Portfóliók
Burkok és vagy-hurkok -- Szijj Ferenc: Kéregtorony
Megjelent a Szövegek között V. antológiában (Szeged, 2001.)
(2) aki villamoson utazik, az „megcsalatott” (10.);
vagy megfogalmazáshoz:
(3) a bádoggal befoltozott fa télen „él és virul” (12.),
(4) a trafóház „emléket állít az áramfogyasztásnak” (uo.)
Jegyzetek:
(15) Keresztury, Uo., 831.
(16) Keresztury Tibor: „Csöndből metszett mondatok”, Alföld, 1998/9. 87.
Írásomban Szijj Ferenc Kéregtorony (1) című kötetét bemutatva a burok- vagy kéregszerű, illetve az emögött védetten meghúzódó vers- és gondolatanyag viszonyát próbálom meg tisztázni, különös tekintettel arra, hogy az előbbiektől az utóbbiakig vezető mentális-textuális úton milyen szerepet tölt be a szöveg elemeinek jellemzően diszjunktív rendeződése.
Mai irodalomértésünk domináns profilja és elméleti előfeltevéseim sem nagyon tűrik meg élet és irodalom olyasféle összekeverését, mint ami alábbi kiindulópontomra jellemző. Ennek a könyvnek az esetében mégsem tudom megállni, hogy ne tegyek néhány alig védhető és jócskán intuitív megjegyzést, ugyanis éppen ezekben látom összegezhetőnek a verseskötet olvasásában megfogalmazódó befogadói alaptapasztalatot.
Szijj új kötete azt az érzetet kelti, hogy a szerző szöveghangja és szemlélődő, túlnyomórészt tétlen napjai szoros kölcsönhatásban vannak egymással. A készülő vagy olvasódó szöveg a legmeggyőzőbben hiteti el, hogy aprólékos lenyomata egy darabnak a szöveget jegyző személyiség életéből, azaz hogy magába zár némi időt, ami a szerzőn eltelt. (2) Az időnek ez a múlása, – ahogy vesszük, – ránehezedik a kötetben foglaltakra, vagy éppen ellenkezőleg: elsúlytalanítja azokat. Szijj megfigyeléseinek tartamán és tartalmán is meglátszik, hogy csak úgy és azért válhattak hozzáférhetővé és rögzíthetővé számára, mert egy-egy nap teljes hosszúságát megmutatta neki, nem hajtotta sietség, az ébredés pedig mindig újabb feladatot jelentett. E beszélő számára újra és újra tudatos döntés eredménye, hogy mivel teljen egy újabb nappal: életmódja, de méginkább élettempója tömény szabadságot ró rá.
Már az első Szijj Ferenc-kötetcím központi szerepbe helyezi A lassú élet titkán értett tényállást, szemléletet, alaphangulatot vagy hozzáállást, amelyet egyik visszatérő témájában az idei kötet és A nagy salakmező egyes szövegrészei (3) is meggyőző keresetlenséggel (úgymond: hitelesen), árnyaltan világítanak meg. A Kéregtorony első soraiban olymódon ismerteti a sietség autós lélektanát, hogy morális/ideológiai tekintetben, vagyis elkötelezettség tekintetében érezhetően távol tartja magát attól, amit névleg mond:
Ugyanaz az idős házaspár, ...ugyanott akart
átmenni előttem az úttesten.
Először elengedtem őket, másodszor nem,
vagy fordítva, mert siettem.
Hideg van mostanában az autóban, ha elindul vele az ember, és mindig ez az első, hogy át akar menni valaki,
...én meg nyomnám a gázt, hogy legyen fűtés mielőbb.
Ez a megszólalás tehát oda, ahhoz a tárgyhoz ér vissza, ahonnan alanya távol marad: a lélegzetvételnyi szünetet sem engedélyező, rohanó mindennapokhoz. A mindennapi rutin ezért külsőségként, egy reflexív mozzanaton keresztül jelenik meg.
Elgázolja-e az ember az idegen gyalogosokat,
vagy legyen udvarias...
– fogalmazza meg meg a szöveg az autós–járókelő konfliktus hátterében álló alapvető dilemmát, és ez így a maga konkrétságában – a felkínált két alternatíva eltérő súlyú következményeiből adódó aránytalanság miatt – még humorosnak is tűnhet, elvontabb kontextusba helyezve viszont nagyon is komoly választásra hívja fel a figyelmet: azonnali és közvetett, vagyis áttételes érdekeit tekintse-e az ember elsődlegesnek. Ezek ugyanis sokkal többször ütköznek egymással, egymásba, mint ahányszor összhangba hozhatók lennének.
Elgázolja-e az ember az idegen gyalogosokat,
...vagy a távoli ismerősöket,
hiszen itt laknak nyilván a környéken...
– a gondolatmenet az idegen szó által kiváltott ellenreakció mentén szövődik tovább, ami azért sem meglepő, mert a két idős gyalogos egymással összekeveredő (4) alakja mögül tudattalanul már nem hiányozhatnak a halott szülők, akiket éppen közúton ütöttek el. (Ez a tudás csak később jut felszínre a szövegben.) A beszélő közvetlen, illetve áttételes érdeke – hogy előbb ér oda, előbb nyomhatja a gázt, illetve, hogy udvariasnak ítélheti meg magát ebben a helyzetben – keresztezi egymást. Az újraolvasódó szövegben, a később kirajzolódó hátteret előrevetítve ugyanígy kereszteződik a járdáról lelépő öregekben
már lépne le a járdáról, vagy már
félig le is lépett, vagy ketten, és az egyikük
a konkrét helyzethez, illetve a beszélő személyéhez tartozó, az empirikus, illetve érzelmi közelségben levő öregek alakja. A szöveg autóban ülő hangjának útját keresztező idegen gyalogosok (térben, fizikailag) éppen közel állnak, míg a hozzátartozók, a halott szülők nem szó szerint tartoznak hozzá az adott helyzethez. A közvetlen és áttételes (úgymond: lelki) jelenlét, és emellett az idegenség és legszorosabb vérrokonság kontrasztja köti a megpillantott alakokhoz mindkét idős pár képzetét. Ezek a rétegek persze már megfosztják a kötet indító szituációját attól az oldott esetlegességtől, amely eleinte alapvető jellemzőjének tűnt. (5)
A monológ szabadon tűnődve, hűvös kommentárokkal veszi számba a felbukkanó látni-, vagy inkább tapasztalni-, eldöntenivalókat, (6) miközben szóhasználata karakteresen morális/erkölcsi érdekeltségével folyton elválik tárgyától, tárgyaitól. Amit csak számba vesz a szöveg, elveszti semlegességét, megszűnik sehová sem tartozni, és megnevezésén keresztül közvetlenül értékeli a rá vetett pillantást (vagy annak tulajdonosát). A latba vetett, erőteljes implikációjú kategóriák, mint az önbecsülés, a megcsalatott, megérdemlés, mindenütt kicsinyítő, cinikus finomkodással kötődnek valami hétköznapi, és nem egyszer tüntetően ésszerűtlenül társított megfigyeléshez:
(1) az ember amiatt siet, mert autóban ül, (7) (2) aki villamoson utazik, az „megcsalatott” (10.);
vagy megfogalmazáshoz:
(3) a bádoggal befoltozott fa télen „él és virul” (12.),
(4) a trafóház „emléket állít az áramfogyasztásnak” (uo.)
Ezek a visszazökkentő effektusok teszik, hogy a versbeszéd egyáltalán nem tűnik paposnak, emeltnek vagy megmondósnak. (8) Ez a Kéregtorony sehol nem állít(ja a) morált, konkrétan és más módon sincs gerince: Hála a beszélő önkéntelen visszafogottságának, pusztán a tárgyilagos szemléletbe beépített szavak mutatnak túl a közvetlen, fizikai jelenlét leírásán.
Talán már az eddigiek is megmutatták, miért nem érzem találónak Katona Gergely recenziójának konklúzióját (9): a szöveg igenis (és jócskán) el-elszakad a köznapiság, a szenzualitás síkjáról, a Beckett-idézet által sugallt esetlegesség, pedig úgyszintén nem válik a Kéregtorony pontos jellemzőjévé. (10)
A hidak a város rezsói, lassan melegszenek
és gyorsan hűlnek, nem sütik meg rendesen
az autókat. A város merülőforralói micsodák?
Rezsótest, forró, puszta törzs, van neki köldöke,
oda gurulnak be néha a vízcseppek,
rezegnek, forognak, lassan elenyésznek.
Minden dolog egymagában volt, minden esemény
szabadon sűrűsödött össze a beláthatatlan időben,
nem volt előzmény, következmény, kivéve
a közeli tilalmakat, és a távolabbinak látszó
büntetést, de ezek nem álltak szoros kapcsolatban
a nappali, kicsinyenként keretbe foglalt létezéssel.
Ez a sorkihagyások révén három egységre bontható passzus például egy városi tapasztalat után az arról leváló korporeális asszociáción keresztül közvetlenül torkollik egy hérakleitoszi mérvű absztrakcióba, egy pőre metafizikus rend alkotórészeinek vizsgálatába. A második és harmadik lépcső úgy értékelhető, mint a hétköznapi valóságtól elforduló hangoltság jele, mint asszociatív kitörési kísérlet, de ugyanezek a szakaszok egyúttal szigorúan és következetesen vezetik le más szintre a primer köznapi élményt, illetve a második sorkihagyás utáni rész egyben magyarázza is a különböző szintek kapcsolódását. Ebbe a fejtegetésbe viszont már, mint alkotóelemek visszaszűrődnek napjaink tárgyi kultúrájának darabjai, amitől az előbbi szintek, „kérgek” elszigetelhetetlenek, megszámolhatatlanok lesznek. Lásd tovább is:
Vagy a tilalom volt a büntetés. Elnagyolt
vonásokkal megrajzolt isten, még nem látta
senki, mert nem jön ki soha az irodából.
A papokkal talán hangosbeszélőn érintkezik,
elmondja nekik, hogy mit nem szabad.
A testünkkel nem szabad semmit. Pedig
mi volna más, az volt a folytonosság.
Itt, amikorra az olvasás újabb üres sorhoz ér, minden (szint) összeér(ik).
A kritikákban topikus szólam köti Szijj szövegeit az eredendőhöz, az anyagihoz: „A konstitutív feltételeitől – emlékezés, vágyakozás – megfosztott folytonosság ilyen szövegközi megerősítése arra buzdítja olvasóját, hogy test és szöveg korpuszát egyébként az ideológiákról leváló anyagszerűség állapotában, a puszta adottság (megragadhatatlan) materialitásában gondolja el[,]” írja Katona Gergely (Uo.), Peer Krisztián pedig a következőképpen fogalmaz: „a létezés mozgás. A fény kettős természetéből a lyukkamera [a Szijj által alkalmazott technika] csak egyet képes úgy-ahogy megőrizni: az anyagot, a részecskét.” (11) A köznapi világot anyag és mozgás/energia/vágy/szerep/ideológia kettősségére bontó nézőpont itt szembesül azzal az ellentmondással, hogy a tárgy beszéde mindig a más, mert bármilyen létesíthető beszéd mindig alanyi beszéd lesz. (12) Ez utóbbi következtetésemen ugyan Szijj jelen kötete bizonyos mértékben keresztülvág, amennyiben az emlékezés megnyíló lehetőségét ókori és romantikus (13) tudatossággal a passzív alany környezetében levő beszédes tereptárgyakhoz köti:
...közelebb lépve láttam,
hogy bicikli.
Ez volt az első kerek mondat,
amelyet mondott a tó,
vagy csak nem értettem a többit... (23.)
Ahhoz, hogy az emlékek feltolulhassanak, az emlékező személy megfelelő tudati hangoltságára, vagyis alkalomra, vagyis helyre van szükség. Ez az, amit a szöveg addigi menete, vagyis a tudattalanul emlékezni hajló beszélő a pesti utca valóságából legalább egy nagyon picit kiszakadva máris elérhet. A tudatosulás ellen dolgozó kényelmi energiákra utal, hogy milyen lassan konceptualizálódik az emlékek egyik legkegyetlenebb szerepét ismételten betöltő bicikli, (14) és a beszélőtől látszólag mennyire eltávolított körülmények teszik lehetővé (sőt, szinte: végzik el) az emlékek felidézését:
szinte olyan ez, mint egy igazi erdő
vagy liget, úgy hagyták még régen,
egyszerűen nem építették be házakkal,
[...] Követtük a partot, ahol lehetett
a fáktól, bozóttól, meg féltem is,
hogy mi mindent találhatunk még
a vízben vagy a bokrok mélyén,
aztán a tó túlsó végében, egy kövezett, betonozott, sétánynak kiképzett partszakaszon,
ahonnan jó rálátás nyílt a víztükörre,
mely nem tükrözött vissza semmit,
[...] Végre nem kellett mást, csak ülni, nézni ezt a belátható,
változékony messzeséget,
és a kínzó kérdésekre válaszolni. (23-4.)
Szijj Ferenc írásainak egy másik vonása, amely több, a szövegeit tárgyaló cikkben visszatér, hogy – Kovács Eszter szavaival: – „sokszor mindenfajta logikai összefüggést nélkülöző szózuhatagot” tartalmaz, amelyben a csakis asszociatív összefüggésben álló „mondattöredékek többféleképpen is értelmezhetővé (értelmezhetetlenné) válnak.” (Uo.) Peer Krisztián is megjegyzi, hogy „Talán ezért szerepel a könyvben ennyi hiányos, túlzsúfolt, megkavart szintaxisú, azonosíthatatlan, (üres) szemantikájú mondat”: az, hogy a Szijj-korpusz ilyen észrevételek alapja, inkább valami csak diszjunktívan és mellérendelő írásjelekkel tagolt gazdaságosság, mintsem bizonyos parttalan, zavaros szóáradatok miatt fordulhat elő.
Közhasznúan kiderül az ismertetőkből még két – valószínűleg az életrajzi szerzőhöz kötődő – meghatározó foglalatosság, környezeti összetevő, amely befolyással van a szövegek belső logikájára és motivikájára: a fény(képezés) és a vasút. A szövegeknek ez utóbbi vetületéről annyit, hogy míg A nagy salakmező inkább kupék, addig a Kéregtorony a sínpályák környezetében mélyed el: a külső terep, a felület metaforikája vezeti fel a halál és az elmúlt emberi lény(ek) után maradó emlékek témáját. (Ld.: V. rész) Keresztury Tibor egy “hihetetlen tartással és méltósággal elvégzett” (15) gyászmunkát gyanít a szöveg megírásában, és felismerése bizonnyal indokolt, de árulkodó is, ha figyelembe vesszük, hogy ugyanő A nagy salakmezőt bemutatva azt hangsúlyozta, hogy „Szijj műhelyében minden a rendkívül telt, intenzív hallgatásban dől el, történik meg, s a szöveg már csak a koncentrált figyelem eredményét tárja fel, mutatja meg, tudatosan elrejtve a gondolkozó érzékelés, s éppen így a művészi megmunkálás folyamatát.” (16) A Kéregtorony kapcsán már nem tűnik szorosan tarthatónak a folyamatszerű, „gondolkodó érzékelést” rögzítő szinkron tapasztalat és a „művészi megmunkálás” elválasztása, mert az idei kötet beszélője ez utóbbi jeleit még mindig gondosan felszámolja, miközben a jelenbeli, elsődlegesen asszociatív diszkurzusba – amely sok tekintetben ellentétes az eredmény-, esemény-, és tényközlésre szorítkozó, hosszú csendeket összegző megszólalásformával – úgyszólván beleveti magát. Ennyiben is egyértelműen kültéri vagy külszíni könyv a Kéregtorony, amelyre már nem áll, amit Keresztury A nagy salakmezőről kijelentett: itt a korábbi szövegekben hallgatásként jelentkező funkció láthatólag folyamatosan keletkező, tét nélkül működő beszéddé oldódik.
A szövegek beszédhelyzetét tehát külsőség vagy felületiség, és gyász jellemzi. A modor enyhén szólva tárgyilagos, az egymásra következő gondolatok pedig mindig a realitástól távolodó utat mutatnak meg. Erre az elmozdulásra reflektál az elsodródás ellenében alkalmazott megszakítás, olykor kukorellys visszacsatolás a szöveg korábbi láncszeméhez, de ezeknek a korrektív, megszállottabb javítgató célzata nem egyértelmű, inkább a szöveg szerkezetének vagylagos, lineárisan mellérendelt természetét erősítik.
Ha a melankolikus vagy gyászoló személyiség szerkezetét Freudot követve értelmezzük, akkor párhuzamosságokat pillanthatunk meg Kovács Eszternek és Keresztury Tibornak Szijj kettős beszélőjére vonatkozó megállapításai, a verseskötet diszjunktív retorikája, és a Freud által jellemzett gyász-, vagy melankóliás szituáció között, ahol a személyiségről lehasad és önálló működésbe lép egy kritikai instancia: a melankóliával járó énszegényedés valójában inkább tárgyszegényedés: az önostorozó, panaszos megnyilvánulások lelki exhibíciója hordozza az ego nárcisztikus attitűdjét, amely a szeretet tárgyáról kényszerűségből leválva az egóra vetítődőtt vissza. (17) A hallgatás helyett belépő tárgyi beszéd – amely a III. részben diadalmaskodik:
...közelebb lépve láttam,
hogy bicikli.
Ez volt az első kerek mondat,
amelyet mondott a tó.” (23.)
Szijj így felmutat elvontat és konkrétat, nem fehér űrökkel és képekkel szegélyezi tehát téziseit, lényegi kinyilvánításait, hanem a megengedő diszjunkció szellemében egyéb, a valóságot (illetve a traumatikus körülményhalmazt) egy-egy ponton érintő asszociatív gondolatsorokkal.
Ezt a magatartást egyébként a Kéregtorony másutt a fehér emberek viselkedésétől elütőnek ítéli: ...Mindenki beszél, mindenféle népség
nagyon szeret beszélni, kiabálni,
csak a fehér emberek nem, ők hallgatnak,
mint a sír, csak a hatalmas nagy némaság,
mintha mindegyikük postás lenne, és ismerné az összes,
egymásnak ellentmondó intézkedést, de úgy kell tennie a dolgát,
hogy a civilek ne tudjanak meg semmit,
s a régi postai bűnökről
végképp sejtelmük se legyen.” (21.)
Itt a titkot őrző postás képében megjelenő ‘bármelyik fehér ember’ a gyászoló szerepét is felidézi. A fájdalmas történet tulajdonosa olykor szinte saját (közel)múltjának titkáraként ügyködik, hogy lefejthesse magáról az őt körülvevő (készséges, készenlétben álló) részvét kesztyűs kezeit. Az izolált tudatelem és a beléje szorult morális töltet később a szövegben is külön blokkokban beszél, itt teremti meg a szükséges – nyilvánvalóan a távolságtartást célzó – feltételeket egy tisztán elkötelezett diszkurzus megszólaltatására. Dologi és lelki beszéd onnantól jelentkezik külön, immár a beékeléskor mindig cinikus dologi szólam reflektáltan devalváló markereitól mentesen, miután a beszélő nagy nehezen felismeri a vízben (kvázi: a tudat vizében) elmerült biciklit. Ezután a tó semmit nem tükröztető felszíne képében meg is találja az emlékek felidézésének helyét:
...jó rálátás nyílt a víztükörre,
mely nem tükrözött vissza semmit, leültünk egy padra, hogy pihenjünk. [...] Végre nem kellett mást,
csak ülni, nézni ezt a belátható, változékony messzeséget, és a kínzó kérdésekre válaszolni. (24.)
Így vezethető be a szeretettekről még mint élőkről szóló beszélő, akinek a nyelvhasználata képes megszólaltatni a gyász okozta temporális személyiséghasadásban létrejövő emlékezést. A szövegkonstrukciót vezérlő attitűd itt változatlan marad, viszont annak révén, hogy tulajdonképpeni, ‘érdemi’ tárgya felszínre kerül, elveszti funkciótlan, tétova jellegét, és egyszerre megmagyarázható lesz.
Az esetleges, tűnődő, a hétköznapok idejének sodrásától elszakadt szemlélet, a toporgó, sietni és megállni vágyó indítás motiválatlansága jelöli meg a beszélőre személy szerint kirótt munkát, amelynek eredménye a kötet későbbi verseiben – III-VI. – olvasható. Ez a jelölés pedig az a veszteség, amely valahol mindenkit megvár és az a fájdalom, amelyet az ember efölött érzett, és amely lényegében mégis mindennapi. Ha valaki képes őszintén, hitelesen átvészelni, ami vele történt, akkor sikerült teljesítenie jelenlétét, megoldania saját élő dolgát, amit a tétovázás, az egyforma, (szinte) egyenértékű eshetőségek közötti válogatás, amelyek mentén éppen ide vezetett az útja, addig elfedett.
Jegyzetek:
(1) Pécs: Jelenkor, 1999.
(2) Ez a hiperrealista megközelítés már korábban is megvolt Szijj írástechnikájában.
(3) Ld.: „Azt mondja: tág a nap, hogyan jutni rajta át, csak én tudom, s hogy ott mi van, oda hátrébbszületni mindig. Várnak végre közönbösen.” „Leültem a járdaszegélyre, és azt éreztem, nagy darab kő vagyok, többé nem tudok felállni.” (Pécs: Jelenkor, 1997. 29. ill. 86.)
(4)(2) Ez a hiperrealista megközelítés már korábban is megvolt Szijj írástechnikájában.
(3) Ld.: „Azt mondja: tág a nap, hogyan jutni rajta át, csak én tudom, s hogy ott mi van, oda hátrébbszületni mindig. Várnak végre közönbösen.” „Leültem a járdaszegélyre, és azt éreztem, nagy darab kő vagyok, többé nem tudok felállni.” (Pécs: Jelenkor, 1997. 29. ill. 86.)
Ugyanaz az idős házaspár, ugyanott,egyikük bottal, de hogy melyikük,
már nem tudom, talán közös bottal
jártak ketten, ugyanott akart
átmenni előttem az úttesten.” (7.)
(5) És természetesen az irodalmi pozícióval, illetve ezen belül a hangsúlyos, kötetkezdő szereppel összhangban fosztják meg ettől.
(6) A nyelvi és referenciális botlások, kerülőutak mind arra utalnak, hogy a beszélőnek mennyire nincs ezekhez a dolgokhoz köze. „Látszólag különösebb súlyok, tétek nélkül kezd el működni [a Szijj-féle] nyelv” – írja recenziójában – „Kegyetlenül,” Jelenkor, 1999/7-8. 830. – Keresztury Tibor is.)
(7) „Igazából én is csak az autó miatt sietek, néha tényleg sietek, de általában csak azért, és akkor annak sietnie kell, így kívánja az önbecsülés,” bár itt már egyből jön is a motívum lejjebb szállított, amennyiben pragmatikusabb, ‘szociálisan tudatosabb’ korrekciója: „...meg hogy a többiek se szidjanak.” Ez a gondolat közvetlenül az alábbi megfogalmazásokhoz vezet, amelyek a korábbi Szijj kötetek visszahúzódó, elvonult, érzékeny beszélőjét/leírt alanyát hívják elő: „Az [a szidás] rettenetes. Azt gyalázzák az emberből, amit elsőre látnak, nem is én vagyok teljesen, mégis igazuk van, mert sietnek,” - a sietség, ez az önbecsülés által megkívánt, tehát bizonnyal nemes emberi viselkedésforma, mely láthatóan jóváhagyott, bevett és közkedvelt, eddigre a rettenetesként jellemzett szidást is igazolja, amit ugyanakkor az alany aktív ellenérzései nem hagynak annyiban: „...vissza kellene szólni valami durvát.” (A jegyzet összes idézete: 9.)
(8) „Abból lett ez a kegyetlenség.” (36.) - Egyenes olvasatában a kötet mottójául kiemelt, rövid mondat emelt nyelvében elkülönülni tűnik – mint azt Katona Gergely megjegyzi, „talán... félrevezeti az olvasót, mert fölérendelt helyzetben mintha a szöveg diszkurzusától kissé távol álló teátralitással kívánna rádöbbenteni a pátosz nélküli beszéd hatására” –, az a keserű, ironikus felhangot tételező értelmezés viszont, amelyet javaslok, éppúgy harmonizál e mottóval, mint a fenti idézetekkel.
(9) „A kritikusnak pedig az őt kínzó, jóval kisebb jelentőségű kérdéseket illetően – hogy vajon Szijj Ferenc új verseiben a megtörténés fölényét nem túlságosan átlátszó diszkurzív fogások bizonygatják-e, illetve hogy a többnyire esendően köznapias, a szenzualitás válaszaira redukált nyelv mennyire határolja be a szöveg önmagától való különbözőségének esélyeit – egyelőre be kell érnie Beckett Kitaszítottjának álláspontjával: »Nem is tudom, miért meséltem el ezt a történetet. Ugyanezzel az erővel másikat is mesélhettem volna. Talán majd legközelebb elmondok egy másikat. De meg fogjátok látni, jó emberek, az is pontosan ugyanilyen lesz.«” („Nem is tudom”, ÉS, 1999. augusztus 6. 15.)
(10) Még abban az árnyaltabb formában sem, ahogy Kovács Eszter utal rá: „A többi [a szülők és a bátyj halálának leírsán túl]: azok csak ilyen körülmények, elterelő hadművelet, küzdelem a kimondásért. De csak látszólag más, valójában minden ugyanarról szól.” („»Ezek csak ilyen körülmények«„, ÉS, 1999. augusztus 6. 15.)
(11) „Csak feltételezésekkel élhetünk”, Jelenkor 1997/10. 1016.
(12) Peer Krisztián könyvismertetése egy másik idézet kapcsán már egy hasonló oppozíció ellentétes pólusát köti a Szijj-szöveg diszpozíciójához, mondván: „A vonatútnak [amely Peer számára a Szijj-féle belső/álombeli világot jelöli] saját szabályai vannak, és nincs annál szomorúbb, mikor közéjük a külvilág, test (szükség) parancsa, például egy hajnali merevedés formájában.” (Uo., 1018.) Ebben az értelmezésben ugyanis a mozgással asszociált vonat játszik közre az ösztönös testi működés beindításában, amely a szintén nem anyagi álom ellenében érvényesül.
(13) Ld. egyfelől a retorikai iskolák beszédtanulási (memória) gyakorlatait, ahol a séta helyszínei/díszletei szolgálnak a rögzítendő fordulatok felidézőiül, ahogyen ez a toposz szó konkrét és átvitt értelme közötti kapcsolatban is megmaradt, másfelől pedig például Wordsworth viszonyulását a természethez.
(14) Amelyen a szülők halálos balesetet szenvedtek.(15) Keresztury, Uo., 831.
(16) Keresztury Tibor: „Csöndből metszett mondatok”, Alföld, 1998/9. 87.
(17) Sigmund Freud: „Gyász és melankólia” (Berényi Gábor fordítása), Ösztönök és ösztönsorsok. Metapszichológiai ĺrások [S. F. Művei VI.], Budapest: Filum, 1997.
