Portfóliók
Policija, hettyempitty
Van munka minden nap, tényleg nem panaszkodom. Tegnap is el kellett kapnom két gyereket, aztán bevittük őket a várba, adtunk nekik rendesen. Elrohantak, a kurva anyjukat, csak odalent a Rákóczi téren értem utol a geciket. Aztán szóltam is a Szimatnak, vittük őket, és jól el lettek rendezve. Kaptak rendesen, bemostam nekik jobbról, balról, most meg rohadtul fáj a kezem. Rosszul ütöttem, fordult a csuklóm, kiugrott a helyéről.
Az volt különben, hogy nem fizettek, úgy akartak meglógni, pedig azt tudhatnák jól, hogy nem lehet. Nem tudom, hogy képzelik, bejönnek, isznak, meg a lányokkal egy kis hettyempitty, aztán a fizetés meg sehol. Olaszok voltak, valami rendőrök. Policija, policija, ezt üvöltözték, mondom az anyátok picsája, az a policija, még örülhettek, hogy ennyivel megúsztok. Fiatalok voltak, na nem annyira, olyan ötven körül, mint én.
Meg erre mászkált tegnap két német is. Úgy néztem, jó lesz figyelni rájuk, elindultam, hogy megnézzem, hova mennek. Na, aztán látom, hogy befordulnak abba az utcába. A Casablancát keresték, baszni akartak, de részegek voltak, nem találtak oda. Aztán látom, hogy az egyik elkezdi cibálni a székeket a láncos kocsmánál. Na, mondom, ezek megint mit ügyködnek itt. De nem vertem meg őket, mert nem kellett. Odamegyek, szólok nekik, hogy mit akarnak azokkal a székekkel, hova viszik, de hát hiába mondom, úgysem értik meg, mert németek. Csak látták, hogy megyek, aztán már integettek is a kezükkel, hogy nem akarnak semmit, és továbbmentek. Különben nem lenne itt semmi baj, ha ez az öttizenkettes kocsma nem lenne itt a sarkon. Azok csinálják a legtöbb balhét. Múltkor például elhúzogatták ott lent a hirdetőtáblákat, én meg fönt voltam, az utca másik végén, hát nem lehet az ember egyszerre mindenhol. Aztán ahogy megyek le, látom, hogy kihúzkodták a tujákat a Muskátlinál. Hogy minek, azt nem tudom. Ilyenkor eszembe jut, hogy a viperát is elővegyem, itt van midig a zsebemben, de az nem nagyon merem, az a végső. Az ember igyekszik mindig békésen megoldani a dolgokat, ha lehet. Kultúremberek vagyunk.
Ki vagyunk mi képezve eléggé, megvan az engedély a fegyverre, mindenre, csak nemigen van szükség rá.
Van egy lányom, most tizenöt éves. Az első gyerek, az meghalt nyolcvankettőben, az isten tartsa meg ezt a másikat. Nagyon jó tanuló a lány, itt van a vendéglátósban, pincér akar lenni, szakács, de inkább főnök valahol, ha lehet. Meg ki akar menni Londonba, azt mondja, tanulja a nyelvet is, a németet, azt már keni, vágja, mint cukrász a vajat. Mondom is neki, addig tanuljon, amíg tud, mert utána már nehéz lesz. Megnézhet például engem. Éjszaka járok dolgozni, hát kinek kell ilyen. Senkinek. Mondjuk nekem is van szakmám, vasbetonszerelő vagyok. Másodmagammal vasaltam a Batthyányi téri csarnokot még hetvenkettőben, az Esti Hírlapban is benne voltunk, fénykép is, minden. De hát hova menjek most dolgozni, kinek kell most egy vasbetonszerelő.
Nem vagyok túl jól mostanában, mert fáj a lábam. Két éve levették a jobb lábam nagy ujját, rá fél évre a kisujjat is. Cukros vagyok, azért vették le, ver vele az isten. A doki azt mondta, ha most nem veszi le az ujjamat, akkor a lábamat vágja le, de térdből. Hát mondom, akkor inkább az ujj vesszen, de a lábra még szükségem lesz. Nem lehet tudni, jól jöhet még, ha van. Az a baj, hogy a csontvelőbe is belement a betegség, mostanában meg megint pirosodik a lábam, nem tudom mi a fasztól. Pedig a gyógyszert szedem rendesen, étrendet betartom, inni sem lehet semmit, mert akkor megy fel a cukor, olyan, mintha nem is lenne a gyógyszer, és akkor vége a lábnak, lehet levágni, De most nem is iszom, és mégis pirosodik.
Az asszony itt dolgozik az öregek otthonában. Nővér. Mostanában éjszakás, úgyhogy tudunk találkozni eleget. Reggel lemegyek ide, a pékségbe, veszek friss zsömlét, vajat, hazamegyek, jól megreggelizünk, aztán alszunk. Van, hogy egészen délig. Délután az asszony főz.
Szép helyen lakunk, a Sopron utcából nyílik egy kis köz, úgy hívják, hogy Csendes köz. Nem azért, mert az a neve, de tényleg csendes. Még a nyolcvanas években építkeztünk oda, kétszintes a ház, van alsó és fölső szint. A lány az emeleten lakik, mi az asszonnyal lent. Megvan minden benne, és majd egyszer a lányé lesz, persze kié másé, ő van egyedül.
Nehezen beszélek, mert most csinálják a fogamat, talán a jövő hétre kész lesz az új. Kihúzták az összeset a múlt héten, csak ez az egy maradt meg itt, alul. Pedig volt rajta híd, meg minden, korona, aztán mégis kihúzkodták őket. Az lett a vesztük, hogy nagyon szeretem a disznótöpörtyűt. Múltkor is vettem a pékségben, kezdem eszegetni, hát nem letört a fogam, a kurva anyját. Aztán megyek a fogorvoshoz, az meg kihúzkodja nekem az összes fogat. De nem baj, a jövő héten, már fogok tudni megint rendesen beszélni.
Nem maradok már itt sokáig. Szerencsére vége a nyárnak, jönnek vissza a régiek, akik korábban itt voltak. Én nem bánom. Kapok majd egy helyet valamelyik telepen, ott leszek éjjeli őr. Sokkal jobb lesz, mint itt, már látom. Lesz rendes bódé, ahogy kell, meg fűtés, le lehet ülni, tévé is lesz, minden istenbaszása. Tényleg minden, amit ember csak kívánhat.
Az volt különben, hogy nem fizettek, úgy akartak meglógni, pedig azt tudhatnák jól, hogy nem lehet. Nem tudom, hogy képzelik, bejönnek, isznak, meg a lányokkal egy kis hettyempitty, aztán a fizetés meg sehol. Olaszok voltak, valami rendőrök. Policija, policija, ezt üvöltözték, mondom az anyátok picsája, az a policija, még örülhettek, hogy ennyivel megúsztok. Fiatalok voltak, na nem annyira, olyan ötven körül, mint én.
Meg erre mászkált tegnap két német is. Úgy néztem, jó lesz figyelni rájuk, elindultam, hogy megnézzem, hova mennek. Na, aztán látom, hogy befordulnak abba az utcába. A Casablancát keresték, baszni akartak, de részegek voltak, nem találtak oda. Aztán látom, hogy az egyik elkezdi cibálni a székeket a láncos kocsmánál. Na, mondom, ezek megint mit ügyködnek itt. De nem vertem meg őket, mert nem kellett. Odamegyek, szólok nekik, hogy mit akarnak azokkal a székekkel, hova viszik, de hát hiába mondom, úgysem értik meg, mert németek. Csak látták, hogy megyek, aztán már integettek is a kezükkel, hogy nem akarnak semmit, és továbbmentek. Különben nem lenne itt semmi baj, ha ez az öttizenkettes kocsma nem lenne itt a sarkon. Azok csinálják a legtöbb balhét. Múltkor például elhúzogatták ott lent a hirdetőtáblákat, én meg fönt voltam, az utca másik végén, hát nem lehet az ember egyszerre mindenhol. Aztán ahogy megyek le, látom, hogy kihúzkodták a tujákat a Muskátlinál. Hogy minek, azt nem tudom. Ilyenkor eszembe jut, hogy a viperát is elővegyem, itt van midig a zsebemben, de az nem nagyon merem, az a végső. Az ember igyekszik mindig békésen megoldani a dolgokat, ha lehet. Kultúremberek vagyunk.
Ki vagyunk mi képezve eléggé, megvan az engedély a fegyverre, mindenre, csak nemigen van szükség rá.
Van egy lányom, most tizenöt éves. Az első gyerek, az meghalt nyolcvankettőben, az isten tartsa meg ezt a másikat. Nagyon jó tanuló a lány, itt van a vendéglátósban, pincér akar lenni, szakács, de inkább főnök valahol, ha lehet. Meg ki akar menni Londonba, azt mondja, tanulja a nyelvet is, a németet, azt már keni, vágja, mint cukrász a vajat. Mondom is neki, addig tanuljon, amíg tud, mert utána már nehéz lesz. Megnézhet például engem. Éjszaka járok dolgozni, hát kinek kell ilyen. Senkinek. Mondjuk nekem is van szakmám, vasbetonszerelő vagyok. Másodmagammal vasaltam a Batthyányi téri csarnokot még hetvenkettőben, az Esti Hírlapban is benne voltunk, fénykép is, minden. De hát hova menjek most dolgozni, kinek kell most egy vasbetonszerelő.
Nem vagyok túl jól mostanában, mert fáj a lábam. Két éve levették a jobb lábam nagy ujját, rá fél évre a kisujjat is. Cukros vagyok, azért vették le, ver vele az isten. A doki azt mondta, ha most nem veszi le az ujjamat, akkor a lábamat vágja le, de térdből. Hát mondom, akkor inkább az ujj vesszen, de a lábra még szükségem lesz. Nem lehet tudni, jól jöhet még, ha van. Az a baj, hogy a csontvelőbe is belement a betegség, mostanában meg megint pirosodik a lábam, nem tudom mi a fasztól. Pedig a gyógyszert szedem rendesen, étrendet betartom, inni sem lehet semmit, mert akkor megy fel a cukor, olyan, mintha nem is lenne a gyógyszer, és akkor vége a lábnak, lehet levágni, De most nem is iszom, és mégis pirosodik.
Az asszony itt dolgozik az öregek otthonában. Nővér. Mostanában éjszakás, úgyhogy tudunk találkozni eleget. Reggel lemegyek ide, a pékségbe, veszek friss zsömlét, vajat, hazamegyek, jól megreggelizünk, aztán alszunk. Van, hogy egészen délig. Délután az asszony főz.
Szép helyen lakunk, a Sopron utcából nyílik egy kis köz, úgy hívják, hogy Csendes köz. Nem azért, mert az a neve, de tényleg csendes. Még a nyolcvanas években építkeztünk oda, kétszintes a ház, van alsó és fölső szint. A lány az emeleten lakik, mi az asszonnyal lent. Megvan minden benne, és majd egyszer a lányé lesz, persze kié másé, ő van egyedül.
Nehezen beszélek, mert most csinálják a fogamat, talán a jövő hétre kész lesz az új. Kihúzták az összeset a múlt héten, csak ez az egy maradt meg itt, alul. Pedig volt rajta híd, meg minden, korona, aztán mégis kihúzkodták őket. Az lett a vesztük, hogy nagyon szeretem a disznótöpörtyűt. Múltkor is vettem a pékségben, kezdem eszegetni, hát nem letört a fogam, a kurva anyját. Aztán megyek a fogorvoshoz, az meg kihúzkodja nekem az összes fogat. De nem baj, a jövő héten, már fogok tudni megint rendesen beszélni.
Nem maradok már itt sokáig. Szerencsére vége a nyárnak, jönnek vissza a régiek, akik korábban itt voltak. Én nem bánom. Kapok majd egy helyet valamelyik telepen, ott leszek éjjeli őr. Sokkal jobb lesz, mint itt, már látom. Lesz rendes bódé, ahogy kell, meg fűtés, le lehet ülni, tévé is lesz, minden istenbaszása. Tényleg minden, amit ember csak kívánhat.
