Portfóliók

(Megjelent a Prae 2004/2. számában)

1

Dolgozatom arról szól, hogy hogyan érvényesül a minimalizmus mint az itthoni kortárs próza egyes szövegeit leíró elnevezés. Azt vizsgálom, milyen trendek nyilvánulnak meg abban, ahogy a szakmai közbeszéd azonosítja és jellemzi az irodalmi minimalizmus magyar példáit.
Gondolatmenetem megpróbálja viszonyítani egymáshoz a kategória alkalmazásának apropóját, vagyis az amerikai irodalomban azonos névvel illetett szövegcsoportot és a róla szóló diskurzus hatását, miközben valószínűsíti, milyen formákban jelentkezik, és hogyan módosul ez a hozzárendelés egy másik közegben. Ennek az átalakulásnak a lényegesebb tényezőit sorakoztatják fel írásom egyes részei.
A jelenség vizsgálata során kirajzolódó helyzetértékelés szerint nincs olyasmi, hogy tisztán minimalista magyar kortárs prózaszöveg, viszont többféle magyar kortárs prózában vannak kimutatható minimalista hatások.

Mint az éppen a minimalizmus kapcsán már elhangzott: ha felmerül, hogy egy terminus új terepen válhat alkalmazhatóvá, a fogalom legitimálódásának keretet adó vita nem az “értjük egymást, de másról beszélünk”, hanem az “egyről beszélünk, csak másképp” modalitását fogja hordozni, végeredményben tehát bármilyen tudományos hozzászólás – tartalmától függetlenül – a fogalom használata mellett szóló érvként fog működni. Elég jó esély van arra, hogy a fogalom jelentésessé válik az új közegben, mégha új extenziója csak felületes hasonlóságokat tartalmaz is a régivel. Amikor ez így alakul, kulturális fordítás zajlik le, amelynek során az irodalomtudományos közbeszéd, de maga az alakuló kortárs irodalom is rátalál egy címkére, amely az addiginál hatékonyabb és tetszetősebb önleírásokhoz segíti hozzá.


Minimalizmus az amerikai prózában – a magyar irodalomban: az újonnan megjelölt szövegcsoport attribútumai tehát nem feltétlenül azonosak azon szövegcsoport tulajdonságaival, amelyekre a címke eredetileg vonatkozott. Ahogyan maga a címke átkerül a magyar irodalom rendszerébe, az kimeríti az allúzió kategóriáját. A két szövegcsoport metaforikus viszonyba kerül egymással. Az azonosítás semmiképp sem problémátlan, hiszen minden nyelv irodalma más törvényszerűségek szerint működik. Ha alaposan áttekintjük a fogalom transzformálása során keletkező eltéréseket, lehet, hogy azt tapasztaljuk: még sokkal kevésbé konkrét a címke applikációja, mint azt első látásra gondoltuk.
A minimalizmus esetében több okból is valószínű, hogy hasznos önleírásként bekerül a kortárs magyar irodalomról szóló közbeszéd szótárába. Minthogy a kortárs amerikai prózára alkalmazták, olyan kultúra eleme, amely rengeteg csatornán érezteti hatását Magyarországon is. Jelenleg Magyarországon az amerikai kultúra elemei alapvetően kedvezően pozicionáltak, többnyire divatosnak vagy igényesnek számítanak, ezért véleményformáló potenciállal rendelkeznek. Ez az általános megítélés, amely az amerikai kulturális termékekhez kapcsolódik, nyilvánvalóan abból is táplálkozik, hogy elsősorban a tömegkultúra területén óriási mennyiségű film, zene, szöveg és egyéb alkotás terjed az országban. Ráadásul, minthogy sok más országban is hasonló a helyzet, az onnan beáramló kulturális termékek is sok esetben amerikai hatásokat viselnek magukon. Az alkotások mennyiségi jelenléte egyrészt ismertté teszi a kultúra toposzait, ikonjait és egyéb tájékozódási pontjait, ezért az egyes termékek könnyebb helyzetben vannak saját hozzáférhetőségük és valószerűségük megteremtésekor. Amiatt, hogy sok alkotás keletkezik, erős versenyhelyzet van, ugyanakkor az esztétikai szempontokat ambivalens módon átértelmező piaci-forgalmazási tendenciák is érvényesülnek. Utóbbi viszony megítélését nehezíti, hogy az amerikai tömegkultúra expanziójával egy időben az alkotások egy része igyekezett olyan jelölési eljárásokat bevezetni, amelyek keresztülvágnak a tömegkultúra és elitkultúra szembeállítható gyakorlatain.


2

A minimalizmus terminusnak az amerikai, illetve a magyar kortárs prózára történő alkalmazását lényegében allúziónak tekintve e fogalmi átvitel szemléltetését egy új fogalom bevezetésével látom célszerűnek.
A “Currency” szót - 1 (pénz) forgalom (szó) elterjedtség, ismertség, használat 2 (pénz) pénzegység, valuta - azért találom különösen alkalmasnak a minimalizmus fogalom átfordításáról szóló beszéd formálására, mert önmaga is hordozza a tárgy, a minimalizmus karakterének jópár vonását, de támogatja egy ilyesfajta kulturális átvitel, transzformáció nem minőségi, hanem mennyiségi; nem esztétikai, hanem ökonómiai aspektusainak értelmezését is.

Az amerikai prózában a kritika által minimalizmusként azonosított szövegeket jól jellemzi, hogy pontosan milyen kulturális kontextusban jöttek létre.
Az irányzat kialakulásában komoly szerep jutott annak, hogy a “kreatív írás” a 70-es években egy sor angol tanszék kurzuskínálatán megjelent az USÁ-ban. Emiatt nyilvánvalóan átalakult az a megítélés, amely alá a fiktív prózai szövegek készítése esett az amerikai kultúrában. A művészi, ihletett alkotás mítosza helyére ez a gyakorlat az írói technikát, az írni és szerkeszteni tudás képességeit állította, és kiemelte: mindez oktatható, fejleszthető. Aki akarja, és sokat dolgozik, az jobb prózát fog írni, mint annak előtte. Írónak lenni nem csupán veleszületett tehetség kérdése, hanem egy bizonyos szintig megtanulható szaktudás alkalmazását is feltételezi. Magyarországon egyelőre nem váltak bevetté a hasonló képzések, és a köztudatban is - ha egyáltalán megindult bármi ilyesmi - jóval lassabban zajlik az íráshoz szükséges adottságok megítélésének átalakulása.
A másik lényeges különbség, hogy az USÁ-ban jóval korábban futott be nagy karriert a mozgókép, a film és a televízió. Mára a többgenerációs megszokás következtében egyértelműen a vizuális eszközökkel zajló történetmesélés lett a leggyakoribb információforrás. Amellett, hogy a klasszikus regényeket filmre és televízióra alkalmazták, és szélesebb tömegek ezekből az adaptációkból ismerték meg a történeteket, jellemzővé vált egy másik tendencia is: sorra készültek és készülnek olyan könyvek, amelyek a legsikeresebb hollywoodi filmprodukciókon alapulnak. Ezeknek a szövegeknek az esetében a legfeltűnőbb (de a kreatív írás órákon elsajátított technikák alkalmazásával keletkezett szöveg esetében is jellemző vonás), hogy a szövegben ábrázolt tárgyak, események hangsúlyosan vizuális formában jelennek meg. A szóban forgó prózák nyelve precíz, tárgyilagos, világos, és – extradiegetikus szinten – dominánsan leíró. A regények emiatt jócskán elütnek az európai prózahagyománytól, az ábrázolt érzékletek arányai a vizualitás javára felborulnak, a leírások jellegzetesen plasztikusak és részletezők, de mindig felidéznek egy – létező vagy virtuális – képsort, amelytől nem lehetséges elvonatkoztatni.
A harmadik jellemző különbség ugyancsak nem választható el a tömegkultúra és az elitkultúra összefonódásától, és ez a folyamat az USÁ-ban már jóval előrehaladottabb stádiumban van. A tömegkultúra részét képező, széles körben forgalmazható kulturális termékek esetében pragmatikus és piaci szempontokat érvényesítő megfontolás, hogy olyan közös alapra hivatkozzanak, amely mindenki számára elérhető. Ez a kritérium nyilvánvalóan mind strukturális és prózapoétikai, mind nyelvhasználati szempontból érvényesül. A fentebb már érintett, vizuális érdekű, átlátható ábrázolás a legtöbb kortárs prózakötet esetében – tehát nemcsak a kimondottan minimalista szegmens esetében – egyszerű szintaxissal, viszonylag kevés, és nem túl komplex logikai struktúra mentén valósul meg. A magyar kortárs próza nyelvének – elsősorban persze a két nyelv eltérő jellegzetességei miatt – a szintaxis sokkal árnyaltabb eszköze, mint az amerikainak. Az (amerikai) angol és a magyar nyelv közötti leglényegesebb eltérés, amely ebben az összefüggésben megmutatkozik, feltehetőleg az, hogy az adott nyelv beszélőinek mekkora hányada anyanyelvi beszélő. A magyar esetében természetesen a túlnyomó többség anyanyelvi beszélő, az (amerikai) angol esetében viszont pont fordítva. Ennek következtében utóbbi közegben a közös alap, a mindenki által birtokolt jel- és mintázatkészlet is sokkal funkcionálisabb, kevésbé gazdag.
Végeredményképp – és e folyamat tekintetében feltétlenül élen járt az amerikai irodalmi minimalizmus, és az irányzat kapcsán úton-útfélen emlegetett “reduktív jelhasználat” – kialakul egyfajta törzs-jelkészletet, amelyre nyugodtan támaszkodhat a kortárs kommunikáció, akár irodalmi szövegekről, akár praktikus, napi érintkezésről legyen szó. Az irodalmi szöveg – legalábbis a felszínen – tehát láthatólag a köznapi, bevett jelkészletet és a könnyen felismerhető jelkombinációkat részesíti előnyben. Az alkalmazott jelek kurrensebbek, könnyebben használhatók és terjeszthetők, mint mások.


3

A két közeg különbségeinek áttekintése után azokat az attribútumokat emelem ki, amelyek az amerikai minimalista próza jellemzésekor, annak ellenére, hogy kifejezetten heterogén szövegcsoportról van szó, gyakran visszatérnek.
1) A fentebb említett közös alap megteremtésére alkalmas eszközök:
– Egyetlen stiláris regiszter következetes alkalmazása.
– Monoton stílus, nincsenek reflexiók a szövegbe iktatva. A posztmodernnel szemben a minimalizmus nem épít a regiszterváltásokra, és átlátható, fegyelmezett szerkezetbe rendezi a szöveget.
– Gyakran hiperrealista, vagyis a jeleket olyan módon működteti, hogy érdeklődik, tekintettel van közösségi forgalmukra, a nem közösségi használatot igyekszik kiküszöbölni.

2) Extenzív és intenzív értelemben is precíz, aprólékos. Katalógust készít és mikrorealista kontextusokat teremt.
A hiperrealista módon kimunkált referenciális tartományba a textuálistól a materiálisig minden belefér, de a jelölés módja a tartomány minden elemét egyenértékűvé teszi. Az eljárás eredményeképpen létrejövő szövegben szereplő jelhalmazban a mellérendelés szinte egyeduralkodó kapcsolódástípus.
A mellérendelés a legkülönbözőbb kontextusokhoz kapcsolódó és legkülönbözőbb jelentőségű tematikus elemeket is egyenértékűnek láttatja, gyakorlatilag az olvasó intuíciójára, a közös (ám, mint láttuk: szűk) kulturális háttértudásra bízza, melyik mozzanatnak mekkora jelentőséget tulajdonít.
Az elvileg különböző minőségű forrásokból származó jelek között tehát a minimalista szöveg éppúgy nem különböztet meg, mint ahogyan az irányzathoz kapcsolódó kritikai kontextus sem tünteti ki különböző nyersanyagai közül egyik típust sem. Némileg sarkítva: A modern kritika a (nem fiktív) életrajz felől olvasta a (fiktív) életművet, majd a posztmodern fiktív és nem fiktív oppozícióját kikezdve száműzte, de legalábbis háttérbe szorította a tényszerűség primátusát, és a mindent felölelő textualitás összefüggésében fogalmazta meg mondandóját. A minimalizmusról szóló diszkurzus számára újra megszűnt tabu lenni az életrajz, de jelentősége éppúgy nem kitüntetett, mint a tárgyalt regényeké vagy novelláké. Az irányzat által képviselt szemlélet mintha azt sugallná: attól, hogy igenis léteznek szerzők, és tudunk róluk valamennyit, ezek az információk még nem feltétlenül (túl) fontosak.

3) A szinte csakis mellérendelő viszonylatokra felépülő minimalista szöveg lényegében szimptómaként rendelhető az őt generáló szubjektumhoz.
A szövegbe foglalt valóságélmény visszatérő sajátossága, hogy valamilyen formában mindig érint egyes absztrakt, elszigetelt minőségeket, amelyekre a szöveg nem reflektál. Ezek a zárványok jelzik, hogy a megjelenő karakterek valóságérzékelése nem fölényesen jól működő, olykor megbicsaklik. Azok az elemek, amelyek reflektálatlanok maradnak, interpretálhatók úgy, mint a szerző, vagy esetleg a narrátor és az olvasó háttértudására egyaránt építő mozzanatok, de e közös mögöttes kulturális közeg mindvégig implicit marad, szövegszerűen nem igazolható, hogy a szóban forgó elemekhez bármilyen fix jelentés kapcsolódna.
A jeleknek ez a fajta szervetlen működése, afféle “elkallódásuk” beszédes jele annak a mai, fogyasztói nézőpontú jelkiosztásnak, amelyben az egyén ingerküszöbe a folyamatosan fokozódó külső ingermennyiség miatt egyre inkább felfelé tolódik. A mindenhonnan beáramló szemiotikai/kulturális túlkínálat óhatatlanul fokozott szelekcióra és elzárkózásra ösztönzi az embert. Emiatt kifejezetten nehéz és nagy energiákat igényel nem betompulni, nem bevonódni a gyorsuló és bővülő jelkiosztási folyamat passzív, fogyasztói követésébe.
A napjainkban sokszor hallható üzenet: “Keep it real!” éppen erre a veszélyre figyelmeztet, és arra buzdít, hogy tevőlegesen vegyünk részt saját életünkben.
A kultúra ebben a felfogásban közegellenállásként mutatkozik meg. Az ember mindenütt a fogyasztást promotáló modellel találja szemben magát, de csak ezzel az általános áramlattal szembeszegülve meríthet elengendő lendületet ahhoz, hogy kreatívan viszonyuljon helyzetéhez. A kulturális termelés megszabja a “jelentéstúlcsordulás irányát” (Bocsor, 48.) a környezet egyre jelentéstelítettebb, és ez a szubjektumra is nyomást gyakorol. Az információ-, és tartalomszolgáltatás mindenütt jelen van, így a fogyasztói társadalomban az élet általános kondíciójává vált kísértés, hogy az ember befogadja azt, ami éppen elé kerül – ahelyett, hogy kitermelne valamit magából. Ahhoz, hogy az ember képessé tegye magát belső tartalmai kommunikálására, arra van szükség, hogy saját jelölési folyamatai élénkebbek legyenek, nagyobb feszültséggel bírjanak, mint a kinti, attraktív, társadalmi méretekben vonzóvá tett kulturális tartalmak.
A jelek használatának kultúrája a túltermeléssel szoros összefüggésben szegényedett el, mind kiosztásukat, mind feldolgozásukat egyszeri használat, eszközszerűség, reflektálatlan felületiség jellemzi.

4) Mindenütt jelenvaló absztrakció + adrenalinhiány = inkább apátia, mint paranoia
A minimalizmus, mint az az eddigiek alapján is látszik, bizonyos befolyással van a létrejövő irodalmi szövegek tematikus érdeklődésére. Inkább a kis, semleges, köznapi dolgok felé fordul, tárgyaiban decentralizált szerveződéseket ismer fel. Ez a karakter olyan szövegeken is végigvonul, amelyeket stiláris szempontból kevésbé szerencsés a minimalizmus áramlatába sorolni. A hiperrealista ábrázolás, az internetes világkép hatása, logikája megjelenik egyes, nyelvhasználatukra nézve inkább posztmodern prózában is.
Éppen ezért praktikus néhány jelhasználati nézőpontú megfigyeléssel körülírni azt a szűkebb korpuszt, amely nem pusztán világlátásában, hanem megformáltságában, szemiotikai működésében is minimalista jellegzetességeket érvényesít. A minimalista próza elsősorban a fentebb közös alapként emlegetett jelcsoportra támaszkodik, mégpedig feltehetőleg azért, mert ennek elemei – legalábbis közvetlenül – nem utalnak semmilyen problémás, nehezen behatárolható tartományra, vagyis biztonsággal, pragmatikusan, az érzelmi bevonódás kockázata nélkül forgalmazhatók. Ez az attitűd kapcsolódik ahhoz a körülményhez, hogy a komzumidentitás, a kapitalizmus által működtetett kereskedelmi törvényszerűségek jobban beszűrődnek a minimalizmusba, mint más, korábbi vagy cizelláltabb és rigorózusabban átesztétizált értékrendekre épülő korpuszokba. A minimalista tapasztalat az érzelmi bevonódást minimalizáló, szenvtelen tranzakciókat irányoz elő, vagyis nem (művészeti) ajándékozást, hanem művészeti adásvételt. A jelekre irányuló implicit szelekció miatt a valóságtapasztalat is gyanúba kerül. A világ változatosságának megközelítésére csak véges számú útvonal tűnik járhatónak, s ezekról egytől egyig érezhető, hogy vagy túl absztraktak, vagy elvesznek a részletekben. A rendelkezésre álló (és megnyugtató) eszköztár/jelkészlet nem tartalmazza a világ és a közös alap összevetésének feltételeit. (Például ez a belátás is kívülmarad a minimalista regiszterben simán megfogalmazható észrevételek körén.) A szöveg szubjektumára ez az állapot nyomást gyakorol, de ennek kommunikálása a külvilágban zajló jelforgalmazás túlkínálati jellegéhez mérten csak egy viszonylag alacsonyabb energiaszinten valósul meg. A minimalista szöveg önállítása kevésbé harsány, illetve dinamikus, mint például a tévéreklámoké. Szelektív szemotikai karaktere nem paranoid adrenalintúltengésben, hanem enervált, gátlásos, redukált megnyilatkozásokban mutatkozik meg. Nem osztozik azokban a tabukban és sikamlósságokban, amelyeket a kollektív társadalmi neurózis generál, de pontosan ebből adódóan kevésbé motivált arra, hogy a közösség lényeges/központi jelölőire rezonáljon. A beáramló tapasztalatok összességét adott mennyiségű (nevezetesen: mérsékelt) energiával kezeli, mintegy jelezve: ennyire futja. Az eredmény: a valóság itt és most típusú érzékelése redukáltabb, mert kevesebb helyet/energiát hagy az egyes bonyulultabb mintázatok egymáshoz képest megjelenő viszonyainak felmérésére. Másfelől az alacsony bevonódási szint előnye, hogy felszabadítja a jelölést a tendenciózusság, a nagy energiákkal forgalmazott, átlátszó, “primer” ideológiák irányítása alól.
A felületiség/mélységnélküliség programja tehát:
– a jelölés során történő viszonylag szűk amplitúdójú, minél egyenletesebb energiaelosztást irányozza elő (az energiák a közös alapnak tekintett jeleken oszlanak meg);
– részleges hatókörű;
– visszavonul az interpretációktól, “talált tárgy”-szerű;
A minimalista attitűd olyan benyomást kelt, hogy a műalkotás esztétikai értéke járulékos, olyan attribútum, amely a “coining” (megfogalmazódás) közben érkezik meg. A lényeg az az energia, amely felszabadul, amikor készül a szöveg, s amelynek forrása az adott pillanatban érvényes (“kurrens”) gondolati viszonyok pontossága.

5) Márkanevek, konzumidentitás, tömegkultúra: összevethetőség
Bach neve manapság csak a zeneértők szűk tábora számára jelöli a zeneszerző összes művét, a korpuszt, a számtalan dallam és struktúra összességét, amelyet a művész hátrahagyott. A jelenleg átlagosnak nevezhető általános műveltséggel rendelkező közönség számára márkanévként működik a szerző vezetékneve, amelyet egy-két dallam, illetve egy-két járulékos információ tölt fel jelentéssel. Ennek az értelmezésnek mégcsak nem is a hozzáértők által kreált kánon csúcsai a forrásai, hanem az a globális jelforgalom, amely tartalmilag tekinthető ugyan tömegkultúra-centrikusnak, hiszen Madonna sokkal nagyobb sávszélességen, több átjátszóállomáson keresztül, műfajok és célközönségek prizmáin szóródva képződik meg általa, szemben Mozarttal, aki jelentéses, de viszonylag izolált és periferiális karakterként van jelen. Praktikusan azonban nem erről van szó: a kulturális és kereskedelmi jelek cirkulációja egyszerűen nem tájékozódik az olyan megkülönböztetések felől, mint magas és pop, elit és kommersz, stb. Az összes márkát, az összes tulajdont együtt versenyezteti: Bachot Armanival, vagy akár Zanussi filmjeit a Zanussi hűtőkkel. A “kategóriaelsőket” mára már csak egy-egy belterjes szakmai közösség ismeri el, hiszen csak ők tudják pontosan, ki tartozik az adott kategóriába és ki nem. Ezek a berkek léteznek, de csak mint kulturális mikroklímák, és kommunikációs potenciáljuk globális mércével mérve hihetetlenül korlátozott.
A minimalizmus alkalmazkodik ehhez a felfogáshoz, és mennyiségi alapon teljesen különböző regiszterű jeleket is összevet. Azonosít valamilyen forgalmi értéket, amely az adott (szub)kulturális közegben az adott jelnek tulajdonítható, és eszerint, mennyiségileg összevethető egységként alkalmazza a jelet. Kijelenti, melyik a nagyobb, kurrensebb, divatosabb márka. Az egyes jelek bemutatása tehát egyre kevésbé árnyalt, az esztétikai állásfoglalás háttérbe szorul: leginkább a kanonikus – nem kanonikus különbségtétel marad használható, vagyis az egyes produktumok megítélése legtöbbször digitális. Ennek a fajta kulturális és kereskedelmi pozicionálásnak szemléletes példái azok az In/Out (“Menő/Ciki”) listák, amelyekkel divatmagazinokban lehet találkozni. Ezek az egyszerűsítések, sarkítások voltaképpen nem akadályozzák a megértést: maga a rendszer lett menetközben ennyire elemi és gyors, vagyis pragmatikus. Kurrensen, az adott időben és helyen, az adott ítélettel megcélzott szubkultúra számára ezek a meghatározások teljesen pontosnak és informatívnak hatnak. (Lásd még: Beavis és Butthead számára minden videoklip, ami megy a tévében, “kool” vagy “sux”.)


4

A kulturális fordítás során tehát a fenti jellegzetességek indultak el a magyar kortárs próza közege felé. Mire megérkeztek, kissé átalakultak. E változások két legfeltűnőbb pontja: a vizualitás és a neutralitás szerepe kevésbé maradt döntő, mint az amerikai terepen.
A magyar prózahagyomány jóval erősebben érezteti hatását a magyar minimalizmusban, mint a film vagy a televízió. A nyelvi megformáltság – bár sokkal kevésbé, mint Esterházynál vagy a korai Garaczinál – még mindig észrevéteti magát, kevesebb minta és megoldás áll rendelkezésre, amely következetesen átlátszó, eszközszerű nyelvkezelést biztosítana.
Jól megfigyelhető, mennyivel erősebb a minimalizmus-érzékenység azokban a kortárs magyar szubkultúrákban, amelyekben nagyobb az amerikai tömegkultúra befolyása a valóságra. Sokszor ellenállhatatlan a benyomás: mintha USA-import kivitelben tanulnánk újra, hogyan is lehet igazán prózaian észlelni (“venni”) és kommunikálni valamit. Félretenni a magyar nyelv jellegzetesen metaforikus megoldásait, és neutrálisan megnevezni valamit anyanyelvünkön, anélkül, hogy egyben megítélnénk vagy jellemeznénk is a jelöltet. Ez a fajta értékmentesítés jókora lépés a szokványos magyar nyelvhasználathoz képest, és – mégha a végeredménye nincs is annyira következetes, szikár és semleges, mint az a hatás, amelyet a kiindulópontot képező amerikai szövegek keltenek – a korábbi prózanyelvhez képest jól észrevehető és radikális elmozdulást képvisel.
A semlegesség egyeduralmát a magyar nyelvhasználat emfatikus szemantikája mellett – az (amerikai) angol esetében az attitűdöket nagyobb részt hordozza a hanglejtés – az is gátolja, hogy a fentebb emlegetett jelforgalmi túlkínálat bénító hatása Magyarországon még nem olyan régóta fejti ki hatását, mint az Egyesült Államokban. Több relatíve erőteljes, indulatos kommunikációra lehet számítani, az enerváltság, a fogyasztásra kárhoztatottság még nem járta át teljesen a piaci alapú kulturális makroklímát. (A kevésbé központi, kisebb hatókörű szubkulturális erőterek pedig mindig könnyebben megőrzik a bennük rejlő egyedi potenciált.)
Nagy léptékben a magyar terep legjellemzőbb sajátossága a gyorsuló kulturális gyarmatosulás. Ennek érvényesülését speciálissá teszi, hogy egy felfokozottan neurotikus, lefojtott, képmutatással és eufemizálás-kényszerrel teli totalitárius beidegződésrendszer helyét veszi át. Ezzel összefüggésben a naturalizmus és a tabudöntögetés iránti igény mindenképp fokozódik. A magyar kulturális és kereskedelmi jelforgalom ziláltabb és egyenetlenebb, vagyis kevésbé entropikus, mint az eredeti amerikai.
Ez a kondíció nem csak magukra a szövegekre van kihatással, hanem azok befogadására. A tárgyias, reflexiómentes narráció, amely a fontos és a mellékes dolgokat különbségtételek nélkül, mellérendelve tálalja, olykor szintén nagyobb feszültségeket szül, mint az USÁ-ban teszi, tenné, vagy tette volna a befogadás és az interpretáció során. Úgy tűnik, Magyarországon – több okból – kisebb mértékű szubverzió is elég a botrányhoz, mint az Államokban, ahol egyrészt bármi könnyebben eltűnhet az egyéb szenzációk dömpingjében, másrészt talán – arányaiban – kisebb tömegbázissal rendelkezik a humanizmus és a klasszikus műveltség fogalmaihoz kapcsolódó befogadói értékrend. A magyar kulturális közgondolkodásra e tekintetben minden bizonnyal élőbb európai örökség nehezedik.
Arra azonban nincs okunk, hogy ne gondoljuk: a fordítás kontextusát adó kétféle kulturális állapotcsoport között hasonulás zajlik. A jeltermelést övező apátia a forgalom folyamatos növekedésével párhuzamosan erősödni fog. A kulturális és kereskedelmi jeltartalmak mellérendelő, magyarázó viszonyokat mellőző tálalása mára bevett kommunikációs forma, és a populáris—elit elkülönülésen átvágó kultúraártelmezés és -termelés térnyerése is észrevehető.


5

A kurrencia fogalmának felvetésével tulajdonképpen egy olyan választóvonalat igyekeztem tetten érni, amelynek egyik oldalára azok a konceptuális elemek kerülnek, amelyeket a kulturális fordítás képes transzformálni, a másik oldalán pedig azok a grammatikai szükségszerűségek látszanak, amelyek helyhez kötöttek. Ebből adódóan a magyar kortárs prózában érvényesülő minimalista tendencia a legkönnyebben mentalitásként olvasható, a konkrét textuális jegyek, par excellence minimalista mikrokontextusok azonosítása már lényegesen finomabb feladat.
A kurrencia a kulturális fordítási folyamat mellett annak jelen tárgyához, a “minimalista” címkéhez is közelről kötődik, mert a címke alá sorolható szövegekben zajló jelölés pontosan értékeli tárgyait, de visszafogott szervezettsége miatt nem fosztja meg őket esetlegességüktől, hogy egy adott “itt és most” közvetlen megszólításával maradhassanak közérthetők.