Portfóliók
gondola
Ratzky Rita
A kert fölött az égi temető
Az éppen idén száz esztendős Nyugat korszakáról írt munkáival komoly tekintélyt vívott ki magának, különösen Kosztolányi Dezsővel foglalkozott sokat Mohai V. Lajos sokkötetes irodalomtörténész. Ám úgy tűnik, nem elégszik meg ennyivel: költőként is jól debütált Kilazult kő címmel megjelent verseskötetével.
Néptelen világot rajzol, szinte nincs is hely benne másnak, csak egy kutya emlékének. De ezt a magányt szépen írta meg. Ősz van. Valaki előre ment, mindenki követni fogja. Volt már az egyszer az irodalomban, hogy volt a kert, és abban történt minden. Néma tanúja az életnek, jó, rossznak. Itt egyetlen dolog van: az ideiglenesség. Ne légy hát elbizakodott. Hogy lehet ez? Egy emberben benne van minden: évszázadok nyelve, szavai, dadogása, és csak egy dolog az, ami szóra bírja, egy kutya elmúlása. A nem-létbe való átlépés pillanata az egyetlen téma, amiért érdemes megszólalni. Ő az egyetlen élőlény, ami hozzátartozott a kerthez, kívüle egyetlen egyszer fordul elő egy többes szám a szövegben.
Összeszorul az ember gyomra. Azért volnánk csak itt, hogy készülődjünk az eltávozásra? Az irodalomban nincs arra szabály, hogy miről lehet írni. A legnagyobbaknak semmire nincsen szabály. Csak úgy legyen megírva, ahogy még senki nem tette előttünk. Nagy szavak, arra menni, amerre még senki sem taposott ösvényt. Egyszerű azonban a helyzet: ennek a kertnek egyetlen lakója volt. Mi lesz most a kerttel? Őrzi az emlékét az eltávozottnak, amíg maga is megszűnik?
Az irodalom olyan, mint a zene, a hamis hang bántja a fület. Ha a dalmát eb pusztulásán érzett fájdalom hamis volna, a szavak fülünket hasogatnák. Nem teszik. Ha a dallam egyszólamú volna, nyekergésével untatna, sok húron szólal meg. Furcsa, de így van. Van egy táj, amelyben megszólalnak a búcsúztató versek: egy hegy alatti völgy, benne a kert. A kertben mindig ősz van, sőt október. Vagy még később: nem terem már semmi. A kert fölött az égi temető, aki számított az élőnek, már mind abban van. Mások halálában a saját halálunkat éljük meg. Az első találkozás után a halállal az élet már nem lesz ugyanolyan, mint előtte volt. Ez egy olyan világ, a költőé, amelyből csak fogynak az élők, csak mennek, de nem érkezik senki. A szavak, a képek gazdagon ábrázolják a fogyást, a veszteséget. A témához méltó a nyelv, a gondolat ruhája. A téma veszélyes is lehetne, hiszen csábít a pátoszra, a modern költészet gyilkosára. Ez a kor nem tűri a pátoszt, a pátosztól menekül az olvasó. A versolvasó, akiből amúgy is kevés van. Ez a kötet maga az ősz. Az egész éven szétterpeszkedő ősz.
Néhány verset ajánlással látott el. De nem azért, mintha ebben a búcsúzásban társat keresne magának a szerző. Inkább csak megmutatja a költeményt a címzettnek. Ez az én világom, pillants bele, de Neked nincsen helye benne.
A szavak azonban bíztatóak: létrejött egy nyelv, nem azért született meg, hogy más szöveg ne szólaljon meg rajta. Kerten kívüli, őszön kívüli, kutyán kívüli. Ez a nyelv felvett egy egyszer már elejtett fonalat, hogy tovább szője a városi ember reménytelen nagy küzdelmét, hogy újra megtalálja eredetét, ahonnan jött, a vidéket, a természetet. Hogy az legyen segítségére a minden napos kemény küzdelemben az élet értelméért. Letisztult költészet ez, talán túlságosan is az. A lényegre törekszik makacsul, és talán olyan dolgokat is zárójelbe tesz közben, amitől jobban látszana az a nagyon keresett minden napi táplálék, ami a léthez kell.
Mohai V. Lajos: Kilazult kő (Versek), PRAE.HU, Budapest
A kert fölött az égi temető
Az éppen idén száz esztendős Nyugat korszakáról írt munkáival komoly tekintélyt vívott ki magának, különösen Kosztolányi Dezsővel foglalkozott sokat Mohai V. Lajos sokkötetes irodalomtörténész. Ám úgy tűnik, nem elégszik meg ennyivel: költőként is jól debütált Kilazult kő címmel megjelent verseskötetével.
Néptelen világot rajzol, szinte nincs is hely benne másnak, csak egy kutya emlékének. De ezt a magányt szépen írta meg. Ősz van. Valaki előre ment, mindenki követni fogja. Volt már az egyszer az irodalomban, hogy volt a kert, és abban történt minden. Néma tanúja az életnek, jó, rossznak. Itt egyetlen dolog van: az ideiglenesség. Ne légy hát elbizakodott. Hogy lehet ez? Egy emberben benne van minden: évszázadok nyelve, szavai, dadogása, és csak egy dolog az, ami szóra bírja, egy kutya elmúlása. A nem-létbe való átlépés pillanata az egyetlen téma, amiért érdemes megszólalni. Ő az egyetlen élőlény, ami hozzátartozott a kerthez, kívüle egyetlen egyszer fordul elő egy többes szám a szövegben.
Összeszorul az ember gyomra. Azért volnánk csak itt, hogy készülődjünk az eltávozásra? Az irodalomban nincs arra szabály, hogy miről lehet írni. A legnagyobbaknak semmire nincsen szabály. Csak úgy legyen megírva, ahogy még senki nem tette előttünk. Nagy szavak, arra menni, amerre még senki sem taposott ösvényt. Egyszerű azonban a helyzet: ennek a kertnek egyetlen lakója volt. Mi lesz most a kerttel? Őrzi az emlékét az eltávozottnak, amíg maga is megszűnik?
Az irodalom olyan, mint a zene, a hamis hang bántja a fület. Ha a dalmát eb pusztulásán érzett fájdalom hamis volna, a szavak fülünket hasogatnák. Nem teszik. Ha a dallam egyszólamú volna, nyekergésével untatna, sok húron szólal meg. Furcsa, de így van. Van egy táj, amelyben megszólalnak a búcsúztató versek: egy hegy alatti völgy, benne a kert. A kertben mindig ősz van, sőt október. Vagy még később: nem terem már semmi. A kert fölött az égi temető, aki számított az élőnek, már mind abban van. Mások halálában a saját halálunkat éljük meg. Az első találkozás után a halállal az élet már nem lesz ugyanolyan, mint előtte volt. Ez egy olyan világ, a költőé, amelyből csak fogynak az élők, csak mennek, de nem érkezik senki. A szavak, a képek gazdagon ábrázolják a fogyást, a veszteséget. A témához méltó a nyelv, a gondolat ruhája. A téma veszélyes is lehetne, hiszen csábít a pátoszra, a modern költészet gyilkosára. Ez a kor nem tűri a pátoszt, a pátosztól menekül az olvasó. A versolvasó, akiből amúgy is kevés van. Ez a kötet maga az ősz. Az egész éven szétterpeszkedő ősz.
Néhány verset ajánlással látott el. De nem azért, mintha ebben a búcsúzásban társat keresne magának a szerző. Inkább csak megmutatja a költeményt a címzettnek. Ez az én világom, pillants bele, de Neked nincsen helye benne.
A szavak azonban bíztatóak: létrejött egy nyelv, nem azért született meg, hogy más szöveg ne szólaljon meg rajta. Kerten kívüli, őszön kívüli, kutyán kívüli. Ez a nyelv felvett egy egyszer már elejtett fonalat, hogy tovább szője a városi ember reménytelen nagy küzdelmét, hogy újra megtalálja eredetét, ahonnan jött, a vidéket, a természetet. Hogy az legyen segítségére a minden napos kemény küzdelemben az élet értelméért. Letisztult költészet ez, talán túlságosan is az. A lényegre törekszik makacsul, és talán olyan dolgokat is zárójelbe tesz közben, amitől jobban látszana az a nagyon keresett minden napi táplálék, ami a léthez kell.
Mohai V. Lajos: Kilazult kő (Versek), PRAE.HU, Budapest
