Portfóliók

„Egy könyv, amelynek naponta, amint odaül, vége szakad” – írja Marno János Nárcisz készül című, 2007-ben megjelent verseskötetében, amely azóta a tavalyi év legjobb verseskönyve lett. Róla szóló írásom szándékoltan nem tartalmaz felvezető és összegző sorokat, ugyanis tárgya mindent, ami feltétlenül szükséges, egy helyen és egy helyben tart. Jobbnak látom ehhez a jellegzetességhez alkalmazkodva, bármiféle – szó szoros értelmében vett – megközelítést mellőzve definiálni az alábbi helyet: A MOM-park, a Vérmező, a Romkert, Buda talpalatnyi zöld foltjai egy magányos isten állatkertjét alkotják meg, aki egyfelől pásztora a megelevenedő teremtéseknek – újra és újra körbefutva színtereit, mérve idejét, „...körre kvázi kör, / ...az óra, mely éppen magát / húzza föl.” –, másfelől animátora belső történéseinek. Megtalálható itt a „sárgaréparigó”, a sün, a „[v]arjak a nyálkás avaron”, a „disznó szavak” sőt, nem kerüljük el a „marhafoltot réten, mezőn habzó nyálú felhőforma nyájat,” „míg a tehén folt hátán folt”, és persze ezerszer is visszatér a kutya: „~ szájában a csont a kéz ügyében”, „~ isten kapart álmomban a kedves bal alsó karján”, stb.

De nem csak az élőlényektől éled fel minden ebben a szövegkörnyezetben: saját – az olvasásunkból kölcsönvett – akaratukra ébredve odébbmásznak itt a betűk, az ékezetek, a hangsúlyok vagy éppen a b szára csúszik le („Noá párkája”), vibrálni kezdenek a magunk tulajdonította jelentések. Ahogyan egyik-másik élő szereplő szembefordul saját állapotával – „Az idő csak úgy repül, / s az állat rezzenéstelenül / adja a holtat.” –, úgy a szövegkörnyezet élettelen elemei is duzzadnak a vitalitástól. „Koromszakadtáig” kapaszkodna az egyik ciklus a kontúrtalan éjfeketeséghez, ahonnan fehéren-feketén a papírra vetődött, hemzsegnek a szavak, amelyek tekintetünket váltóárammá alakítva pulzálnak saját szószerintiségük és átvitt értelmük között – csak rövidre zárva, már a kötet legelején is megsoroz három: „Van egy rossz hírem, jó lesz, ha meghallgatod.” „És aggódom, hogy öregszem.” „Egyik szemem sír, a másik gödör.” – két pólusuk között sarkosan oda-vissza, az alany mindenkori figyelmének ólomlábával szinkronban, mintegy ingajáratban mérik ezek a jelölések is az időt, amelyet ezek a minden, csak nem statikus versek satujukba fognak, és addig szorítanak, míg lebegni nem kezd olvasásunk felett Marno tanári alakja, folytonossá téve végtelen magyarázatát.

Sétakörökké zárul anyanyelvünk az örökös főpróbán, ahol a beszéd – a Nárciszt beszélő – mindig már „készül”, persze nem másra, csakis saját anyagiságának felmutatására a referenciákon innen. A „Nárcisz készül” vállalkozása az első leheletétől az utolsó szó jogáig saját anyagának nem áttetszőségét tökéletesíti. Itt tehát nincs hínár, se halak, egyáltalán semmi a vízszint alól: minden, ami tükröződik, a szöveg mindenkori alanyának arca és a víz között sző hálót és köt szitát, a felszín áramlatára fektet hangsúlyt; mégpedig olyat, amelyben mindene ott borzolódik annak, aki éppenséggel a figyelem kívülállásába veti bele magát. Ez a könyv egyfelől nem csobban, soha nem is fog, hiszen örökös szolgálatban van, természetazonos anyagból – sőt, mi egyszerűbb: alapelemből – készült tükre érintetlenségében érintett, így lehet „száraz lábbal átkelni a versen”, hiszen „csak ránéz a vízre, és kiborul.”

Másfelől – „egy lámpa, mely egész világot hozott, elvileg, / e világra, és most emléke zizeg; / egy hűlő szál, melynek a gondja: tied, / Sötétje, mely egy más világba kivet” – velejéig átéli minden feltételes csobbanását, képzeletben végtelenszer veti bele magát egy másik, sűrűbb, élőbb közegbe, s e merítkezés eltorzuló, többszörös áttételeken átszűrt és újjászületett hangjai változatok rajában érnek vissza az olvasó élményéig: „szólnak a szakadékból a disznó szavak,” de van itt „kővé vált vízcsepp, amely visszahull magába,” kézzelfoghatóvá keményítve a folyékonyat.

Test és emlékezet, kiművelt szavak és animalisztikus indulatok között lavírozik a Nárcisz készül szövege, s a túl erőteljesen jelölt pólusok között elvesztett egyensúly helyett pillanatképek sorozata érvényesül. „(És most, ha megölik, sem emlékszik többre.)” E jelrendszerek kizárják egymást, kikényszerítik, hogy egyik vagy másik sajátítsa ki a rendelkezésre álló figyelmet. Evidencia, hogy párhuzamos megragadásuk lehetlen: „Kiesvén a saját emlékezetéből, / egy nap megjön az embernek a hangja.”

„Holott meg- / fordítva: átlátni a tükrön / hajtja meg a fejét, majd veti föl, / a napra, mely a képét eloldozza / lágyan a látványtól.” Az emlékezés lyukaira, kudarcaira folyton visszatérő, szüntelenül testrészek nevét mantrázó beszéd a kimondás révén a racionalizáció ellentétét viszi véghez: szövegtestként az elő test egyik védekezési formáját reprodukálja, nevezetesen szomatizál. A gondolatokat e beszédmód úgy simítja egy lényegüktől teljesen idegen rendbe, hogy a beszélőnek közben beleborzolódnak a szervei az aktusba. Minden jel, minden tollvonás megvon valamit a test harmóniájából, és közvetlenül követi le az agitált, nervózusan vajúdó élet rezdüléseit. „...Nárciszt most eszi / a kérdés... / ... / mert a válasz, míg él, ott romlik benne.” Olvasás közben nem lehet cserélni ezzel az alakulva alkotó szubjektummal, de azt sem lehet megúszni, hogy halálpontosan értsük, mi történik, hiszen minden kristályosan egzakt. A szöveg szubjektuma, a nyelvi alany és az érző lény réges-rég két külön útra tévedt, noha ugyanazokon a tapasztalatokon osztoznak. E szétválás révén válik megragadhatóvá az a tapasztalati kör, amelyek máskülönben hozzáférhetetlenek maradna, mert elemeinek regisztrálása során a megfigyelő jellemzően közlésképtelen. Ebben a szövegben viszont könnyedén, illesztésmentesen tapad a befogadóra a nyelvi tapasztalat, bármilyen legyen is ő. „S hogy mit nyújthat még az anyag cserébe.” Ami pedig ebben a szövegben sem hozzáférhető az adott pillanatban, az magát a beszélőt sem hagyja békén, hiszen inkább őt űzi mestersége, s nem ő mesterségét. „...már nem is egész te, beszorulván / a nemlét izületei közé.”

Marno János szövegének szubjektuma kevés kivételtől eltekintve ugyanannak a kis számú témának az ürügyén vet hurkot újra és újra önmagának, hogy megtudja, letagadja vagy felfogja, hogy hová és mivé lesz. „Rémképedet késő keretbe foglalni. Egybe- / olvadván a cseppek mintegy opálfényű / filmmel vonják be a testét, félig át- / tetszővel a növő ismeretlent, amely / elől ki nem térsz, csak tűrhetsz, amíg nem visz / élő rejtekút egy másik ismeretlenhez.” A pillanatba foglalt impulzusokat konzerváló, dokumentáló késztetésnek teljesen kiszolgáltatva halad a szakadatlan beszéd a maga számára elviselhetetlen én mentén az adatmentés állandósítása felé, mert ebben az üzemmódban, a kimondás eredményezte átalakulás nyomán van legkevésbé a saját terhére. „...egyedül, a napvilágnak háttal, / szembesítve falával az elmét. S a fal, / minthacsak erre várva, omlik elébe.”

A testi/idegi lüktetés fájó igyekezete éltető lendülettel tölti fel az újabb és újabb szavakat: „...a gondolatai.../ ...egymás szavát túlságokig értve, titkos társaságból, kirekesztik őt.” A befogadott valóság pillanatnyi sarkítása mögé bújtatott én önálló teret kap, ahol a megjelenítés elvégzése közben mint érzet, eltűnhet maga elől, hogy a legigényesebben klisémentesített s nyelvileg mégis frappánsan formált tényelemekben tárolva nyerjen egy-egy kimerevített pillanatot, amelyben később is önmagára ismerhet. „Megúszni ezt-azt, eltűnni inkább a tükörben...” „...Nárcisz annál is messzebbre kémel, / hol se színe, se visszája a térnek, / s perce sincs, amit másodpercek érnek.” És: „Életre sem kel, és máris meghal / az ember.” „(A) lélek annyira sebes, hogy amire szavát veszed, ő maga addigra – halott lesz már – nincsen.”
A hiperrealista referenciák egy csúcstechnológiával felszerelt laboratórium mesterséges és mesterségi élességével világítanak rá a kötet önmagával és saját egyedülállóságával – megsokszorozódásában is – azonos tárgyára, arra a pszichoszomatikus realitásra, amelyet a megidézett lény szellemi topográfiájának, testi memóriájának, és mentális térképeinek összessége ad ki. E többdimenziós mátrix elemeinek túldetermináltsága révén pillanatainak, jeleinek és érzeteinek jó részét sarokkőnek teszi meg, amelyek körül az egész alkotmány újra és újra elferdül és megnyúlik, hogy elevenen tartsa soron következő lényegét. Marno nagy, mégis belakható terepasztala minden zugában ugyanúgy űzhető tevékenységbe fordítja az őt megalkotó űzött szellem jelenlétét. A kezünkben tartott borítók között összegyűjtött nyelvi mintákat regisztráló akarat alapvetően territoriális és lényege szerint kompromisszummentes: amit csak megnevez, azt egytől egyig uradalma részeként érti meg, és ettől kezdve a hozzá fűződő viszonyt saját lüktető aurájának hevességéből kiindulva termeli újra. Így költözik az a rezgés a versekben feltáruló világ tárgyaiba, szerveibe és gondolataiba, amely megengedi, hogy szó vagy szókapcsolat létükre is belülről érezzék át és hálózzák be egymást.
A létrejövő beszélő körülményes, körmönfont, „mégsem egy reális pióca”, hiszen éppen saját testét kerüli ennyi kifelé fordított, és billentyűzetre özönlő érzékenységgel. Minden ideg, minden idegeskedés rendeltetési helye a puszta ujjbegy? Kelletlenkedő gyomor, húzódozó bőr, oldottságra alig rávehető éntudat és még sok egyéb renitens összetevő alkotja a borítók közé szelt szóáradat médiumát, amely példátlanul példás szervgép, s ennek megfelelően boncnoki precizitással hozza, s teszi ki komponenseinek teljes lajstromát – nem halott-, hanem versben élő köz- – szemlére: „képtelen vagy a kezedet zsebre dugni, hogy mindjárt a combodat ne érje, annál meg nincs is semmi rosszabb”, „remeg végig a testén a szívéből felszökő szólásforma”, „el is unva a szájáról leváló gondolatot,” „ömlik a könnye, összefolyvást szemében a dolgok, s felmarva barna szemhéja körbe, mint a fityma, s kipattogva, mint csapon a rozsda, mely mögött ég még a csontja” „lába még vele tart-e, nézi, lába a régi, mellyel sokra már akkor sem vitte. Nem szaladt meg neki soha” stb.
A kötet azonban kézzelfogható, visszavonhatatlan diadal. Az oldalak tükrében fehéren-feketén ott rekedt minden, túszul ejtve, „...ami egy írásjel / mögött ott derenghetne.”