Portfóliók
Új Forrás
BÁNKI ÉVA
Számadás – újra
Mohai V. Lajos: Kilazult kő
Az évszakok hideg számítással körülfogják a teljes életet. Mohai V. Lajos ezt a hagyományosnak mondható, ciklikus szerkezetet inplikáló évszakszimbolikát alkalmazza, hogy átértelmezze, körbefogja-körülfogja a Kosztolányi-hagyományt.
Bár a Kilazult kő című kötetben sok-sok önmagába záródó, keretes verset találunk, de az évszakok könyörtelenebbek, átmeneteik láthatatlanabbak, mint Berzsenyinél vagy akár Kosztolányinál. A nyár és az ősz, az ősz és a tél Mohai V. Lajosnál nem tűnik át egymásba, a természet nem „üzen”, a tél nem „közelget”, a fák nem intenek „aranykezükkel”. Őszi reggeli, dús, harsogó képek, emlékezetben megőrzött „rózsás labyrinth” helyett eső, eső, mindig csak sár, sár és eső: „önmagába visszazuhanó színek”. Igazi, halál utáni kert, halál utáni ősz – számadás ezüstszürkében. A „megbántott kertet” szinte megmérgezik a „csorduló sírok”. A holtak. Mert ez a „megbántott kert” egy „kedves helye”, egy dalmata kutyáé. A több névalakban előforduló, ebben az ezüstszürke kertben (Mohai V. Lajos puritán nyelvi világában) igencsak egzotikus dalmata a nyarat idézi: a diadalmas nyarat, a dél világát, az „aranyesőbokor fuldoklását”. De a kötet közepén, az „őszi versektől” körbefogva felidézett nyár az agónia ideje, a „kedves” halálának évszaka. Cipruslombok Etelke sírjáról? Ám a személyes megbántottság, az egyéni veszteség romantikus hangját háttérbe szorítja a „túlvilági utazó”, majd a „csorduló sírok” faggatása.
Ez mégsem a saját halállal, az én eltűnésével való egzisztencialista szembenés. Nem igazi „számadás” tehát – inkább afféle „vallató”. Egy „kedvest”, egy állatot faggatnak a túlvilági utazásról, miközben a „mindent” vallatják (a „minden” az egyik leggyakoribb fogalom Mohai V. Lajos verseiben), mi változott meg a kutya halálával. Hogyan „bántódik” meg a kert a veszteség után.
A kötetben többször visszatérő „hűlő vetés” a csalódás, a megdermedt szeretet, a reménységtől is megfosztott-kifosztott „hűlt hely” metaforája. A „minden” itt van a földön, a „semmi”, vagyis az „égi mezők”, a „túlsó part” (Kosztolányinál „a végtelen, a bő, a közömbös”) szinte nem is létezik. A halottak nem valamilyen transzcendens térben várakoznak, hanem „áznak” a soha nem múló eső és gyász könnytengerében. Éjszaka a temetőben várnak és „beszélgetnek”. Elviselhetetlen hasonlóság nappal és éjszaka, élet és halál között. Mohai V. Lajos számvetése, egzisztencialista – de a romantikához is szorosan kötődő – versvilága nemcsak szentimentálisabb, hanem nyugtalanabb és egyben vigasztalanabb is Kosztolányiénál.
A „dalmataszindróma”, az emlékezés révén is megszemélyesített- megszelídett haldokló – a Halotti beszédben megidézett halottnál menynyivel emberibb „túlvilági utazó” – újra ÉN-TE viszonyba helyezi a halállal való szembenézést. És különös módon visszalop – még ha Tandori mintájára ironikusan is, hiszen „csak” egy kutyáról van szó – egy- egy cipruslevélkét Etelke sírjáról.
Én szeretek esendő lenni – sugallja a dalmatát sirató költői én. Az egyéni élet és gyász tragikus/megható banalitásáról inkább vallanak ezek a versek, a Mohai-féle „visszazuhanó színek”, mint a középkori prédikációs irodalom, a Kosztolányi-féle Halotti beszéd („...fiacskám, egy kis sajtot ennék...”), vagy akár a Kosztolányi-versben is megidézett népmesék („Hol volt, hol nem volt a világon egyszer”) régi-új everymanje, szó szerint kissé „kincstári” személyessége.
Mohai V. Lajosnál a halál botrány, be nem gyógyuló seb, a föld (a kert) elpusztítása-megmérgezése. Nincs vigasz, az eső (a könny) szüntelen, a halottak feledhetetlenek. Mivel a létezés ebben a költészetben egy kapcsolati viszonyrendszerben, élők és holtak „koszorújában” realizálódik, ezért a kérdés mindvégig kérdés marad: „ki helyett élünk tovább?”. A szeretet szó – amellyel oly keveset kezdhetnénk a Kosztolányi-lírában – Mohai V. Lajosnál is igen ritkán jelenik meg, ám éppen az egyik legszebb kétsorosában „csendül” össze explicit módon a Mohai-líra legfontosabb kulcsszavaival: „Mire való a földi szeretet? / Csordulnak a sírok, temetnek.”
Sírokkal borított kert – gyászoló, megcsonkított, „magvaholt” test. Mohai V. Lajos romantikus biologizmusa („gyulladt Föld”) a személyes veszteségre vonatkoztatott hagyományos „csonkaság” metaforáját szinte az elviselhetetlenségig fokozza. A Kosztolányi-lírából átemelt, és sajátos módon megszemélyesített „kincs”, a halott kedves, a dalmát kutya „kilazult kő” a kilazult fog mintájára – nemcsak egyszerűen a porból, hanem a saját testünkből vétetett. Az év a Mohai-lírában nem beteljesül, véget ér vagy elmúlik, hanem „felfalja önmagát”. Az eső, a testnedvek és a könny között elviselhetetlen azonosság teremtődik – ebben a halál-költészetben van valami kétségkívül rémálomszerű –, mintha csak „halálos” fordulatot venne a József Attila Ódájából ismerős szerelmi biologizmus.
Mohai V. Lajos ritmikailag is olyannyira eredeti és változatos versvilága újra felvethetné az ismétlés-alakzatok esztétikai funkcióiról folytatott vitákat. Mintha a halállal való egzisztencialista párbeszéd „újraidézné” a siratás archaikus formáit is, csak persze másképpen (talán kevéssé ironikusan), mint ahogy régi műfajok a Kosztolányi-féle Halotti beszédben felidéződnek. „Ha meghal bárki is, bárki is...”, „...volt nincs, volt nincs”, „...szinte szinte semmiség” tétova, zavart, ideges hadarásnak tetsző ismétlő, a mindennapi beszédet is idéző fordulatai a sok keretes, önmagába visszatérő – hogy Mohai V. időképzeténél maradjunk, „önmagát felfaló” – költeményben a gyász mániákus körforgását idézik.
Szinte szinte semmiség...
Lehet-e a meghalásról másképp beszélni Kosztolányi, Tandori, Petri után? Hiszen annyira sokféle lehet a „kincstár”, amely összedől.
Harminckilenc ragyogó vers.
Várjuk Mohai V. Lajos következő kötetét. (Prae.hu, 2007)
Számadás – újra
Mohai V. Lajos: Kilazult kő
Az évszakok hideg számítással körülfogják a teljes életet. Mohai V. Lajos ezt a hagyományosnak mondható, ciklikus szerkezetet inplikáló évszakszimbolikát alkalmazza, hogy átértelmezze, körbefogja-körülfogja a Kosztolányi-hagyományt.
Bár a Kilazult kő című kötetben sok-sok önmagába záródó, keretes verset találunk, de az évszakok könyörtelenebbek, átmeneteik láthatatlanabbak, mint Berzsenyinél vagy akár Kosztolányinál. A nyár és az ősz, az ősz és a tél Mohai V. Lajosnál nem tűnik át egymásba, a természet nem „üzen”, a tél nem „közelget”, a fák nem intenek „aranykezükkel”. Őszi reggeli, dús, harsogó képek, emlékezetben megőrzött „rózsás labyrinth” helyett eső, eső, mindig csak sár, sár és eső: „önmagába visszazuhanó színek”. Igazi, halál utáni kert, halál utáni ősz – számadás ezüstszürkében. A „megbántott kertet” szinte megmérgezik a „csorduló sírok”. A holtak. Mert ez a „megbántott kert” egy „kedves helye”, egy dalmata kutyáé. A több névalakban előforduló, ebben az ezüstszürke kertben (Mohai V. Lajos puritán nyelvi világában) igencsak egzotikus dalmata a nyarat idézi: a diadalmas nyarat, a dél világát, az „aranyesőbokor fuldoklását”. De a kötet közepén, az „őszi versektől” körbefogva felidézett nyár az agónia ideje, a „kedves” halálának évszaka. Cipruslombok Etelke sírjáról? Ám a személyes megbántottság, az egyéni veszteség romantikus hangját háttérbe szorítja a „túlvilági utazó”, majd a „csorduló sírok” faggatása.
Ez mégsem a saját halállal, az én eltűnésével való egzisztencialista szembenés. Nem igazi „számadás” tehát – inkább afféle „vallató”. Egy „kedvest”, egy állatot faggatnak a túlvilági utazásról, miközben a „mindent” vallatják (a „minden” az egyik leggyakoribb fogalom Mohai V. Lajos verseiben), mi változott meg a kutya halálával. Hogyan „bántódik” meg a kert a veszteség után.
A kötetben többször visszatérő „hűlő vetés” a csalódás, a megdermedt szeretet, a reménységtől is megfosztott-kifosztott „hűlt hely” metaforája. A „minden” itt van a földön, a „semmi”, vagyis az „égi mezők”, a „túlsó part” (Kosztolányinál „a végtelen, a bő, a közömbös”) szinte nem is létezik. A halottak nem valamilyen transzcendens térben várakoznak, hanem „áznak” a soha nem múló eső és gyász könnytengerében. Éjszaka a temetőben várnak és „beszélgetnek”. Elviselhetetlen hasonlóság nappal és éjszaka, élet és halál között. Mohai V. Lajos számvetése, egzisztencialista – de a romantikához is szorosan kötődő – versvilága nemcsak szentimentálisabb, hanem nyugtalanabb és egyben vigasztalanabb is Kosztolányiénál.
A „dalmataszindróma”, az emlékezés révén is megszemélyesített- megszelídett haldokló – a Halotti beszédben megidézett halottnál menynyivel emberibb „túlvilági utazó” – újra ÉN-TE viszonyba helyezi a halállal való szembenézést. És különös módon visszalop – még ha Tandori mintájára ironikusan is, hiszen „csak” egy kutyáról van szó – egy- egy cipruslevélkét Etelke sírjáról.
Én szeretek esendő lenni – sugallja a dalmatát sirató költői én. Az egyéni élet és gyász tragikus/megható banalitásáról inkább vallanak ezek a versek, a Mohai-féle „visszazuhanó színek”, mint a középkori prédikációs irodalom, a Kosztolányi-féle Halotti beszéd („...fiacskám, egy kis sajtot ennék...”), vagy akár a Kosztolányi-versben is megidézett népmesék („Hol volt, hol nem volt a világon egyszer”) régi-új everymanje, szó szerint kissé „kincstári” személyessége.
Mohai V. Lajosnál a halál botrány, be nem gyógyuló seb, a föld (a kert) elpusztítása-megmérgezése. Nincs vigasz, az eső (a könny) szüntelen, a halottak feledhetetlenek. Mivel a létezés ebben a költészetben egy kapcsolati viszonyrendszerben, élők és holtak „koszorújában” realizálódik, ezért a kérdés mindvégig kérdés marad: „ki helyett élünk tovább?”. A szeretet szó – amellyel oly keveset kezdhetnénk a Kosztolányi-lírában – Mohai V. Lajosnál is igen ritkán jelenik meg, ám éppen az egyik legszebb kétsorosában „csendül” össze explicit módon a Mohai-líra legfontosabb kulcsszavaival: „Mire való a földi szeretet? / Csordulnak a sírok, temetnek.”
Sírokkal borított kert – gyászoló, megcsonkított, „magvaholt” test. Mohai V. Lajos romantikus biologizmusa („gyulladt Föld”) a személyes veszteségre vonatkoztatott hagyományos „csonkaság” metaforáját szinte az elviselhetetlenségig fokozza. A Kosztolányi-lírából átemelt, és sajátos módon megszemélyesített „kincs”, a halott kedves, a dalmát kutya „kilazult kő” a kilazult fog mintájára – nemcsak egyszerűen a porból, hanem a saját testünkből vétetett. Az év a Mohai-lírában nem beteljesül, véget ér vagy elmúlik, hanem „felfalja önmagát”. Az eső, a testnedvek és a könny között elviselhetetlen azonosság teremtődik – ebben a halál-költészetben van valami kétségkívül rémálomszerű –, mintha csak „halálos” fordulatot venne a József Attila Ódájából ismerős szerelmi biologizmus.
Mohai V. Lajos ritmikailag is olyannyira eredeti és változatos versvilága újra felvethetné az ismétlés-alakzatok esztétikai funkcióiról folytatott vitákat. Mintha a halállal való egzisztencialista párbeszéd „újraidézné” a siratás archaikus formáit is, csak persze másképpen (talán kevéssé ironikusan), mint ahogy régi műfajok a Kosztolányi-féle Halotti beszédben felidéződnek. „Ha meghal bárki is, bárki is...”, „...volt nincs, volt nincs”, „...szinte szinte semmiség” tétova, zavart, ideges hadarásnak tetsző ismétlő, a mindennapi beszédet is idéző fordulatai a sok keretes, önmagába visszatérő – hogy Mohai V. időképzeténél maradjunk, „önmagát felfaló” – költeményben a gyász mániákus körforgását idézik.
Szinte szinte semmiség...
Lehet-e a meghalásról másképp beszélni Kosztolányi, Tandori, Petri után? Hiszen annyira sokféle lehet a „kincstár”, amely összedől.
Harminckilenc ragyogó vers.
Várjuk Mohai V. Lajos következő kötetét. (Prae.hu, 2007)
