Portfóliók

Esteledett. Dzsihád a tér bal sarkán, egy törött támlájú padon ücsörgött. Már vagy fél órája folyamatosan és szapora mozdulatokkal szotyolázott.

A járókelőket szemlézve arra a gondolatra jutott, amint az utolsó maggal is végez, leüt valakit. Kemény balhorga volt, csípőből is belefordult, ahogy régebben a trénerétől tanulta. Nagy fogást azért nem remélt az akciótól, hiszen a környéket messzire kerülték a konszolidáltabb polgárok. Inkább csak szórakozni akart, meg összeszedni az italra és a cigire valót.

A pad előtti félméteres sávot lassan ellepték a szétrágott, üres napraforgóhéjak. Dzsihád öt nagyobb és nyolc kisebb kupacon pillantott végig. Különös módon mindig is vonzódott a számokhoz, a köztük húzódó rejtett összefüggésekhez. Kilenc éves sem volt még, amikor egy biciklizár feltörése közben kiszámolta, meddig tartana az összes lehetséges kombinációt végigpróbálni. S habár tanulni egyáltalán nem szeretett, matematikából, egyedül az intézetből, mindig jelest kapott. Tanárai szerint kifejezetten tehetséges volt, több évvel a korosztálya előtt járt. A fiú még pofozkodott is a képességei miatt, nem tűrte, hogy a többiek gúnyolódjanak vele. A nevét is az állandó verekedései miatt akasztották rá, valaki azt mondta, arabul harcost jelent.

Dzsihád kiköpte az utolsó héjat, majd szórakozottan ismét a szotyolakupacokra meredt.

“Fibonacci-számok”, gondolta, aztán a szürkületben közeledó, elfogadható öltözetű férfi láttán felhúzta a bal kezére a boxert.