Portfóliók

Rovott szavad alázatra visz,

Csak óvatosan, csak mértékkel

Lépsz előre, hisz…

Járt útjaid néha már

Több terhet cipel,

Vállaid felett a kínlódás

Konok tartást emel.

S én elhiszem a múltat

Így haladok tovább,

Nem nézem a voltaknak

Kivénhedt okát,

Hol a keserűség

Mi néha most is öl,

Aléltan szánalmat szít,

Egy erőbe szorított ököl.

Lépj előre! Lépj! Lépj!

Nézd! Én mögötted vagyok,

Én csak követni akarok,

Én csak szeretni tudok.

Nem érzek mást,

Ha vággyá burkol a kéj,

Szívemben a szerelmet érzem

S Te remélj! Remélj!

Üresen kong a lüktetett mélység

S üresen a fájó szív,

De néha még hallja hangod

Mi önmagához hív.

Tudom, nagyon szeretsz…

Csendben, mélyen, árván,

De csak tisztességnek hajtasz fejet,

S azt is úgy gyáván.

S én nem ítélkezem!

Sohasem teszem…

Mi megadatott,

Azt csendben viselem,

Azt fogadom el úgy,

Tiszta lelkülettel…

Mit kell elfogadnom…

Mély tisztelettel.

Bár magam is félek,

Bátor szavam kísérem,

Tán ő merészebb nálam,

Önmagam nevében,

Mert néha kell a szó,

Kell a törődés kínja is,

Kell az önfeláldozás,

Mi alázatra visz.