Portfóliók

Két ágyékcsigolya álmosan vakarózott a sarokban. Mögöttük harmatcseppektől csillogó pókháló rezgett, melyben aprócska elefánt leste leendő áldozatát. Hogy közben ne unatkozzon annyira, bekapcsolta a táskarádióját és olyan frekvenciára tekerte, hogy a zenét csak ő hallja. Egyébként szerette a rádiókabarékat is. Na most a szobában más is volt rajtuk kívül – mondjuk hozzáteszem, hogy a két ágyékcsigolya időközben átszenderült a túlvilágra, érthetetlen módon a testükkel együtt, így tehát velük már nem foglalkozunk. Azonban a helyükön űr keletkezett a térben, épp két darab ágyékcsigolyányi űr. Ez az űr nem csinált semmit, csak lebegett a sarokban. Az elefánt gyanakodva figyelte a hálójából, de nem tehetett semmit. Onnan semmiképp. Ahhoz ki kellene másznia a hálóból, de most ehhez nem volt kedve. Inkább elővett egy zacskó gumicukrot, és kiválasztott egy szép piros, kólásüveg alakú cukorkát, majd szopogatni kezdte. Azonban a szomszédos sarok se volt éppenséggel üres. Ott tömörült a másik két sarok ugyanis. Bökték egymás oldalát, ezért képtelenek voltak csendben maradni, állandóan lökdösődtek, ki akarták túrni egymást. Még szerencse, hogy az elefántig ez már nem jutott el, mert biztos kihozta volna a béketűrésből. És azért nem jutott el az elefántig, mert a szoba sarkait dimenziófalak választották el egymástól. Ezek a falak ott remegtek a szobában középen, olyan kocsonyaszerűen. Kicsit undorító volt, de azért meg lehetett szokni. A két sarok közül az egyik már épp nyerésre állt, mikor hirtelen remegni kezdett előttük a 30% nitrogénmonoxidot, 21% szíliciumkarbidot, valamint 76% oximoront tartalmazó levegő (a maradék 34%-ról ne beszéljünk, mert az valami olyan mérhetetlenül gusztustalan valami volt, hogy még kimondani is szörnyű, nemhogy leírni; így abba az illúzóba ringathatjuk magunkat, hogy valójában ennyire hihetetlenül undorító dolgok nem is léteznek), és kikristáyosodott belőle egy papírzacskó, mely ráugrott a két sarokra és elnyelte őket. Ezután kényelmesen elhelyezkedett, és rágyújtott egy szivarra. Elmélkedett egy sort az életen, majd meghalt. A helyén pedig egy hasonlóan helyes kis térűr (/űrtér) keletkezett, mint az imént a csigolyácskák esetében is. A két űröcske azonnal megérezte egymás jelenlétét, és villámgyorsan egymásba szerettek. Szerelmük tiszta volt és éteri, lángoló és gyöngéd, szenvedélyes és könyörtelen, átható és végzetes. Nem is tartott sokáig. De hagyjuk ezt, végül is nem illik mások magánéletében turkálni. A szoba ötödik sarka felett a falban egy érdekes kitüremkedés volt látható, de néha hallani is lehetett. Sőt! Egy héten egyszer az illata is érezhető volt, negyedévente két alkalommal pedig meg is lehetett fogni. Ugye milyen érdekes? Ezt néha még maga a kitüremkedés is nehezen hitte el önmagáról. A kitüremkedés ennek ellenére szerényen türemkedett csak, nem akart túlságosan agresszíven kiállni a falból, azt olyan durvának érezte volna. Még a végén ráakasztanak valamit, mondjuk egy ballonkabátot, egy esernyőt, vagy valami ilyesmi. Ez pedig olyan megalázó lenne. Amúgy azért az sem egy elhanyagolható tény, hogy a kitüremkedés ugye a másik oldalról nézve inkább betüremkedésnek lenne mondható, aminek szintén megvannak a maga hátulütői. Most hogyan dolgozná ezt fel a kitüremkedés, ha megtudná? Vagy fordítva. Szóval, őszintén szólva, én nem lennék a helyében (helyükben). De ha még ennél is objektívebben szemléljük a dolgokat, az is látható, hogy a szoba ötven méteres körzetében nincs semmi, egy napernyőn, egy levelibékán, egy elektromos szúnyogriasztón, egy vodkásüvegen, egy időmedvén, egy csomag bébirépán, egy olyan zöld trutyin, egy gammasugárelemző mechanikus monotrontelepen, egy cipőkefén és egy kötőtűn kívül. Egyébként ezek is csak olyan bizonytalanul voltak, a lét és a nemlét határán. Hát igen, minden múlandó – mondta a cipőkefe és köpött egyet.