
A ló szélsebesen vágtatott a dombról lefelé, egyre közelebb víve elborult elméjű gazdáját a vidám szolgához. A lovas kardját felemelve, vicsorogva készült a tökéletes csapás véghezvitelére.
Már csak pár méter választotta el őket egymástól, amikor a szolga arcáról leolvadt a mosoly. Megfordult, és rohanni kezdett teljes erejéből, mert tudta, hogy ezt már nem tréfának szánja barátja. Könny csordult ki a szeméből, szíve majd’ kiszakadt a mellkasából.
A ló könnyedén utolérte a menekülő szolgát. A fiatal harcos lendítette a kardját …a penge villant…, vér fröccsent a ló oldalára. A szolga feje elvált testétől, s mind a kettő a földre hullott. A gyilkos fülsiketítőt ordított, kardját feje fölé emelte, s hagyta, hogy a vér az arcába csöpögjön.
A szolga nem értette mi történt. Már nem érzett fájdalmat, nem látott, nem hallott, de gondolatai még tovább hullámoztak. Látta feleségét, otthonát, szép gyermekét. Érezte ajkán felesége csókját, s hallotta gyermeke sírását. És lassan ezek is távolodni kezdtek tőle, távolabb, távolabb, és távolabb…
