Portfóliók
metró II.
3. jelenet
a kis emo-s üveges tekintettel bámul ki az amúgy párától és tagektől átlátszatlan, betonfalra mutató ablakon. a kocsi végében áll, mintegy ellenszegülve az utazóközönségnek, és görcsösen próbálja lazának feltüntetni magát: háttal a falnak dől, nem kapaszkodik, tornacipős lábát keresztbe veti. feketére festett, félhosszú haját hagyja szemébe hullani, és érződik rajta, hogy rettentő sejtelmesnek gondolja hajfüggönye mögül elővillanó, ellenséges tekintetét. próbálna is építeni a hatásra, amennyiben lenne a kocsiban legalább egy valamirevaló célpont. a sajnálatos körülmény azonban az, hogy most épp ő az egyetlen jelenlevő a tizenhárom éves világfájdalmasok klubjából.
fekete-fehér kockás converse cipőt visel, piros fűzőkkel; fölötte enyhén szűk, fekete csőnadrág, amit egy többsoros, szögecses öv tart meg csenevész derekán – hasának horpadása jól látszik az xs-es, vérvörös halálfejjel díszített lánytrikóban, csakúgy, mint a metró szelétől és a pózolás jóleső izgalmától megmerevedett, tűhegynyi mellbimbói. Ruháit és féloldalas táskáját az élet egyetemes utálatát, és kedvenc depresszívrock zenekarait hirdető kitűzők díszítik, helyenként oda nem passzoló rajzfilmhősöket ábrázoló badge-ekkel vegyesen. alsó ajkában, bal orrcimpájában és egyik szemöldökének nőiesen kecses ívében vékonyabb fajta piercinget visel.
első blikkre nehéz volna eldönteni, hogy fiú-e vagy lány, második blikkre pedig érthetővé válik, hogy pontosan erre hatásra gyúr: külsejének minden gondosan megkomponált eleme hangsúlyozza divatos metroszexualitását.
a népligetnél amolyan bőrkabátos-borsodis banda száll föl. mozgásukból ítélve nem ez volt az első kör; lendületükből pedig egyértelművé válik, hogy nem is az utolsó. nem abból a toleráns, mindegy-ki-vagy-haver punkfajtából valók, és nem is az intellektuálisabb komplexmetál-hallagtókat tömörítő, feketepólós-szomorkodós táborból: néha egy-egy akelás és pokolgépes póló villan ki bőrkabátjuk alól, miközben öntudatlan végzik elnagyolt mozdulataikat. még fel sem szálltak mindannyian, de már kiszúrják maguknak az emo-s srácot, és minden kertelés és megingás nélkül közelítik meg a célszemélyt; hét méterről elhangzik már a sörízű köszönés:
mivan köcsög, a pöcsödbe is lövettél egyet? - mutat a falkavezér az egyik piercingre, majd hogy a többiek fogukat villogtatva nyerítenek ezen, felbátorodva folytatja: ha lenne pöcsöd megtetted volna, mi?
újabb bárgyú röhögéshullám. az emo-s karcsú teste menekülni feszül, de túl sok idő van még hátra a pöttyös utcáig és túl sok a tér közte és az ajtó közt; zakatol a metró, a sok ellenséges tekintet félelemgyengült testének feszül, és csodálkozón nagyra nyílt szeme ragyogóvá nedvesedik, ahogy gyomorszájon találja az első szőrös ököl. mikor a váratlan ütéstől földre kerül, a felbátorodott haverok anorexiától törékeny bordáit rúgják, hátracsavarva pálcikakarjait. arisztokratikus ívű, cukorkarózsaszín szája gyomorsavval kevert nyálat öklendez a sokat látott metrókocsi padlójára, majd még mielőtt idejünk volna a felháborodásra, a banda leront a metróról a pöttyös utcánál.
a srác alázottan, öntudatát keresgélve, meg-megránduló rekeszizommal hever. többen odarohhannak, kérdezik, jól van-e, hívjanak-e mentőt, vagy valami rendőrt, vagy akár a biztonsági szolgálatot; kérdezik, mit érez, eltört-e valamije. ismeretlen tapintások áradata éri ványadt testét, óvatosan segítve őt talpra, és miközben lassan újra pózába helyezkedik, szájáról és álláról letörölve savkevert nyálát, csak annyit kér: hagyjatok!
az ügy le van rendezve.
4. jelenet
barátom a tolakodó esőtől bosszúsan szárítgatja kalapját a metró deák ferenc téri megállójának nyugati pályaudvar felé mutató peronján. apjától örökölt bőrkabátján esőcseppek ragyognak, pilláin is ott csüngenek még a város nyomora fölött síró ég könnyei; kócos haja a tincseket összetapasztó víztől fénylik; az egész megfáradt ember mintha gyöngyökkel volna kivarrva.
a nagy kalaptisztogatás közepette ártalmatlan, reflexszerű káromkodás szűrődik ki ajkai közül, mikor figyelmes lesz egy bozontos szemöldökű, köpcös férfire, aki észrevétlenül közelítette meg, és most szemérmetlenül szólítja meg őt:
szereted a lányokat? – kérdi a köpcös, mire barátom, csak hogy tudja, mire számítson, végigméri az embert: ódivatú, lomtalanításról származó, makkos bőrcipő, zokni nélkül; kockás nadrágjának alja mintegy háromnegyedessé rongyolódva lifegi körül a trombózisgyanús, kidagadt vénákkal díszített bokát. az ember fölötte usa feliratú pólót visel, egy enyhén bandzsának rajzolt szabadságszoborral díszítve; alul kidagad a pólóból apró, előreugró sörhasa. erre ráborítva viseli a nadrágjához méltóan elnyűtt, szintén kockás tweedjakót, ami mintha szellőztetés céljából volna számtalan helyen kiégetve.
úgy alkalmatlankodik az eső, mint az intimitás fogalmára érzéketlen emberek, gondolja barátom, majd hirtelen felfogja, hogy mit kérdeztek tőle, és automatikusan válaszol:
persze.
biztos? – erőszakoskodik a kis köpcös, és szinte tapinthatóan áramlik ki az állott bűz a szájából kérdeztében; erodált fogai, mint savette mészkőszilánkok keretezik vitaminhiánytól sárgult nyelvét, gennykevert lepedékkel fedett ínyét, kannásborokba adagolt vegyszerektől kiett szájpadlását.
mielőtt az túllehetne az elképedésen, a köpcös egy kacsintással egybekötve barátom farmeres fenekébe csíp, szerencsére a farzsebbe dugott tárcáját tapintja csak. a mozdulatot olyan kéjes nyelvcsettintéssel kíséri, mintha több évitizede érlelődő, finom bort kóstolt volna, majd hogy barátom egy félszeg mozdulattal leüti magáról fekélyes kezét, kissé hátrahúzódva, szemhunyorítva kérdezi még:
biztos?
5. jelenet
mintha csapást mérne ránk az ég, úgy zuhannak ki az állomásra az épp befutott szerelvény ajtajain az emberek. csiricsáré nyári ruhák flittereivel, olcsó bizsukkal ékesítve magukat lépdesnek mindannyian vélt, vagy valós céljaik felé. arcukon konzekvens rigiditásként feszül a maszk, homlokukat mártíromság ráncolja; szemeik levont vitorlaként hagyják sodorni testük csónakjait.
az ajtó mellé húzódom, megvárni, hogy eljárja táncát a kifelé áramló tömeg. mögöttem egy újságpapírral telt kerekeskocsit húzó öreg vakarja épp napedzett tarkóját, és igazgatja a kiskocsijára kötözött papírhalmokat. hallom, ahogy az öreg a párás melegtől liheg, majd két lapockám közt pont azt a pontot böki meg, amit ha erősen nyomnak, eléggé fáj.
mért nem mozdul már, kisasszony? – teszi fel a kérdést, majd hogy látja, továbbra sem mozdulok, és inkább megvárom, míg leszállnak az emberek, lilába vörülő nyakkal korábbi szavait ingerültebbekkel toldja meg:
leülnék, ha hagyná, hogy fölszálljak végre, öreg vagyok már, ne álljon utamba, mondja, miközben még bőven áramolna ki a metróból az emberhad; majd göcsörtös ujjával háromszor újra hátbabök, egyre erősebben, mire mint lázmérőn a higanyszál szalad föl bennem a méreg:
hát maga nem bírja kivárni, míg mindenki leszáll? – mondom ingerülten, majd hogy megértem, hogy ezzel hibát követtem el, szabadkozni kezdenék, de az öreg nem hagy rá időt.
évtizedes fájdalmaiból táplálkozó dühét rég várt élvezettel borítja rám: üvölt, hogy mit képzelek magamról, hogy hogy merészelek így beszélni vele; ordít, hogy neki kora folytán kijár, hogy legalább egy ilyen pofátlan tinédzser előreengedje; üvölt, hogy a modern kor olyan fiatalokat termelt ki, akikben nincsen tisztelet; ordít, hogy majd’ ötven évet lehúzott a nyomdában, ahol senkit sem fizettek meg; üvölt, hogy miért nem értem meg, hogy ő megfáradt ember, a metrón nyilván ülnie kell; ordít, hogy a mocskos rendszer elvette a megélhetést, és üvölt, hogy nem fogadja el az alamizsnát, amit nyugdíjként kínál föl az állam; ordít, hogy ne álljak előtte, mikor fölszállni kíván; üvölt, hogy neki már ezen a kiskocsin jár-kel az élete, és ordít összefüggéstelenül, csak mert ordítania lehet…
a ferenciek teréig utaznék, de jobb leszállni korábban. ugyan az öreg végül leülhet egy rágógumi-foltos, kövér háziasszony melegítette, félreeső helyre, maga elé vonva féltett újságpapírjait, de elviselhetetlen hallgatni a kocsi másik oldaláról rámzúduló, becsmérlő szavait:
a tisztelet az semmi, a hetven év az smafu – motyogja, majd elhangzik még egy elharapott ’kurvannyát’ is, mikor leszállok.
neki, és a tisztelt utazóközönség minden tagjának egy jobb életet kívánok.
a kis emo-s üveges tekintettel bámul ki az amúgy párától és tagektől átlátszatlan, betonfalra mutató ablakon. a kocsi végében áll, mintegy ellenszegülve az utazóközönségnek, és görcsösen próbálja lazának feltüntetni magát: háttal a falnak dől, nem kapaszkodik, tornacipős lábát keresztbe veti. feketére festett, félhosszú haját hagyja szemébe hullani, és érződik rajta, hogy rettentő sejtelmesnek gondolja hajfüggönye mögül elővillanó, ellenséges tekintetét. próbálna is építeni a hatásra, amennyiben lenne a kocsiban legalább egy valamirevaló célpont. a sajnálatos körülmény azonban az, hogy most épp ő az egyetlen jelenlevő a tizenhárom éves világfájdalmasok klubjából.
fekete-fehér kockás converse cipőt visel, piros fűzőkkel; fölötte enyhén szűk, fekete csőnadrág, amit egy többsoros, szögecses öv tart meg csenevész derekán – hasának horpadása jól látszik az xs-es, vérvörös halálfejjel díszített lánytrikóban, csakúgy, mint a metró szelétől és a pózolás jóleső izgalmától megmerevedett, tűhegynyi mellbimbói. Ruháit és féloldalas táskáját az élet egyetemes utálatát, és kedvenc depresszívrock zenekarait hirdető kitűzők díszítik, helyenként oda nem passzoló rajzfilmhősöket ábrázoló badge-ekkel vegyesen. alsó ajkában, bal orrcimpájában és egyik szemöldökének nőiesen kecses ívében vékonyabb fajta piercinget visel.
első blikkre nehéz volna eldönteni, hogy fiú-e vagy lány, második blikkre pedig érthetővé válik, hogy pontosan erre hatásra gyúr: külsejének minden gondosan megkomponált eleme hangsúlyozza divatos metroszexualitását.
a népligetnél amolyan bőrkabátos-borsodis banda száll föl. mozgásukból ítélve nem ez volt az első kör; lendületükből pedig egyértelművé válik, hogy nem is az utolsó. nem abból a toleráns, mindegy-ki-vagy-haver punkfajtából valók, és nem is az intellektuálisabb komplexmetál-hallagtókat tömörítő, feketepólós-szomorkodós táborból: néha egy-egy akelás és pokolgépes póló villan ki bőrkabátjuk alól, miközben öntudatlan végzik elnagyolt mozdulataikat. még fel sem szálltak mindannyian, de már kiszúrják maguknak az emo-s srácot, és minden kertelés és megingás nélkül közelítik meg a célszemélyt; hét méterről elhangzik már a sörízű köszönés:
mivan köcsög, a pöcsödbe is lövettél egyet? - mutat a falkavezér az egyik piercingre, majd hogy a többiek fogukat villogtatva nyerítenek ezen, felbátorodva folytatja: ha lenne pöcsöd megtetted volna, mi?
újabb bárgyú röhögéshullám. az emo-s karcsú teste menekülni feszül, de túl sok idő van még hátra a pöttyös utcáig és túl sok a tér közte és az ajtó közt; zakatol a metró, a sok ellenséges tekintet félelemgyengült testének feszül, és csodálkozón nagyra nyílt szeme ragyogóvá nedvesedik, ahogy gyomorszájon találja az első szőrös ököl. mikor a váratlan ütéstől földre kerül, a felbátorodott haverok anorexiától törékeny bordáit rúgják, hátracsavarva pálcikakarjait. arisztokratikus ívű, cukorkarózsaszín szája gyomorsavval kevert nyálat öklendez a sokat látott metrókocsi padlójára, majd még mielőtt idejünk volna a felháborodásra, a banda leront a metróról a pöttyös utcánál.
a srác alázottan, öntudatát keresgélve, meg-megránduló rekeszizommal hever. többen odarohhannak, kérdezik, jól van-e, hívjanak-e mentőt, vagy valami rendőrt, vagy akár a biztonsági szolgálatot; kérdezik, mit érez, eltört-e valamije. ismeretlen tapintások áradata éri ványadt testét, óvatosan segítve őt talpra, és miközben lassan újra pózába helyezkedik, szájáról és álláról letörölve savkevert nyálát, csak annyit kér: hagyjatok!
az ügy le van rendezve.
4. jelenet
barátom a tolakodó esőtől bosszúsan szárítgatja kalapját a metró deák ferenc téri megállójának nyugati pályaudvar felé mutató peronján. apjától örökölt bőrkabátján esőcseppek ragyognak, pilláin is ott csüngenek még a város nyomora fölött síró ég könnyei; kócos haja a tincseket összetapasztó víztől fénylik; az egész megfáradt ember mintha gyöngyökkel volna kivarrva.
a nagy kalaptisztogatás közepette ártalmatlan, reflexszerű káromkodás szűrődik ki ajkai közül, mikor figyelmes lesz egy bozontos szemöldökű, köpcös férfire, aki észrevétlenül közelítette meg, és most szemérmetlenül szólítja meg őt:
szereted a lányokat? – kérdi a köpcös, mire barátom, csak hogy tudja, mire számítson, végigméri az embert: ódivatú, lomtalanításról származó, makkos bőrcipő, zokni nélkül; kockás nadrágjának alja mintegy háromnegyedessé rongyolódva lifegi körül a trombózisgyanús, kidagadt vénákkal díszített bokát. az ember fölötte usa feliratú pólót visel, egy enyhén bandzsának rajzolt szabadságszoborral díszítve; alul kidagad a pólóból apró, előreugró sörhasa. erre ráborítva viseli a nadrágjához méltóan elnyűtt, szintén kockás tweedjakót, ami mintha szellőztetés céljából volna számtalan helyen kiégetve.
úgy alkalmatlankodik az eső, mint az intimitás fogalmára érzéketlen emberek, gondolja barátom, majd hirtelen felfogja, hogy mit kérdeztek tőle, és automatikusan válaszol:
persze.
biztos? – erőszakoskodik a kis köpcös, és szinte tapinthatóan áramlik ki az állott bűz a szájából kérdeztében; erodált fogai, mint savette mészkőszilánkok keretezik vitaminhiánytól sárgult nyelvét, gennykevert lepedékkel fedett ínyét, kannásborokba adagolt vegyszerektől kiett szájpadlását.
mielőtt az túllehetne az elképedésen, a köpcös egy kacsintással egybekötve barátom farmeres fenekébe csíp, szerencsére a farzsebbe dugott tárcáját tapintja csak. a mozdulatot olyan kéjes nyelvcsettintéssel kíséri, mintha több évitizede érlelődő, finom bort kóstolt volna, majd hogy barátom egy félszeg mozdulattal leüti magáról fekélyes kezét, kissé hátrahúzódva, szemhunyorítva kérdezi még:
biztos?
5. jelenet
mintha csapást mérne ránk az ég, úgy zuhannak ki az állomásra az épp befutott szerelvény ajtajain az emberek. csiricsáré nyári ruhák flittereivel, olcsó bizsukkal ékesítve magukat lépdesnek mindannyian vélt, vagy valós céljaik felé. arcukon konzekvens rigiditásként feszül a maszk, homlokukat mártíromság ráncolja; szemeik levont vitorlaként hagyják sodorni testük csónakjait.
az ajtó mellé húzódom, megvárni, hogy eljárja táncát a kifelé áramló tömeg. mögöttem egy újságpapírral telt kerekeskocsit húzó öreg vakarja épp napedzett tarkóját, és igazgatja a kiskocsijára kötözött papírhalmokat. hallom, ahogy az öreg a párás melegtől liheg, majd két lapockám közt pont azt a pontot böki meg, amit ha erősen nyomnak, eléggé fáj.
mért nem mozdul már, kisasszony? – teszi fel a kérdést, majd hogy látja, továbbra sem mozdulok, és inkább megvárom, míg leszállnak az emberek, lilába vörülő nyakkal korábbi szavait ingerültebbekkel toldja meg:
leülnék, ha hagyná, hogy fölszálljak végre, öreg vagyok már, ne álljon utamba, mondja, miközben még bőven áramolna ki a metróból az emberhad; majd göcsörtös ujjával háromszor újra hátbabök, egyre erősebben, mire mint lázmérőn a higanyszál szalad föl bennem a méreg:
hát maga nem bírja kivárni, míg mindenki leszáll? – mondom ingerülten, majd hogy megértem, hogy ezzel hibát követtem el, szabadkozni kezdenék, de az öreg nem hagy rá időt.
évtizedes fájdalmaiból táplálkozó dühét rég várt élvezettel borítja rám: üvölt, hogy mit képzelek magamról, hogy hogy merészelek így beszélni vele; ordít, hogy neki kora folytán kijár, hogy legalább egy ilyen pofátlan tinédzser előreengedje; üvölt, hogy a modern kor olyan fiatalokat termelt ki, akikben nincsen tisztelet; ordít, hogy majd’ ötven évet lehúzott a nyomdában, ahol senkit sem fizettek meg; üvölt, hogy miért nem értem meg, hogy ő megfáradt ember, a metrón nyilván ülnie kell; ordít, hogy a mocskos rendszer elvette a megélhetést, és üvölt, hogy nem fogadja el az alamizsnát, amit nyugdíjként kínál föl az állam; ordít, hogy ne álljak előtte, mikor fölszállni kíván; üvölt, hogy neki már ezen a kiskocsin jár-kel az élete, és ordít összefüggéstelenül, csak mert ordítania lehet…
a ferenciek teréig utaznék, de jobb leszállni korábban. ugyan az öreg végül leülhet egy rágógumi-foltos, kövér háziasszony melegítette, félreeső helyre, maga elé vonva féltett újságpapírjait, de elviselhetetlen hallgatni a kocsi másik oldaláról rámzúduló, becsmérlő szavait:
a tisztelet az semmi, a hetven év az smafu – motyogja, majd elhangzik még egy elharapott ’kurvannyát’ is, mikor leszállok.
neki, és a tisztelt utazóközönség minden tagjának egy jobb életet kívánok.
