Portfóliók
Hidnas Nar: Klinikák
Egy kisebb csoport ember álldogált a halott körül. Nemrég értek ide vele, kiemelték a sínek közül, a piros oszlopok mellett elvitték oda, ahol a másik peronnal egybenyílt emez. Itt viszonylag sok fény volt, a citromsárga falak sem nyeltek el belőle sokat.
Hamarosan egy harmincas éveiben járó férfi lépett a csoporthoz. Nem vették észre, mikor ért oda. Egy kés lógott a nadrágszíján, a nyakában pedig egy kis dobozka függött.
– Jóvan, mit szeretnének tudni? – tette fel a kérdést, mire az emberek felé fordultak, gyászos csöndben.
– Hogy mibe halt bele… – mondta nagy nehezen végre valaki.
– És a kezelőorvosa?
– Ő messze lakott a metrótól… Nem ért ide időben. Tudja, még akkor.
– Affranc… – mondta a férfi, és dobozkájából kivett egy csipet valamit, amit utána felszívott az orrába. Kezébe fogta a kését, és a tetem mellé térdelt.
– Ez nem lesz szép látvány, szóval… – és megvárta, míg a gyengébb gyomrúak odébb húzódtak. Akkor nekiállt, és felhasította a nő ruháit, egy kicsit megtapogatta a hasát, és azt is felnyitotta.
– Nagy Magdolna… a felesége… – nézett az egyik emberre, aki ott volt – 1971-ben született, április másodikán, és a kedvenc színe a kék. Csak így: kék. Ő az?
A férj megrendülve válaszolt:
– Igen, ő az…
A késes most letette az eszközt, és kezével folytatta.
Megtapogatta a hasizomzatot, utána pedig a hashártyát vette szemügyre. A nagy csepleszt előbb felhajtotta, hogy lássa a belek helyzetét. Hümmögött kicsit, majd megállapítatta:
– Sántított a bal lábára, igaz?
– Igen, de…
– Csak kérdeztem, nem ez az ok… hmm… – ezzel látszólag elégedett volt. Belemarkolt az omentum majusba, és leszaggatta azt a vastagbélről – Burokban született?! Hmm…
– Ezt meg honnan tudja? – kérdezte a férj, de a vizsgálódó csendre intette csupavér bal mutatóujjával. Ahogy a vékonybeleket pakolta ki a tetemből, csak motyogott magában:
– Bárányhimlő… óvoda… tejfog… tüdőgyulladás… hmm… – már most a gyomrot tapogatta. Aztán sorra kitépte helyéből a hasnyálmirigyet, a lépet, az epehólyagot és a bal vesét is, mindet gondosan végignézte és megtapogatta, megszagolta.
– Allergiás volt a parlagfűre, ugye? – kérdezte ismét.
– Nem mondja, hogy az vitte el?
– Nem, a parlagfű kipusztult… akkor…
– Akkor miért halt meg az én Magdim, mondja már! Hadd temessük el végre… még mélyebbre…
Az ember most a májának állt neki, a szélét kezdte nyomkodni egyre nagyobb erővel, míg le nem tört belőle egy darab. Utána a kivett vékonybelet húzkodta, hogy kiszakadjon…
– Megfulladt.
– Micsoda? Hogy? Az nem lehet…
Most a béltartalomból egy keveset a kezébe vett, és azt szétkente a halott teste hosszában. Hümmögött kicsit, beletúrt a padlón heverő szervkupacba, nézte egy darabig, aztán belenyúlt még a tetembe, ott megkeresett valamit…
– Mit csinál már?! – üvöltött rá a megviselt férj, aki végig egyre távolabb húzódott.
– Valószínűleg az az esés az oka a múlt hónapról, amikor beütötte a fejét, biztos emlékeznek rá. Fájt egy kicsit a feje, de nem törődtek vele. Nos, elpattant egy ér a koponyájában, ami szép lassan túlnyomást okozott, ami nekipréselte a légzőközpontokat az öreglyuk szélének, és ezért leállt a légzés. A fejsérülést soha ne hanyagolják el! Egy kisebb műtéttel megmenthették volna.
– Nem is gondoltuk… Maga is orvos?
– Dehogy! Azok nem tudnak semmit… Béljós vagyok.
2008. júl. 12-13.
írta és leírta: Méhész István
Hamarosan egy harmincas éveiben járó férfi lépett a csoporthoz. Nem vették észre, mikor ért oda. Egy kés lógott a nadrágszíján, a nyakában pedig egy kis dobozka függött.
– Jóvan, mit szeretnének tudni? – tette fel a kérdést, mire az emberek felé fordultak, gyászos csöndben.
– Hogy mibe halt bele… – mondta nagy nehezen végre valaki.
– És a kezelőorvosa?
– Ő messze lakott a metrótól… Nem ért ide időben. Tudja, még akkor.
– Affranc… – mondta a férfi, és dobozkájából kivett egy csipet valamit, amit utána felszívott az orrába. Kezébe fogta a kését, és a tetem mellé térdelt.
– Ez nem lesz szép látvány, szóval… – és megvárta, míg a gyengébb gyomrúak odébb húzódtak. Akkor nekiállt, és felhasította a nő ruháit, egy kicsit megtapogatta a hasát, és azt is felnyitotta.
– Nagy Magdolna… a felesége… – nézett az egyik emberre, aki ott volt – 1971-ben született, április másodikán, és a kedvenc színe a kék. Csak így: kék. Ő az?
A férj megrendülve válaszolt:
– Igen, ő az…
A késes most letette az eszközt, és kezével folytatta.
Megtapogatta a hasizomzatot, utána pedig a hashártyát vette szemügyre. A nagy csepleszt előbb felhajtotta, hogy lássa a belek helyzetét. Hümmögött kicsit, majd megállapítatta:
– Sántított a bal lábára, igaz?
– Igen, de…
– Csak kérdeztem, nem ez az ok… hmm… – ezzel látszólag elégedett volt. Belemarkolt az omentum majusba, és leszaggatta azt a vastagbélről – Burokban született?! Hmm…
– Ezt meg honnan tudja? – kérdezte a férj, de a vizsgálódó csendre intette csupavér bal mutatóujjával. Ahogy a vékonybeleket pakolta ki a tetemből, csak motyogott magában:
– Bárányhimlő… óvoda… tejfog… tüdőgyulladás… hmm… – már most a gyomrot tapogatta. Aztán sorra kitépte helyéből a hasnyálmirigyet, a lépet, az epehólyagot és a bal vesét is, mindet gondosan végignézte és megtapogatta, megszagolta.
– Allergiás volt a parlagfűre, ugye? – kérdezte ismét.
– Nem mondja, hogy az vitte el?
– Nem, a parlagfű kipusztult… akkor…
– Akkor miért halt meg az én Magdim, mondja már! Hadd temessük el végre… még mélyebbre…
Az ember most a májának állt neki, a szélét kezdte nyomkodni egyre nagyobb erővel, míg le nem tört belőle egy darab. Utána a kivett vékonybelet húzkodta, hogy kiszakadjon…
– Megfulladt.
– Micsoda? Hogy? Az nem lehet…
Most a béltartalomból egy keveset a kezébe vett, és azt szétkente a halott teste hosszában. Hümmögött kicsit, beletúrt a padlón heverő szervkupacba, nézte egy darabig, aztán belenyúlt még a tetembe, ott megkeresett valamit…
– Mit csinál már?! – üvöltött rá a megviselt férj, aki végig egyre távolabb húzódott.
– Valószínűleg az az esés az oka a múlt hónapról, amikor beütötte a fejét, biztos emlékeznek rá. Fájt egy kicsit a feje, de nem törődtek vele. Nos, elpattant egy ér a koponyájában, ami szép lassan túlnyomást okozott, ami nekipréselte a légzőközpontokat az öreglyuk szélének, és ezért leállt a légzés. A fejsérülést soha ne hanyagolják el! Egy kisebb műtéttel megmenthették volna.
– Nem is gondoltuk… Maga is orvos?
– Dehogy! Azok nem tudnak semmit… Béljós vagyok.
2008. júl. 12-13.
írta és leírta: Méhész István
