Portfóliók
A bolond nemzetség
Kós Károly: A Varjú nemzetség
1925-ben írta nagyszerű történelmi regényét Kós Károly, s az azóta eltelt idő alatt sem kopott meg mondandója. A krónika Kalotaszeg történetéből egy emberöltőt ölel fel. A történet indulásakor még él Bethlen Gábor, a nagy fejedelem s mikor zárul, II. Rákóczi Györgyöt temetik. A címadó Varju-nemzetség egy elszegényedett, bethleniánus, bocskoros nemesi család, melynek küzdelmes és izgalmas sorsát három nemzedéken keresztül követi ez a sajátos, balladisztikus hangvételű regény.
Kiadó: Lazi Kiadó
A regény első lapjainál úgy éreztem, hogy sürgősen be kell szereznem egy etimológiai szótárt, vagy az Erdélyi Szógyűjteményt. De aztán rájöttem, hogy Kós Károly nyelvi megoldásai egyéni grammatikai lelemények, javarészt, így aztán csak csöndesen röhincsélgetek a markomba, hogy az önálló nyelvi világkép kidolgozásának a hatvanas évek óta fel-feltámadó posztmodern semittevésének előzménye a transszilvánizmusra nyúl vissza, de úgy, hogy ezt annak teremtője, Kós Károly nem kiüresítette, hanem ellenkezőleg, nagyon mély, történelmi tartalommal töltötte meg.
A Varjú nemzetség gyönyörű magyar nyelve, szereplőinek igazságai, az általuk megélt érzelmek mélysége mind-mind méltóak arra, hogy a legfiatalabb olvasó, de az érettebb újraolvasó ismét felfedezhesse a magyar irodalom egyik kincsét. "
Született ez az írás akkor, amikor körülöttünk furcsa-hirtelen megfordult a világ, és mi - alulmaradtunk. Amikor az élő magyar hang erősen meghalkult... Amikor befogtuk a fülünket, hogy ne halljuk az új beszédet..., amikor behunytuk a szemünket, hogy ne lássa meg az új világ a benne égő könnyeket... Akkor született ez az írás. Nem regény, nem is történelem. Nem kitalálás, de nem is valóság. Csak néhány szál virág abból a nagy cinteremből, amit Kalotaszegnek ösmer ezer esztendeje Erdélyország”
Az erdélyi magyar irodalom első nemzedékének alkotói közül a leghatalmasabb személyiség Kós Károly. Prózája általában nem éri el Bánffy Miklós, Karácsony Benő vagy Tamási Áron műveinek színvonalát, elméleti munkássága nem olyan rendszerezett és nem olyan eredeti, mint a Makkai Sándoré, de egyénisége messze felülemelkedik a kortársaién. Elvonult a világtól: az egyik kalotaszegi faluban, Sztánán épített házat, amelyet kedvenc (és egyben legjobb) regénye hőseiről, a Varju nemzetségről nevezett el.
Erdélyt csak az tudta igazán fejleszteni, aki számolt adottságaival: már említett önállóságával és a három együtt élő nemzettel, amelyek egymásra hatása az idők során egy új nemzetnek adtak életet. A három nemzet: a magyar és a székely, a szász és a román. Természetes tehát, hogy Mátyásnál, az olasz reneszánsz importálójánál Kós többre tartja a király apját, Hunyadi Jánost, mert ez utóbbinak több köze volt az erdélyi néphez, mint a fiának. Hogy sok erdélyi fejedelmet nem is említ, másokról csak néhány sort találunk; s hogy a történelemből Bethlen Gábor alakját és uralkodását emeli ki, aki alulról verekedte föl magát a fejedelemségig, s aki erdélyi ember volt, és mindvégig erdélyi ember maradt.
A Varju nemzetség is ebből a gondolatkörből táplálkozik: Bethlen halála után I. Rákóczi Györgyöt hozzák be fejedelemnek Sárospatakról, s csupán a havasokban élő Varjuk és szövetségeseik tudják, hogy béke itt csak akkor lesz, ha idevaló uralkodó veszi kezébe az ország sorsát. És valóban: öreg Rákóczi György idejében egyik tragédia a másikat követi.
Kós Károly írta meg a legszebben (a Varju nemzetségben), mit ért a havasok jelképén: „Mintha sohase lettek volna öreg, komoly hegyek; méltóságosak, titokzatosan mozdulatlanok. És mintha nem éltek volna a hegyek között sohasem emberek, kevés beszédűek, örökké komolyak, örökké tusakodók erdővel, hegyekkel, a nagy nehéz élettel, akik ritkán beszélnek vidám hiábavalóságokat, nem tudnak szépeket mondani és hamis, csiklandós dolgokat, amitől pirul a leányarc. Mintha sohasem lettek volna havas hegyek a világon.
De én tudom, hogy a hegyek vannak”.
A Varju nemzetségnek irodalomtörténeti szerep jutott: 1925-ben jelent meg mint az erdélyi magyar irodalomnak biztonságot adó Erdélyi Szépmíves Céh nevû kiadói vállalkozás egyik elsõ (pontosabban harmadik) kötete s mint az erdélyi történelmi regényirodalom egyik korai kezdeményezõje. Ugyanakkor kiemelkedõ szerepe van Kós Károly életmûvében, írói sorsának alakulásában: egy hosszan tartó mûvészi érlelõdési folyamat elsõ nagy eredménye, egyszersmind újabb folyamatok kezdeményezõje. Kós Károlyt mint Kalotaszeg krónikását tartja számon az irodalmi közvélemény, holott jól tudjuk, hogy a szepességi német eredetû családból Temesváron született író csak tizenhét éves korában ismerkedett meg azzal a tájjal, amelynek aztán olyan hûséges ábrázolója lett.
A Varju nemzetség cselekménye Kalotaszegen játszódik: Valkón, Monostoron és fent a havasban, a Pojánán, a Talharu sziklái alatt fekvõ hegyi legelõn. Kós Károly maga is ehhez a tájhoz ragaszkodott, nem csak a falvakat járta, a havason is gyakran megfordult, s valami különös nosztalgiát táplált a havasi táj, a havasi élet iránt. A havasi élet köré valósággal romantikus mítoszt rajzolt az írói képzelet: ennek a mitizáló szándéknak, mint látni fogjuk, a regény ideológiájában és poétikájában egyaránt lesznek következményei.
A cselekmény tere tehát a kalotaszegi falu és a havas, ideje viszont az a történelmi korszak, amely Bethlen Gábor fejedelemségének utolsó éveitõl II Rákóczi György végsõ bukásáig és haláláig húzódott, vagyis az 1629 és 1660 közé esõ három évtized. Kós Károly ezeket az évtizedeket úgy mutatja be, mint folytonos hanyatlást és pusztulást, amely Bethlen Gábor „aranykorától” a II Rákóczi György lengyelországi hadjáratát követõ tatár pusztításig és Várad török által való elfoglalásáig vezetett, elõidézve a fejedelemség végsõ romlását, az erdélyi függetlenség teljes felszámolását. (Csak megjegyzem, hogy ez a nézet nem egészen egyezik meg a korabeli krónikaírók és a késõbbi történészek véleményével, amely általában II Rákóczi György uralkodásától, pontosabban a fiatal fejedelem hiábavaló külföldi hadjárataitól számítja az önálló erdélyi állam hanyatlásának kezdetét.) Erdély romlása, Kós Károly felfogása szerint, nagy történelmi vívmányokat sodort veszélybe, minthogy a fejedelmi hatalom a magyar nemzeti függetlenség és kultúra letéteményese, a nyugati civilizáció terjedésének támasza volt.
A Kalotaszeg múltját idézõ regény az erdélyi hanyatlás legfõbb okát is megjelöli, mégpedig abban, hogy a Rákócziak politikája eltávolodott attól a politikai stratégiától, amelyet annak idején Bethlen Gábor az erdélyi kormányzat számára megjelölt. A bethleni politikai hagyomány, amelyet a fejedelem nevezetes Végrendelete öntött formába, Erdély külsõ biztonságának és belsõ békéjének megõrzésében jelölte meg a kormánypolitika legfõbb célját, ezért követelt egyetértést a török portával s lehetõleg békességet a Habsburg-hatalommal. Ezzel a politikai stratégiával szakított a kalandor külpolitikát folytató II Rákóczi György, midõn Erdély egész haderejét eltékozolta a szerencsétlen lengyel hadjáratban, s országára vonva a szultán haragját kockára tette az addigi fejlõdés eredményeit. A Varju nemzetség e két politikai stratégia küzdelmét a Bethlenek és a Rákócziak hatalmi vetélkedése révén mutatja be: már I. Rákóczi Györgyöt is élesen szembeállítva a Bethlen Gábor által képviselt önelvû erdélyi politikával.
Ebben a szembeállításban kétségtelenül a magyarországi politikai erõk iránt érzett hagyományos erdélyi bizalmatlanságnak is szerepe van, annak a bizalmatlanságnak, amelyet Apor Péter és Cserei Mihály emlékiratai fejeztek ki a magyarországi hatalmi törekvésekkel szemben. Ennek a bizalmatlanságnak adott hangot Kós Károly 1912-ben kiadott Kalotaszeg címû folyóirata is, amely a sajátos erdélyi érdekek elhanyagolása következtében támadta a központosításra törekvõ szabadelvû kormányzatot. A Bethlenek és a Rákócziak szembeállítása ilyen módon nemcsak két politikai stratégia, hanem két történelmi hagyomány – az erdélyi és a magyarországi tradíció – szembeállítását is jelzi, s éppen ez a felfogás magyarázza azt, hogy Kós Károly regénye a Bethlen Gábor-i örökséget megtartó idõsebb Rákóczira is kiterjeszti a fiatal Rákóczi politikáját mindenképpen jogosan érintõ kritikai ítéletet.
A hanyatló Erdély ábrázolása veszélyérzetet sugall, s a transzszilvanista történelmi regényirodalmat valóban átszövi ez a veszélyérzet. A húszas évek elején gyorsan kiderült, hogy a román kormányok nem a Gyulafehérvári Határozatokra és az antant hatalmakkal megkötött Kisebbségi Szerzõdésre kívánják alapozni nemzetiségi politikájukat – ezek a dokumentumok ugyanis a kisebbségi népek önkormányzatát irányozták elõ –, hanem éppen hogy e népek kultúrájának visszaszorítására törekszenek, egy nemzetileg homogén Nagy-Románia eszméjét tûzve ki stratégiai célként maguk elé. A nemzetiségi közélet korlátozása, az erdélyi magyar kultúra és az erdélyi liberális hagyományok veszélyeztetettsége okozta az erdélyi történelmi regények sötétebb hangulatát. Ezek a regények ugyanakkor belsõ küzdelmek színterei is: az erdélyi magyarságot önvédelemre és közös cselekvésre biztató transzszilvanista eszmények küzdenek azokkal a komor árnyékokkal, amelyeket az általános veszélyeztetettség érzése okoz. Ezek a transzszilvanista ideálok és történelmi értékek kapnak szerepet a Varju nemzetség által képviselt ideológiában is.
Kós Károly mûvének – mondhatnók, egész életmûvének – legfõbb eszmei „üzenete” az, hogy az erdélyi magyarság maradjon hûséges szülõföldjéhez, kultúrájához és hagyományaihoz. Ezt az eszmei „üzenetet” fejezi ki kalotaszegi történeti regénye is, midõn a szülõföldhöz, a havasban fekvõ Pojánához töretlenül hûséges Varju család négy generációjának történelmi és emberi sorsát mutatja be. A Varju nemzetség tagjai mindig kitartottak a szülõföld mellett, kényszerû bujdosásukból mindig visszatértek a Pojánára, romjaiból mindig felépítették havasi házukat. A szülõföldhöz való ragaszkodás okozza, hogy Kós Károly, mint már utaltunk rá, valósággal költõi mítoszt rajzol a havasi táj és a havasi élet köré.
A hûség erkölcsi erejét tanúsítja Varju Gáspár és a székely Maksai László összeütközése is, amely szerelmi vetélkedéssel kezdõdik, és politikai küzdelemmé erõsödik: Gáspár szabad ember, kisnemes, akinek kicsiny birtoka és saját otthona van, László zsoldos katona, akinek mindig a felsõség parancsa szerint kell élnie és eljárnia. Gáspár független lelkiismerete szerint cselekszik, egy gyõztes összecsapás után megkegyelmezhet a székely katonának, ennek viszont a fejedelem védelmében le kell õt lõnie. Így lesz Maksaiból megtört és csalódott ember, akinek megigazulását végül az teszi lehetõvé, hogy az 1658-as tatár betörés alkalmával Kalotaszeg védelmében áldozza fel életét. A vérvádból származó gyûlölködés ekkor szûnik meg a két család között, a regény záróképe szerint Varju Gáspár fia és Maksai László lánya egymásra találnak, és együtt fogják megtartani a Pojánán a Varju nemzetség otthonát.
A szülõföld és a hagyomány iránt érzett hûség mellett az erdélyi népek összefogásának gondolatát is kifejezi a regény. A transzszilvanista ideológia alapvetõ tétele volt ez a gondolat: az erdélyi társadalom belsõ békéjét csak a magyar–román együttmûködésre alapozva lehetett létrehozni és megerõsíteni. Ezt az együttmûködést a Varju nemzetség a Bethlen Gábor-féle politikai stratégia lényeges követelményeként tartja számon: a korszak történetébõl is jól ismert, hogy a nagy fejedelem milyen sokat tett az elesett román nép felemelése érdekében, s hogy ez a törekvése, sajnos, nem talált méltó folytatásra a Rákócziak kormányzása alatt. Kós Károly regényében igen nagy szerepet kapnak a havas románjai: gornyikok, vadászok, pásztorok s közöttük is Ilia, a vén „nézõember”, akinek bölcs élettapasztalata, gyógyító tudománya egyaránt szolgálja a kalotaszegi magyart és a havasi románt. Románok és magyarok hagyományos békességben élnek együtt a hegyek között, s közös erõvel védik meg szülõföldjüket a külsõ ellenségtõl: ebben a történelmi hagyományban keresték az „erdélyi gondolat” hívei a magyar–román megértés és együttmûködés zálogát.
A Varju nemzetség a történeti Erdély hanyatlását ábrázolja, egyszersmind rámutat azokra a biztos értékekre is, amelyek egy új felemelkedés támaszai lehetnek. A regény eszmei szerkezetének ez a kettõssége szabja meg az epikus alakítás belsõ rendjét, azt a sajátos regénypoétikát is, amelyet Kós Károly, illetve tágabb értelemben az erdélyi magyar történelmi regény kialakított. Kós Károly mûve, mint alcíme is mondja, krónika, azaz valóságos történelmi eseményeket beszél el, ezekre a valóságos eseményekre építi fel a regényfikciót: a Varjuk négy generációjának történetét, illetve a Varju nemzetség és Maksai László mindinkább kibontakozó, végül katartikus módon megoldáshoz érkezõ konfliktusát.
A krónika ilyen módon a regény epikai struktúrájának mintegy alapja, amelynek irodalomtörténeti mintája az erdélyi magyar krónikairodalom, elsõsorban Szalárdi János Siralmas magyar krónikája volt. A krónikás elõadásmód a történelmi eseményekhez ragaszkodik, s a regény történelmi hitelességét támasztják alá a szövegbe ágyazott dokumentumok, például az a verses krónika, amely Zólyomi Dávid fogságra vetésének történetét mondja el, vagy Barcsai Ákos és az erdélyi rendek levelei II Rákóczi Györgyhöz, melyek a fejedelem végleges lemondását és visszavonulását sürgetik. Erre a krónikás-dokumentarista alapra épülnek a regény másfajta narratív eljárásai: az a népies-kisrealista elõadásmód, amely a kalotaszegi falvak köznapi életét, a családi élet bensõséges világát mutatja be, azok a romantikus színekkel festett jelenetek, amelyek az idõsebb Rákóczi György életére törõ havasi összeesküvést vagy a Zólyomi-féle kincsek megmenekítésének kalandos történetét ábrázolják.
Összeállította Kerekes Tamás
