Portfóliók

 Ó, boldog ifjúság!

A zsúfolt autóbusz dülöngélve döcögött a kanyargós rossz makadám úton. Olyan sokan zsúfolódtunk benne, hogy az ajtaját alig lehetett becsukni. Mégis a következő faluban újabb emberek nyomakodtak be a jármű belsejébe.
Úti célunk Dicsőszentmárton volt, ez a Kis-Küküllő menti, erdélyi városka, melyről azt írta Jókai: „dicsőnek nem dicső, szentnek mégúgy sem, Mártonnak is csupán Marci”. Ide szólt a kinevezésem október elsejétől. Pár nappal hamarabb érkeztünk, legyen időnk berendezkedni, elhelyezkedni, lakást igényelni.
Mily balga jóhiszeműség!
Mondták a Sanepid* nevű egészségügyi intézményben, ahová a kinevezésem szólt, hogy nagyon örülnek nekem, és másnap már be is állhatok, de lakás az nincs. Esetleg a kórházban van egy üres kórterem az elme osztály folyosójának a végén, esetleg ideiglenesen ott megszállhatok a héthónapos terhes feleségemmel. Azt hittem viccelnek. De nem. Komolyan gondolták, és mivel más lehetőségünk nem volt, kénytelen-keletlen elfogadtuk.
Ne mondjam, hogy a szürke, örökké nedves mozaikpadló, a két vaságy és pléhéjjeliszekrények, nem váltottak ki osztatlan lelkesedést nejemből. Én annyira fáradt voltam az egész napos zötykölődés, kilátástalan lakáskeresés és egyéb ügyintézések miatt, hogy nem érdekelt semmi, csak hagyjanak hanyatt dőlni az ágyon. Mindegy, milyen! Legyen bár fa vagy vas, festett vagy nem, kemény vagy lágy. Csak ágy legyen…
Másnap döbbentem meg, amikor felébredtem, milyen körülmények közzé kerültünk. Reggel mondtam az intézőnek, köszönjük, de keresünk mást.
Kerestünk, kerestünk, de albérletre nem tellett, még nem kaptam fizetést, pénzünk éppen a mindennapi élelemre volt szűkösen elég. A lakáshivatalnál, három órás sorban állás után, felírták a nevünket a várólistára. A városi Pártbizottságtól a tanácselnökig mindenkihez elmentünk, de hiába instáltunk, a válasz lesújtó volt:
„Vannak maguknál fontosabb káderek, akiknek lakást kell adnunk!” – mondta a fő pártos elvtárs.
Végül a Sanepid egyik kis raktárát – kétszer hármas méretűt – ürítették ki nekünk, hogy ott húzzuk meg magunkat, ameddig kapunk lakást. Szerencsére egy rendes fekvőhelyet is szereztek számunkra, és egy főzőkályhát is beállítottak.
Na, gondoltam, itt valameddig kihúzhatjuk. De nem így történt, mert a sors közbeszólt. Megbetegedtem. Olyan lázas, gyenge, erőtlen lettem, hogy a tanácsi irodából hazafele menet, hogy alig tudtam elvánszorogni az ágyamig.
Belgyógyász kollegám – friss ismeretség – jött el megnézni, mi a baj velem.
„Hepatitis, fertőző májgyulladás!” – jelentette ki, ami egyenlő volt a kórházi beutalással.
A hét-nyolchónapos állapotos feleségem kiköltözött a Szőlő utcába egy volt osztálytársnőéhez, én pedig bevonultam hathétre a fertőző osztályra. Ez volt akkoriban a törvény által előírt eljárás hepatitis esetén. Gyógyszer ugyebár nem volt, s maradt a pihenés és májkímélő étrend. Olyannyira letört a betegség, hogy három napig egyfolytában aludtam, enni is alig keltem fel.
Egy kétágyas kórteremben helyeztek el, ahol már feküdt egy beteg. Szintén sárgaságos, de már lábadozó állapotban. Ő költögetett fel, ha meghozták az ételt, vagy vizsgálatra hívtak.
„Doktorkám, ébresztő! Itt a reggeli!”, vagy „vérvételre kell menni!”. Ami éppen esedékes volt. Nagy kábán, mámorosan, mint aki másnapos az előző esti mulatozástól, feltápászkodtam, megtettem, amit kell, és feküdtem vissza.
„Hagyják aludni. Legalább az alatt gyógyul.” – mondogatta a főorvos, mikor nejem az ablakhoz jött aggódva érdeklődni.
A fertőző osztályon ugyebár nincs látogatás, így aztán csak az udvar felőli ablakon keresztül érdeklődhetett, mi a helyzet velem.
A táppénzemet kifizették, s ebből vásárolhatott magának, meg az eljövendő babának, ami szükséges. A lakásért nem kért bért a barátnője. Pedig ez a nagylelkű, rendes asszonyka sem élt túl nagy bőségben. Két kisgyerekről kellett gondoskodnia a férje egy szál fizetéséből. Hálával gondolok rá, hogy mellettünk állt a nehézségek idején.
Letelt, ha nehezen is, a hathét. Egész nap csak feküdni és semmit sem csinálni fárasztónak tűnt. Néha a főorvos, amikor ügyeletes volt, behívott magához a szobájába egy kis beszélgetésre, néha elkísértem a délutáni viziteken is. Ezzel ki is merült a szórakozások tárháza. Olvasás, keresztrejtvényfejtés, és egy kis társalgás a betegtársammal – adódott még hozzá a napi időtöltéshez. Az olvasással akadt egy kis gond, tudniillik a behozott könyveket, folyóiratokat nem engedték többet kivinni. „Ne terjessze a fertőzést!” - felkiáltással.
Megjegyzem a ruhaneművel sem tettek kivételt. Amiben bementem, azt lefertőtlenítve betették egy raktárba, ahol minden összepenészedet, hogy az egész a szeméttárolóban kötött ki. Mindenből újat hoztak be számomra.
Kibocsátásom után egy „ágyhelyet” én is kaptam a Szőlő utcában. Közeledett azonban a szülés ideje. Nagy gondot jelentett, hogy nem lesz hová kihozni a babát. A természet pedig nem törődött a mi aggodalmainkkal, hanem amikor eljött az ideje, megkövetelte a jussát.
Karácsony előtt két héttel következett be a rég várt nagy esemény. Megszületett a kicsi lányunk: Csilla. Én még táppénzen voltam a kórház után, így minden időmet a szülészeten töltöttem, csak éjszakára mentem fel a Szőlő utcába.
A lakáshivatalban mondtam, mi az előállt új helyzet, de nem hatódtak meg és nem bíztattak semmi jóval. Letelt a hét, amit a szülés után a kórházban tölthetett a feleségem, de mivel nem volt hová menni, és az utcára kicsi gyerekkel mégse tehették ki, a főorvos engedélyével még maradhatott. Naponta kérdezték, van-e már lakás és én csak azt felehettem, hogy nincs. Így ment ez három hétig, hogy a Szent Karácsonyt is a kórteremben töltöttük, bizony elkeseredve.
Végül a kórház igazgatója unta meg a dolgot és szólott valakinek, akinek volt valakije valahol, és ünnep harmadnapján azzal fogadott a lakáshivatal tisztviselője, hogy menjünk, nézzünk meg egy lakást, hátha megfelelő.
Létezett a világon olyan lakás, amit ne találtam volna ilyen körülmények között megfelelőnek?
Így nézett ki a felajánlott ingatlan: manzárdszoba fenn, konyha lent, falusi árnyékszék az udvaron. De folyik a víz a csapból a konyhában, ég a gáz a főzőkályhában, és fent a szobában is a csempében. A szoba előtt széles erkély, nagy ablakokkal, és a padlástéren található egy lomtár, ami minden lakás legfontosabb kelléke.
Gyorsan aláírtam a szerződést, jelentkeztem a tulajdonosnál a hivatalos iratokkal, megállapodtunk a bérben, és kész. Igaz, a bérmegállapítás nemhogy nem kétoldali megegyezés alapján jött létre, de még a tulajdonosnak sem volt beleszólása. A lakáshivatali tisztviselő állapította meg, mi érdekelt felek csak tudomásul vettük.
Rohantam a kórházba a hírrel. Nem csak nekünk szerzett örömet ez a fejlemény, hanem a szülészeti osztálynak is. Végre kiírhatták az enyémeket.
A gyermekágyas asszonykát nem lehetett fárasztani. A sógornők segítségével szépen kitakarítottuk a lakást, vettünk egy nagy sezlont, ruhás szekrényt, asztalt-széket. A konyhát is elláttuk a szükséges dolgokkal, amit így hirtelen eszünkbe ötlött. Mire elkészültünk szinte lejárt az év. Harmincegyedikén mehettem értük.
Becsomagoltam egy táskába a babaholmikat: pólyát, rékliket, takarót. Az anyukának ruhát, fehérneműt, kabátot. Rendeltem taxit és nagy büszkén megjelentem a kórteremben.
Lett sürgésforgás, segítettek a többi kismamák, a nővérek. Egy-kettőre menetkész lett Csilla is, és az anyukája is.
„Hol a cipő?” - kérdezte. Bizony azt elfelejtettem. Így majdnem mezítláb, egy kórházi papucsban hagyta el az osztályt. (Délután a papucsot visszavittem.)
Megérkeztünk a lakásba, ahol jó meleg, tisztaság fogadott, és amíg a kórházban intéztük a hazajövetelt, sógornőm egy kis karácsonyfát díszített fel, ha utólag is, de legyen meg az ünnepi hangulat. A kisded Jézusnak mondtunk köszönetet, hogy saját otthonunkban búcsúzhatunk az óévtől.
Gyerekágyra már nem tellett a keretből, de gondoltam, egy-két hónapig nincs is rá túl nagy szükség. Összeraktam négy vastag könyvet, lexikonokat – lám mire jó a tudomány (!) - arra fektettük a babát. Ott töltötte első éjszakáját a lakásban, szülei társaságában. Jó kislányként viselkedet, nem sírt, csak egy kicsit nyugtalankodott, amikor éjfélkor a rádióból felhangzott a Himnusz.
Könnyes szemekkel álltunk mellette.
„Kérlek, Uram, áld meg ezt az ártatlan gyermeket, ne legyen számára súlyos teher a kisebbségi sors!” – suttogtuk miután elhaltak az ISTEN ÁLD MEG A MAGYART lélekbemarkoló, felemelő hangjai…
………….
*Sanepid = Közegészségügyi és Járványtani Intézet (román)

Gyerünk vidékre!

Egy évig bírtam a Sanepid (KÖJÁL) nevű intézménynél, ahova kineveztek. Nem mintha nehéz lett volna a munka, de mivel én betegeket akartam gyógyítani, azt ott nem lehetett. Kértem, engedjenek ki körzetbe, de hallani sem akartak róla.
Jegyzékeket írni, okoskodni, nálam idősebbeknek utasításokat, tanácsokat adni… Brr. Nem nekem való!
Mindennek a tetejében még be is hívtak katonai kiképzésre.
Éppen tüdőgyulladással feküdtem a bel osztályon, mikor jött a behívó. Természetesen mentesítettek akkor a bevonulás alól, de a hadsereg nem mondott le rólam, mert egy félév múlva újra behívtak.
Ekkor már nem volt mentség. Hiába mondtam, hogy kicsi gyermek, meg anyagi gondok, nem érdekelte a hadsereget. Temesvárra vittek, három hónapra. Feleség, meg kilenchónapos kisbaba otthon egy fizetésből, mert a kiképzés alatt nem járt a fizetés, hiszen zsoldot kaptunk, és két helyről nem származhat „jövedelem”. Ez a zsold, mint jövedelem – idézőjelben – nem tett ki többet havonta egy kiló sertéshús áránál (!). A kaszárnyában adtak e mellett ugyebár enni naponta háromszor, és egy csomag cigarettát két napra. Ki voltunk fizetve…
Fizikailag nem volt semmi baj a katonáskodással. Még híztam is két-három kilót. A rendszeres testmozgás és mennyiségileg, kalória szempontjából elegendő étkezés járult hozzá a súlygyarapodáshoz, és jó testi kondícióhoz. A baj a semmittevéssel volt, meg azzal, hogy mindent csak parancsra lehetett tenni.
Néha – hetente egyszer – hazatelefonálhattunk, és minden vasárnap kimehettünk a városba. Ezek tartották bennünk a lelket. Vasárnaponként az otthonról kapott kicsi pénzt persze a kocsmába vittük. Berúgni nem sikerült egyszer sem. Nem volt annyi pénzünk! Inkább tekeregtünk a városban, bámultuk az embereket, a nőket. Ismerkedni, nem ismerkedtünk. Nem volt annyi pénzünk! Tamás barátom, akit jóképű gyereknek tartottak, és az egyetemen sikerei voltak a medikáknál, megpróbált leszólítani egy csinos leányt a cukrászda előtt, de megkapta a magáét.
A lány megfricskázta az orrát, ezekkel a szavakkal kísérve a mozdulatot: „Nekem pénz kell, szépfiú, nem a kékszemed!”
Kacagott Tamás a kudarcon, és nem próbálkozott többet. Mi sem…
Így telegettek a hetek kimenőtől kimenőig, és telefonhívástól telefonhívásig. Akkor omlott össze a kártyavár, amikor a telefonkagylóban meghallottam a kicsi lányom gőgicsélését.
Azért mégis csak letelt három hónap.
Otthon meglepetés várt a munkahelyemen.
- Most indul egy továbbképzés a fővárosban – fogadott az igazgató -. Rád gondoltunk, hogy végezd el. Közegészségtan és csak hat hónap. Szakorvos leszel, miután befejezed. Nyersz három évet, mert ennyi máskülönben a szakosodás ideje.
- Köszönöm! Megbeszélem otthon.
- Reggelre kell a válasz! Ha te nem mész, majd megy más, úgyhogy ne sokat gondolkozz.
Mondom délután a feleségemnek. Láttam rajta, nem nagyon lelkes, de hát az én bőrömre megy a dolog. „Jó lenne kihasználni, a gyors előmenetel adta lehetőséget!” – morfondírozok félhangosan -. „De akkor egy életre bezáródik a lehetőség a gyógyító munka előtt…” Nem tudok dönteni. Éjszak is csak forgolódok, töröm a fejem, mi lenne a helyes, az ésszerű, a kedvemre való? Ott van még az a félév is távol a családtól. Reggelre döntöttem…
- Igazgató úr! – kezdtem másnap – Nem fogadom el az ajánlatot.
- Akkor mész ki falura! – válaszolta dühösen – úgyis az a párt utasítása, hogy minél több értelmiségi dolgozzon falun, vidéken. Mérnök, tanár, orvos. Meg kell javítani a vidék, a mezőgazdaság színvonalát. Ezt akarod?
- Megyek ki falura, Körzetbe! – feleltem számára érthetetlen lelkesedéssel.
Amit nem sikerült elérnem kérvényekkel, kérelmekkel, azt tálcán hozta elém a sors. Két nap múlva már el is foglalhattam a helyemet Kóródszentmártonban. Az ottani kollega ment helyettem Bukarestbe.
Mit mondjak? Madarat lehetett volna velem fogatni, úgy örvendtem a lehetőségnek, hogy saját rendelőmben betegeket gyógyíthatok. Végül is ezért tanultam az egyetemen hat évig!
Azért nem ment olyan simán a kezdet, mint ahogy elképzeltem, pedig az eltelt év alatt gyakorolgattam, ahol lehetett a beteggel való kapcsolatot. Kijárogattam, Fazekas Sanyi barátom rendelőjébe, amikor délutános volt, és figyeltem mit, hogyan csinál. De ez mégsem volt igazi orvosi tevékenység. Csak a partvonalról figyeltem, mi történik a pályán…
Most pedig már ott is ül előttem az első paciens, mondja a panaszait, és én borzasztó zavarban vagyok. Nézek rá a járási főorvosra, aki elkísért az új munkahelyemre, most vajon mit kell tennem?
- Te, ennek mi a baja? - szaladt ki a számon a kérdés.
- Hát, vizsgáld meg! – válaszolta mosolyogva. Biztosan eszébe jutott az ő első napja a rendelőben.
Igen, ilyen egyszerű volt a dolog. Meg kellett vizsgálni a beteget. Azóta is itt cseng a fülemben ez a mondat. Nem elég a panaszáradat meghallgatása, nem elég a tízmillió lelet, meg kell vizsgálni a beteget!
Hamar berendezkedtem, és megismerkedtem az új környezettel. Egy hét múlva már jó viszonyba kerültem a református pappal, a román pópával, a néptanács elnökkel és a mezőgazdász mérnökkel. A pap még a szószékről is üdvözölt, kihangsúlyozva, hogy egy a törekvésünk. Ő a lelkeket, s én a testet gyógyítom. Azt az igét pedig, amelyik szerint „nem csak kenyérrel él az ember, hanem Isten igéjével is”, úgy magyarázta, hogy bizony azért a kenyérről ne feledkezzünk meg. Hiába mondtam aztán este a kártyaasztalnál neki, hogy ne csináljon nekem reklámot, főleg ne ilyen egyértelműt, csak legyintett.
- Majd megtanulod, a hálát jó szívvel fogadni:
A román pópa - alacsony, középkorú férfi – szívélyesen fogadott, mikor szerény hajlékában felkerestem. Atyámnak kellett szólítani. A felesége és az édesanyja is így szólította. Gyorsan kihasználta a jelenlétemet és betegeskedő édesanyját a gondjaimra bízta. Áhítatos figyelemmel kísérte minden mozdulatomat, amíg vizsgáltam a nénit.
- Nagy csodálója vagyok a tudományodnak! – hízelkedett nekem, bár tudtam, hogy a hívei sokszor veszik igénybe ráolvasó gyakorlatát.
Hallottam a pacienseimtől, hogy minden féle testi-lelki bajra van imádsága, sőt elemésztő rigmusa is. Miután már jobban összemelegedtünk, rá is kérdeztem, igaz-e? Nem tagadta, s csak nevette megrökönyödésemet.
- Tudod, igény van rá, és ezt jobban megfizetik, mint az egyházadót – magyarázkodott.
A tanácselnökkel kissé nehezebben ment az ismerkedés. Fantáziátlan hivatalnok ember létére nehezen értette, miért nem járok gyűlésekre, meg délelőttönként, miért mindig csak e rendelőben rostokolok, ahelyett, hogy átmennék hozzá egy-két pohár pálinkára. Ameddig a faluban dolgoztam, végig azzal gyötört, hogy cseréljük el a rendelő épületét a tanácséval. Hiába mondogattam, hogy azt a nép maga közadakozásból vásárolta, és nem én vagyok a tulajdonos, hanem az egész falu - így is van telekkönyvezve – nem tágított. Végül a következő ciklusban más lett az elnök, s azt nem érdekelte a csere. Megmaradt a mai napig a helyén a rendelő.
Úgy osztottam be a munkámat, hogy esténként hazamehessek Dicsőbe, ha nem fárasztott ki a nap. A hétvégén azonban mindig otthon töltöttem. Nem mondom, nem volt egy leányálom korareggel a mínusz húsz, huszonöt fokos téli hidegben kikutyagolni az állomásra. Jó másfél kilométer végig a városon. Kint a falu kis állomásán a homokfutóval, vagy szánnal várt Antal bácsi a fogatos. Jól bebugyolált két pokrócba is, mégis megfagyott a fülem. Akkora lett, mint egy fél alma. Kacagták is a munkatársaim a rendelőben. Még meg se haragudhattam, hogy kikacagnak, mert valóban viccesen néztem ki. Akkor nem fájt, csak másnap, meg nyaranta, ha megsütötte a nap.
Délutánonként, esténként mindig igyekeztem, hogy elérjem otthon az esti fürdetést, hiszen ez az est fénypontja. Gyönyörűséges percek! Nagy hancúrozás, pancsolás közepette zajlott ez az esemény a jól befűtött szobában. A kislány egyik kedvenc szórakozása az volt, hogy belekapaszkodott a hajamba és úgy állt fel fekvő helyzetből. Nagyszerű tornamutatvány, még ha számomra kissé fájdalmas is. Mit számított ennyi kellemetlenség ahhoz az örömhöz képest, amit Csillának jelentett, ha sikerült!
Ahogy elmúlt a tél, s kitavaszodott, kipróbálta a falusi élet minden elérhető lehetőségét. Neveltem libákat, csirkéket, felástam a kert egy részét, ültettem gyümölcsfákat – szép kert tartozott a rendelőhöz, legalább egy hektárnyi. Lenyúlt a vége a Küküllőig.
Kora reggelenként szívesen leszaladtam a folyóig a friss levegőn. Vidámabban kezdődött így a nap. Látom, ám, egy reggel, hogy a takarítónő, Mariska, meg a 7-8 év körüli kislánya a kerítés mentén szednek valamit.
- Csalán – válaszolták a kérdésemre -. Zsenge, fiatal hajtások. Levest főzünk belőle.
Közelebb lépve láttam, valóban a néhány centis lilás-rőt hajtásokat tépegették és gyűjtötték egy kis kosárkába.
- Úgy kell elkészíteni, mint az öntött salátát. Hozok belőle, ha megfőtt, kóstolja meg!
Megkóstoltam és ízlett, sőt azóta bevonult háztartásunk tavaszi különlegességeinek sorába.
A szép idő beálltával a kis családom kijött hozzám, a községbe. Tartozott a rendelőhöz konyha is rendes, jó főzőkályhával. Még edényeket is találtam a tálalószekrényben, meg minden konyhai kelléket. Szülészetet akartunk berendezni, s ahhoz kellett mindez. Hogy nem valósult meg az elképzelés, nem rajtunk múlott. A község is akarta volna, a tanács is támogatta, a személyzet is meg lett volna. Hiszen három középfokú végzettségű káder dolgozott a körzetben: Lujza védőnő, Júlia-néni közegészségügyös, Ácsné bába (szülésznő), továbbá ott voltam én az orvos és Mariska a teljes munkaidős takarítónő. Megváltozott azonban az egészségügy megítélése magasabb szinten. Minden fejlesztést megvétóztak…
A rendelő melletti orvosi szobát alakítottam át ideiglenesen lakószobának. Ideiglenesen, mert túl szűknek bizonyult, mikor kisgyerekestől beszállásoltuk oda magunkat. Annyi előnye azért volt, hogy bármikor beléphettem hozzájuk napközben is, ha kicsi időm adódott. Egyetlen ajtó választott el csupán.
Első reggelen még aludtak, mikor én már megkezdtem a rendelést.. Éppen a panaszait sorolta egy hangos beszédű román bácsi, mikor a két helyiség között kivágódott az ajtó, és megjelent egy pöttöm leányka borzaszó dühös, felháborodott arccal.
- Ez az enyém apa! Az enyém! – kiáltotta.
- Ne félj kicsim – csitította a bácsi -, nem vesszük el, a tied, csak beszélgetünk vele és megsimogatta a buksi fejecskéjét.
Ettől a nem várt kedvességtől pillanat alatt megnyugodott a gyermek, de még oda szólt „Jó!” - és visszavonult a szobába.

Költözünk

A vidéki élet nem volt ellenemre, de több akadálya is volt a végleges letelepedésnek. Lakás, iskola, állás a feleségemnek. Ezek képezték az itt maradás feltételeit, s mivel hiányoztak, körül néztem, mit lehetne változtatni. Dicsőszentmártonba nem akartam visszamenni, de nem is nagyon volt hova.
Felkerestem a közeli kisvárosban – Erdőszentgyörgyön - dolgozó évfolyamtársamat, aki úgy tudtam belgyógyász a helyi poliklinikán (rendelő intézetben), hátha volna valamilyen ötlete.
Kitörő örömmel fogadott, mivel éppen helyettesként ő látta el a körzetet, és alig várta, hogy valaki átvegye tőle, s mehessen vissza belgyógyásznak. Az előző körorvos, M. Miki bácsi áthelyeztette magát szülőfalujába: Nyárádszeredába.
Gyors ügyintézés következett és én már szeptembertől az új munkahelyemen voltam – Erdőszentgyörgyön. Az igazságnak megfelelően el kell mondanom, hogy akkor ez a helyiség még csak községi ranggal bírt, annak ellenére, hogy előbb 1950-ig járási, utána 1960-ig rajoni székhely lett és a Maros Magyar Autonóm Tartományhoz tartozott. 1968-ban lett községközpont, amikor megszüntették Bözöd községet és Szentgyörgyhöz csatolták.
Ennek az adminisztratív központi helyzetnek köszönhetően az ötvenes években kiemelkedő fejlődést mutatott. A mindenféle hivatalok mellet jelentős kulturális központtá nőtt. A kultúrotthon széleskörű tevékenységet folytatott, rendelkezett régészeti múzeummal, rádiósítási központtal, állandó amatőr néptánccsoporttal, kórussal, könyvtárral, 7-8 tagú személyzettel. Az igazgató B. Jancsi lelkes hozzáértéssel irányította a művelődési-ház működést, és a múzeumot Kusztos Endre később országos hírű grafikus művész, aki a környék ásatásaival gazdagította az anyagot. Találtak ugyanis a határban bronzkori leletektől a római korig szép számmal tárgyakat. A rádiósítási központ a vezetékes rádiókon keresztül a legtávolabbi tanyákra, kicsi falvak szegény embereihez is eljutatta az ország és a nagyvilág híreit. Persze mindennek propaganda célja volt, de mellette a napi kétszeri félórás saját adás alatt a klasszikus értékek is továbbítódtak.
Mikor legelőször bementem ismerkedni, éppen N. Antal magyar szakos tanár olvasott be szépen hangsúlyozva egy Petőfi verset két hivatalos közlemény között. Később magam is bekapcsolódtam ebbe a munkába: egészségügyi tárgyú gyermekmeséket olvastam be.
Rövid időre még a frissen végzett Visky Árpád színművész is dolgozott a kultúrotthonban mielőtt szerződést kapott volna a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar színházhoz. (1986-ban a Securitate öngyilkosságba hajszolta a kiváló színészt, akit Latinovits Zoltán halála óta a legjobb magyar versmondóként emlegettek!)
A rajon 1960-as megszüntetésével gyökértelenné váltak a megvalósított kulturális értékek. Fokozatosan elsorvadtak az intézmények. A múzeum anyagát széthordták, jutott belőle még Kolozsvárra is. Természetesen dák leletnek címkézve. A rádiósítási központ csak a bukaresti rádió műsorát közvetítette, a helyi adások megszűntek. A személyzetet leépítették, a kórusvezetőt és a többi metodistát szélnek eresztették.
Szóval ide kerültem, és úgy éreztem akkor, ez a nekem való közeg. Az egészségügy messze fejlettebb volt a vártnál. Működött egy, az akkori időknek megfelelően felszerelt poliklinika (rendelő intézet); belgyógyászat, gyermekgyógyászat, fül-orr-gégészet, szemészet, nőgyógyászat, röntgen, klinikai laboratórium, szülészet és újszülött osztály tartoztak hozzá, az agilis, kitűnő szervező és jó szakember Köble Jocó vezetésével. Az ő irányítása mellett ez az ágazat, nem hogy elsorvadt volna a fokozatos leépítések, megvonások hatására, hanem évről évre bővült, fejlődött. Lett belgyógyászati osztály, gyerekgyógyászati fektető. Egy időre még a kör is kapott valamilyen fektetőt, ahol a mandulaműtött betegeket helyezte el pár napra a fül-orr-gégész Sz. Bálint.
Zökkenőmentesen működött az orvosi ügyelet is – eleinte ingyenes-önkéntes alapon, később javadalmazva.
Csak éppen a megígért szolgálati lakást nem tudták számomra átadni. Miután Miki bácsi kiköltözött, a lakás egy ideig üresen állt, várva a következő körorvost, s hogy addig se legyen kihasználatlan odaadták ideiglenesen a mentősofőr S. Attilának. Időközben a felesége egy fiúcskának adott életet, s így ahogy én megérkeztem, a lakást nem tudták átadni, az utcára mégse tehették ki a kisgyerekes családot, másik üres lakás pedig nem állt rendelkezésre.
A közös gond összehozott Attilával (egykorúak is voltunk), megbarátkoztunk, és együtt jártuk a hivatalokat, hogy oldódjon meg a lakáskérdés mindkettőnk kedvére. Először a néptanács elnökéhez mentünk, aki kíváncsian nézett ránk, vajon mit akarhatunk mi ketten? Mikor megérette, hogy lakást kellene kiutalni, rövid tömörséggel válaszolt.
„Lakás, az nincs!” – majd álmodozva kitekintett az ablakon és felderült a képe. „De ott a templom. Költözzenek oda, mind a két család elfér!”
Megbántódva hagytuk ott a saját tréfáján kedélyesen kacarászó potentátot. Hónapokig húzódott a lakásügy. Addig ingáztam – reggel korán érkeztem és késő délután mentem haza. Csak tavasszal sikerült Attila részére lakást találni. Egyik tanár a líceumból elköltözött és az ő lakását utalták ki a gépkocsi vezetőnek.
Végre költöztünk!
Feleségem egyik unokatestvére, Sanyi, aki sofőr volt Dicsőben, költöztetett. Kemény „maffiózó” hírében állott, de jó gépkocsivezető! A rossz Küküllő menti úton baj nélkül felhozta a bútorokat és egyéb háztartási dolgainkat. Még egy pohár sem törött el. Mivel a törvénnyel is nem egyszer ellentétbe került, az édesanyja, Ágnes néni így panaszkodott: „látjátok, mennyit vertem, mégis hitvágy ember lett belőle!” Akkor nyugodott csak meg, mikor Sanyi megnősült és komoly felelősségteljes családapa lett.
A lakást kitakaríttattuk, és beköltöztünk. A nagyobb szobába került az ebédlőasztal, s még el sem volt minden rendezve, mikor a kicsi lányom körbe ugrálta, szaladgálta az asztalt, saját maga költötte dalocskáját énekelve:
„Nem megy el ’sapjám, itthon marad ’sapjám!”