Portfóliók

Hogyan lehetséges, hogy egy 1972-ben született lengyel szerző, Wojciech Kuczok Bűz című regényében a legendás ellenzéki vezér, Adam Michnik a lengyel kommunizmus allegóriáját ismeri fel? Miért alkalmas a Bűz – egy „aparegény” – a lengyelországi kommunizmus allegorikus ábrázolására? Lehetséges-e a magyar aparegények efféle allegorikus olvasata? Rendszerváltó regények-e? Beváltják-e a hozzájuk fűzött olvasói-kritikusi elvárásokat? Ezekre a kérdésekre keressük a választ, miközben elindulunk „a láthatatlan apa” nyomában.

A szolidaritás Lengyelországa és a kommunizmus bűze

Bár alábbi áttekintésünk a magyar irodalom „aparegényeivel” mint rendszerváltó regényekkel kíván foglalkozni, távolabbról indítunk: egy lengyel, részben irodalmi, részben politikai példa felidézésével.

Lengyelországban volt a legerősebb az ellenzéki mozgalom egész Közép-Kelet-Európában. A Szolidaritás 1980. augusztus 31-i megszületése új időszámítás kezdetét jelentette a térségben. Ez volt az első olyan antibolsevista és függetlenségi mozgalom, illetve szervezet a térségben, amellyel az elnyomó rezsim másfél évig kénytelen volt együtt élni, s amelyet csak háttérbe és illegalitásba tudott szorítani, de felszámolni nem volt képes.

Adam Michnik 1968 és 1989 között a lengyelországi földalatti demokratikus ellenzék egyik vezető személyisége, majd megalakulásától a Szolidaritás legendás vezére volt. Mindezt azért idézzük fel, mert amikor Michniket 2005-ben felkérték, hogy írjon összefoglalást a Szolidaritás huszonöt évéről, Az eltűnt értelem nyomában[1] című tanulmányában rövid bevezető után első pontban említette Wojciech Kuczok Bűz[2] című regényét, amely a legrangosabb lengyel irodalmi díjban, Nike-díjban részesült, és amelyet kételyek nélkül érvényesnek talált egy allegorikus olvasat érvényesítésére. Michnik szerint a fiatal szerző regényéből cseppet sem hízelgő, ám hiteles képet kap az olvasó – a hajdani – Lengyelországról. „Ebben a Lengyelországban nincsenek nagy eszmék, nincs osztályharc és fényes jövő, nincs Isten, becsület és haza. Ez a Lengyelország szomorú és teljesen érdektelen emberek nyomasztó országa” – írja Michnik.

Állításának igazolására felhasználja a Kuczok-féle valóban metaforikus képeket: a családi ház mellett álló üreges – kiüresedett – tölgyet: ilyen üresek az emberek is; a korbácsot és a köpéseket: a házon belüli és a házon kívüli rendszerek fenyítő- és egyedüli nevelőeszközeit; és természetesen a házat magát, amelyet a regény végén az alattomos öregedés dohszaga után elönt a bűz, a bűzös szennyvíz. Véleménye szerint a Kuczok által oly plasztikusan megfogalmazott bűzben élte végóráit „a Lengyel Népköztársaságnak nevezett kommunista Lengyelország háza” is.

Nem feladatunk e helyt Michnik tanulmányát elemeznünk. Azzal a messzire vezető ténnyel sem foglalkozunk, hogy Lengyelországban a rezsimváltás idején az ellenzékiek nem követelték a régi rendszer titkos ügynökeinek leleplezését, a kommunista vezetők átvilágítását vagy kizárását a köztisztségekből – sem azzal, hogy Adam Michnik kitart akkor megfogalmazott elvei mellett. Feltesszük azonban a kérdést, miért alkalmas a Bűz – egy családregény (ha létezik még ilyen, s ha Kuczok regénye valóban az) – a lengyelországi kommunizmus allegorikus ábrázolására?

Ha Wojciech Kuczok nem lengyel, hanem magyar szerző volna, Bűz című regényét, ha nem is egy kézlegyintéssel, de valószínűleg mindentudó bólogatások közepette azonnal az „aparegény” kategóriájába sorolnánk. Nem tisztáztuk még dolgozatunkban, mit értünk az „aparegény” manapság sokat használt, de lényegében – talán még az irodalmi közbeszédben is – definiálatlan megjelölése alatt. Kétségtelen azonban, hogy a műfajjal szemben kimondott és kimondatlan olvasói elvárásokat támasztunk. Magától értetődően feltételezünk egy konfliktusoktól terhes apa–fiú viszonyt, és nem lepődünk meg, ha a szöveg mintegy önmagától (vagy az írói szándék hatására) egyfajta újszövetségi olvasatot is nyer. Emellett elvárjuk a vallomásos, önéletrajzi jelleget, és a szerző és olvasója közti Philippe Lejeune-féle „önéletírói szerződés” értelmében némi játékot a szerző tulajdonnevével – a családi névvel –, hogy az olvasó mindenképp részesüljön egy irodalmon túlmutató, nem is „aha”-, inkább „tényleg?”-élményben.

Kuczok azonban lengyel szerző, és a múltjára, gyerekkorára vonatkozó kíváncsiskodó „tényleg?”-től már regénye fülszövegében megfosztja olvasóit: „A Bűzt kezdettől fogva antibiografikus regénynek képzeltem el… Csupa olyasmiről írtam benne, amire nem emlékszem. Visszatérés kedvenc témámhoz, a családi élet pszichopatológiájához” – írja.

Ha a fülszöveget is irodalmon kívüli információnak tekintjük, akkor is elmondható, hogy Wojciech Kuczok regénye nem leleplezően és nem leleplezhetően személyes: eszközeiben nagy technikai tudásról árulkodó, részben narrátorától is, de a szerző személyétől mindenképp elidegenített próza. Vélhetően többek közt ezért bizonyul alkalmasnak egy merőben allegorikus olvasatra is. Mégis, mivel a regényben az érzelmileg éretlen apa kegyetlenkedéseit maga az erőszak tárgya, a gyerek beszéli el hűvös, olykor szatirikus távolságtartással: mi, olvasók a bőrünkön érezzük a nevelő célzatú fenyítések fájdalmát.

A gazdasági csoda Németországa és a láthatatlan apa

Az irodalmi közbeszéd általánosan elfogadott nézete, hogy az úgynevezett aparegények egyszersmind rendszerváltó regények is. Vajon a magyar aparegények között van-e olyan, amelyik alkalmas volna a Magyar Népköztársaság metaforájává válni? – tesszük fel a látszólag kételyektől mentes kérdést; hozzáállásunk ugyanis feltétel nélküli bizalomról látszik tanúskodni az „aparegény” létezésével kapcsolatban, és nem kérdőjelezi meg annak rendszerváltó jellegét sem. Tény, hogy az aparegények szerzői, az ötvenes-hatvanas évek szülöttei egy olyan generációt képviselnek, amely saját felnőtté válását még a Kádár-korszakban élte meg, vagyis egy olyan patriarchális és paternalista rendszerben, amely épp a mentális és intellektuális felnőtté válást igyekezett megakadályozni. De vajon ebből következően az apákkal való szembenézés egyet jelent-e a rendszerrel – a rendszerrel mint apával – való szembenézéssel, el- és leszámolással?

Anélkül, hogy irodalomelméleti fejtegetésekbe bonyolódnánk, az aparegény mint műfaj létezésével kapcsolatban idézzük fel Esterházy Péter egy interjúban elhangzott mondatát: „Az aparegény (…) nem műfaj, ellenben az apa, az műfaj”. Esterházyt nem mint orákulumot idézzük, hanem mint az elsőként számon tartott aparegény, a Harmonia caelestis[3] szerzőjét. Bonmot-ként citálható megállapításának első fele akár irodalmi vita kiindulópontjául is szolgálhatna: az aparegényt önálló műfajnak tekinteni problematikus, mert ha elfogadjuk, hogy pusztán a téma műfajt szülhet, akkor tematikus alapon rengeteg regénytípus létezését állapíthatnánk meg. Aggályoskodásunk azonban némiképp álságos. Tekintsük úgy: az apa valóban „műfaj”, így elfogadhatjuk az aparegény létezését is. S hogy aparegényeink ténylegesen rendszerváltó regények is volnának egyúttal, az kiderül áttekintésünkből.

Az alábbiakban hiányzó apákról lesz szó, hiszen az aparegények hiányzó apákról szólnak. E hiány alatt azonban nem csupán az apák tényleges elveszítését, halálát értjük – sokkal inkább az apakép megszűnésére kell gondolnunk. A „hiányzó apa”, az „apakép megszűnése” terminusok nem véletlenül egyeznek meg Alexander Mitscherlich A láthatatlan apa[4] című, 1963-ban napvilágot látott társadalomlélektani művében szereplő terminusokkal.

Mitscherilch-nek – mint mindazoknak a pszichoanalitikusoknak Németország nyugati felében, akik a freudi elméletből kiinduló társadalomlélektant hívták segítségül a német történelem megértéséhez – kitüntetett szerepe volt a náci múlthoz való viszony feldolgozásában. Ez az analitikus szociálpszichológia többek között a kollektív elfojtás, a kollektív emlékezés és a kollektív önismeret problémájára reflektál, s a német nép felelősségének, a múlttal való szembenézés lehetőségének és szükségességének a kérdését vizsgálja. Az, hogy ez a kérdés Nyugat-Németországban már az ötvenes években bekerült a köztudatba, elsősorban Alexander Mitscherlich-nek és Margarete Mitscherlich-Nielsennek, a háború utáni pszichoanalízis két kiemelkedő képviselőjének köszönhető.

A Mitscherlich házaspár együtt és külön-külön is könyvek és cikkek hosszú sorában foglalkozott a fasiszta múlt kollektív elfojtásának következményeivel, rámutatva arra, hogy a háború utáni (Nyugat-)Németország olyan hirtelen vetette bele magát az újjáépítésbe, s kezdte élvezni a „gazdasági csoda” gyümölcseit, hogy „nem volt ideje” meggyászolni az áldozatokat – sem saját áldozatait, sem pedig azokat, akik a németek cselekedeteinek következtében pusztultak el. Leghíresebb és legnagyobb hatású könyvük éppen A gyászra való képtelenség; e cím 1967 óta szállóigévé vált.

Alexander Mitscherlich másik híres társadalomlélektani műve, A láthatatlan apa az „apa nélküli társadalomról” szól, s ebben – a klasszikus freudi tömegpszichológia témájából kiindulva – a „gazdasági csoda” fogyasztói társadalmának kiürült kapcsolatrendszerét, szeretet- és empátiahiányát, elidegenedett emberi viszonyait vizsgálja. Ezeket a tüneteket az elfojtással, a felejtéssel, a „gyászra való képtelenség” társadalmi patológiájával hozza összefüggésbe.[5]

Nem kívánunk e helyt további analógiákba bocsátkozni, de megkockáztatjuk, hogy a kollektív elfojtás, a kollektív emlékezés és a kollektív önismeret problémája a rendszerváltás utáni Magyarországnak is problémái. Össztársadalmi kérdés, hogy szükséges és lehetséges-e, illetve mi módon lehetséges a múlttal szembenézni; és – Mitscherlich terminusait szabadon használva – ha a jelen Magyarországának kiürült kapcsolatrendszere, szeretet- és empátiahiánya, elidegenedett emberi viszonyai nem is képezik tárgyát új pszichoanalitikus elméleteknek – tárgyát képezik a szépirodalomnak, az aparegényeknek.

A mennyei harmónia Magyarországa és az emlékmű repedései

Noha az apa hiányát feldolgozó regény nem példa, avagy előzmény nélküli (elég itt Nádas Péter először 1977-ben megjelent Egy családregény vége vagy Lengyel Péter 1978-as Cseréptörés című nagyszerű műveire utalnunk), Esterházy Harmonia caelestis-étől kezdve tekintjük át a magyar aparegények történetét: a 2000-ben megjelent mű egyfajta határkőnek számít irodalmunkban.

A két részből álló Harmoniában Esterházy egy sajátos (és grandiózus) nyelvi játék keretén belül megszünteti az „édesapám” szó jelentését, éppen az által, hogy a Számozott mondatok az Esterházy család életéből című első részben 371 mondat – történet, anekdota – alanyának teszi meg. Ezzel a technikával nem csupán egy szó érvényességét számolja fel és teremti újjá, de egy egész műfajét: a családregényét. „A sok évszázados múltnak (az első résznek, a család történetének) mintha az lenne az egyedüli rendeltetése, hogy a második részben, a huszadik század második felében az idők tengeréből egy család, sziget gyanánt, kiemelkedhessen” – értelmezi a regényt családregényként Földényi F. László.[6]

Bojtár Endre épp a család – e család – „kiemelkedését” kifogásolta. Véleménye szerint „az író az országot, a nemzetet összecsúsztatta, azonosította az arisztokráciával, a főhőst, Esterházy Mátyást pedig osztályával, s 1945, illetve 1956 után mindegyik sorsát tragikus bukásnak, totális megsemmisülésnek állította be, amit a komcsik okoztak.”  Mindez azonban már a második aparegény, a Harmonia „mellékletének”, a Javított kiadásnak[7] kritikájában hangzik el, amely regény Bojtár szerint is betapasztja  „az apának emelt káprázatos posztmodern emlékmű” talapzatán futó repedéseket.[8]

A Javított kiadás valóban „ritka élességgel világít rá az államszocialista (pontosabban: szovjet) diktatúra alighanem legfőbb törekvésére-bűnére” – állítja Bojtár –, „ami a Harmonia sugalmazásával szemben nem a nemzetet korábban többször tragédiába vezető uralkodó osztály hatalmának az elvétele volt, hanem az ország szabadságtól való megfosztása a nyílt terror, majd a rettegés által”. És szívfacsaróan feszegeti– Bojtár szerint meg is válaszolja – a kérdést, mennyiben ismerhető meg a másik, a hozzánk akár legközelebb álló személy. Az ismeretlen apa megismerése és bemutatása már nem játék.

Grandiózus játéknak tituláltuk a Harmonia édesapám-trükkjét, holott ez a játék is komoly veszteségekről, hiányokról árulkodik; s a folyamatot, amelynek során az apa alakja különböző történetekbe illeszthető be, már jóval a prózafordulat előtt, 1966-ban ábrázolta Szabó István Apa – Egy hit története című filmjében.[9] Szabó itt használta először a személyes történelmet a nagy történelem intim ábrázolására. A mitikussá növekedett apa figurájába mintha egy félszázad magyar emberideálja sűrűsödött volna bele. A rettenthetetlen, megalkuvást nem ismerő hősnek az idealizáló képzelet által makulátlanná, tökéletessé, emberfelettivé magasztosított alakja hibátlan példakép, amely a fantáziáló gyereket felnőttkora küszöbéig kíséri. Az álmodozó Takó személyében Szabó egy apa nélkül felnőtt generációt mutat be.

Érdemes felfigyelnünk arra a tényre, hogy Szabó meghatározó filmjében még egy valóban hiányzó, elhunyt apáról van szó, aki irónia nélkül válik a fiú idealizált példaképévé. Az aparegények sorát vizsgálva feltűnő lesz, hogy az apahiányhoz nem szükséges az apa tényleges elveszítése (bár kérdés, mit értünk ez alatt), és több esetben éppen az jelent problémát, hogy fiaik – követhető apakép hiányában – példakép nélkül maradnak.

Györe Balázs 2003-ban megjelent Halottak apja[10] című regénye szintén emlék- és remekmű a maga nemében, akárcsak a Harmonia, és különös módon – ha nem is „javított kiadása”, de – folytatása is akad, az Apám barátja.[11] Györe írásművészetéről szólva meg kell említenünk Ottlik Géza nevét. Györe Balázs nyelvi puritanizmusa és mikrorealista pontossága Ottlik prózájához rokonítható; szövegalakítása ugyanakkor konzervatív módon újító is. A Halottak apjában a gyászmunka és az emlékezés belső kényszere arra késztetik az elbeszélőt, hogy újra meg újra felidézze, és ezáltal átértelmezze az apa személyiségét és élettörténetét; azokat a tudás- és emlékrétegeket, amiket a fiúi pozíciói láttatni engednek a múltban, s amelyek jelentős mértékben megváltoztak az apa titkos naplójának ismeretében.

Ahogyan Esterházy olvasta Csanádi jelentéseit, kommentálta azokat és saját reflexióit, úgy indít kettős nyomozást Györe is: az elbeszélői én emlékeit drámaian felülírják az időközben megtalált magánnapló belső történései. Az apa introvertált alakja, ellentmondásos személyisége plasztikusan, ha van ilyen: hátborzongató empátiával jelenik meg a regényben – egy hátborzongató korszak díszletei közt. Györe Balázs könyörtelen pontossággal és visszafogott érzelmességgel állít emléket egy apának anélkül, hogy didaktikus vagy hamisan érzelgős lenne.

Az Apám barátja önálló könyv ugyan, de elválaszthatatlanul összekapcsolódik a 2003-ban megjelent Halottak apjával. Ott az apa és az apa halála, itt az apa és az apa „barátja” állnak a középpontban. E „javított kiadás” feszültsége éppen a cím és a hátsó borítón is kiemelt kategorikus mondat („Apámnak nem volt senkije”) közötti ellentmondásban rejlik: az apának egyetlen valódi „elrejtett Barátja volt. A neve: Titok”.

Györe mégis két embert, az apát és a barátot próbálja összerakni szavakból, mondatokból: „Megpróbálok emléket állítani ezeknek a férfiaknak. Kabátokból, elszakadt bélésekből, elgurult gombokból, foltokból, cetlikből, pántokból, svájci sapkákból és kalapokból emelem ezt az emlékművet. Szöveteket, rétegeket, kifordított télikabátokat, megsárgult fehérneműt, klottnadrágot, kirojtosodott nyakú ingeket rakok egymásra. Próbálnám kiszellőztetni őket, hogy ne legyen szaguk. Testszaguk.”

Györe regényeinek fogadtatásához[12] nem tartozik szorosan hozzá az az elvárás, hogy a szerző – mintegy olvasói helyett is – kollektív múltfeldolgozó munkát végezzen: ez alól paradox módon talán épp „ottlikozása”, prózájának naplójellege menti fel (és meg).

Kukorelly Endre TündérVölgy, avagy Az emberi szív rejtelmeiről[13] című nagyregénye talán az egyik legnehezebben befogadható alkotás az aparegények sorában. A számozott fejezeteket és számozatlan bekezdéseket előhang-jellegű lírai betétek is tarkítják. Szilágyi Ákos laudációját idézzük,[14] amely abból az alkalomból hangzott el, hogy Kukorelly 2004-ben Palládium-díjat kapott: „A szívből jövő műalkotás fölépülése mindig valamilyen szívben – a szív emlékezetében – tátongó hiány lerombolása. A formaművész a semmi tégláit bontja le, szépen, egymás után, hogy e bontási munkából – gyászmunkából? – képezzen másik világot, melyben nem múlik semmi el soha. Így épül fel, a szív emlékezetének e fikcionalizált rontó-bontó munkájával a TündérVölgy másik világa, s benne és általa egy romolhatatlan Apa-imágó is. Nem valamilyen kozmikus apáé, világ-apáé, hanem »az én apámé«, pontosabban szólva: az »Én« apjáé. Egy Apa-Én. Sőt: Én-Apa. Szóval, az Én mint Apa és mint Apja-fia egyszerre.”

Szilágyi Zsófia[15] értelmezése szerint az önmagát az önéletrajzi regény hagyományára ráutaló szöveg egyik, Vörösmarty Tündérvölgyéből vett mottójában („Mit tudtok ti hamar halandó emberek, / Ha lángképződés nem játszik veletek?”) a lángképződés motívuma sejteti, hogy a „képzelet az emlékezéssel egyenrangú tevékenység a regény világában”. „Képzelet” és „valóság” effajta egymás mellé állításával a szöveget megalkotó én voltaképpen az apa–fiú viszonyon keresztül határozható meg, s a képzelet és a valóság szétválasztottságának megtapasztalása, s ezzel összefüggésben apa és fiú megmásíthatatlan elszakítottságaigen különös módon lesz a regény egyik ismétlődő történetén keresztül egyúttal az íróvá válás oka is.

„Én azzal foglalkozom, abból élek, konkrétan abból a pénzből, amit azért kapok, hogy mondatokat találjak ki” – állítja magáról az elbeszélő. Apjáról pedig: „Soha nem talált ki, ezt is szó szerint vedd, az égvilágon semmit, a kitalálást mintha rám hagyta volna.”; „Hogy a mondatai ne volnának olyan helyzetben, hogy a valóságról szóljanak, ebbe nem ment volna bele. Én belemegyek.” Az apa birtokában lévő, a második világháborúban átélt hihetetlen és „regénybe kívánkozó” élményekből álló „életanyag” nem szül történeteket, s az apa hősként is csak különböző hiányokkal hozható összefüggésbe: háborús sérülései miatt képtelen a fiával focizni, apa és fia szinte soha nem beszélgetnek egymással.

Mivel Kukorelly a kérdést, hogy meddig él velünk a kommunista diktatúra emléke, és mit kezdjünk vele, ha nem tudjuk elfelejteni több nekifutásban is megkísérelte megválaszolni.[16] Fent bemutatott regényét nem terheli „rendszerváltó” olvasói elvárás: a Rom címen a kilencvenes évek óta folyamatosan újraírt könyv azt bizonyítja, hogy nemcsak a múlt, hanem annak feldolgozása is lezárhatatlan. Emellett egyes szám első személyű hangja elhárítja a hamis közösségiség mítoszát is.

Javíthatatlan kiadások

Jánossy Lajos Hamu és ecet[17] című regénye látszólag zavartalanul illeszkedik az aparegények sorába. Képzelet és emlékezet viszonya itt is kulcsfontosságú: a szöveg több ízben utal az elbeszélő én – nemcsak gyermekkori, de felnőttkori – fantáziájának hiányára. „A tapasztalataimmal kell feltöltsem a képzeletemet” – mondja. Jánossynál a fantázia és az emlékezet egymást feltételező, szinte azonos fogalmak. „Az emlékezetem, a mostani képzeletem nem működik.” Ily módon azonban a fantázia (az emlékezet) hiánya az önazonosságot veszélyezteti – hiszen az emlékezés biztosítja az ember számára a folyamatosság érzését, amelytől az „én” fogalma is függ. „Nem tudok semmit mondani, nem tudok semmit kitalálni, amit eddig mondtam, azt is te találtad ki” – mondta a kisfiú; s hogy erre a felnőtt elbeszélő emlékszik, mit sem old a szorongáson.

A regény mottója és címe bátortalanul jelölik ki és meg a fiú helyzetét. Bátortalanul, mert csak azok ismerik fel a Pilinszky-idézetben a fiúi – a Jézust és a tékozló fiút egyaránt megidéző – pozíciót, akik egyaránt jártasak Pilinszky lírájában és Rembrandt festészetében. Pilinszky Két arckép című verséből-verseiből származik a mottó, sőt a regény címe is. A két sor pedig („Atyai ház: hamuból és ecetből. / Csók és kézcsók: hamuból és ecetből.”) a Rembrandt című „arckép” része; a regényben valóban két portré, két férfialak rajzolódik ki az olvasó számára: apáé és fiúé.

Tudni kell, hogy Pilinszky, aki többször visszatért költészetében a tékozló fiú témájához (még az Apokrif is tekinthető e téma variációjának) a tékozló fiú történetét asszociálja Rembrandt nevéhez is.[18]. A Pilinszky-féle Rembrandt-„arckép” valójában a hazatérés pillanatát ábrázolja: atyai házzal, atyai csókkal és a fiú kézcsókjával. Erre a képre azonban rámontírozódik egy másik is: a Fiú (Jézus) megtérése az Atyához. A mulandóságot jelképező hamu és a keresztre feszítés egy mozzanatát megidéző ecet mindkét jelentéssíkot megerősíti.

Jánossy Lajos regényének főhőse és narrátora egy tékozló fiú. Egy (a szerencsejáték és az alkohol mámorában töltött) szerencsétlen végkimenetelű éjszaka után egy hajnali látomás – az apa alakja – indítja el a visszaemlékezést, az elbeszélést, egy apa és egy „én” történetét. „Hogy mit is tud egy hangya, azt a nagyapám magyarázta el nekem” – vonja be az olvasót apák és fiúk több generációs történetmesélésébe, az apáról fiúra szálló tudás ámulatába, melynek végállomása a kisfiú, akiről még nem sejti senki, miféle éjszakák várnak rá. Maga sem tudja – egyelőre az is nehezére esik, hogy elképzelje, olyan emberfeletti képességekkel, amilyenekkel egy hangya bír, ő bizony fel tudná emelni aput, az apukáját. „Nem volt túl nagy fantáziám” – állítja magáról az elbeszélő, de a gyermeki fantázia mégis működik, ha nehezen is, de elképzelhetővé válik számára, hogy felborul a világrend, és az apa ül a fia nyakában, s nem fordítva, akár biciklizés, bújócskázás, rajzolás közben is. S hogy a legjobb akkor volna, ha láthatatlan lenne.

A Hamu és ecet egyfajta szabadulási kísérlet a képzeletben nyakba vett apától. Hogy a regény végén elhangzó megkésett válasz egy évekkel korábbi atyai kérdésre meghozza-e a felszabadulást, az az olvasóra van bízva. Az olvasókat azonban – a kritikusokat legalábbis – látszólag jobban érdeklik a kulisszák, és azt firtatják, a szerző „mit akar a Kádár-rendszertől?”[19]

Solymosi Bálint Életjáradék[20] című regénye szintén a fiúi pozíció regénye, legfőbb tétje pedig szintén a szabadság elnyerése. A szöveg számozott tételeivel, nem lineáris történetmondásával, töredékességével formailag egyrészt filozófiai téziseket idéz (Nietzschét, Wittgensteint), másrészt szoros rokonságot mutat Esterházy Harmonia caelestisével és Kukorelly TündérVölgyével. A tézisek felsorakoztatása azonban mégis inkább avantgárd gesztusnak tetszik.

Solymosit az avantgárd, egyáltalán a művészetek – az építészet, a képzőművészet és a zene – felé elsősorban a katolikus liturgia, e „félelmetes gazdagságú celebrálás”[21] izgalma vezette. Az egykori ministráns szellemi inspirációi nem okvetlenül leplezhetőek le, de regényében mind szövegszerű rájátszások, mind a zsidó–keresztény kultúrkörön belül óhatatlanul felmerülő asszociációk tetten érhetők.

Az Életjáradék három elbeszélői hangot szólaltat meg, egyes szám első, második és harmadik személyben: ez utóbbi hang hősét „a fiúként”emlegeti. A 10. oldalon a fiú mellére száll és kordzakója alá bújik egy galamb: a biblikus és folklorisztikus olvasatban is nyilvánvalóan metaforikus jelenetben nem nehéz a Szentlélekre ismerni, különösképp, hogy – postagalambról lévén szó – váratlan látogatására a fiú ígéretet tesz, „írok egyszer valamit”. Másutt az önéletírások kulcsmotívumával, a névvel játszik a szerző, egyúttal a liturgia szavait is kifacsarva: „Imi, az isten báránya” – míg a Bálint név egy szó szerint idézett intőben jelöli a főhőst.

Solymosinál a belső beszéd, az írás – a szerző két utóbbi kötetének közös kulcsszavával élve –: „szabadsággyakorlat”. „Az úgynevezett élhetetlenségedre rendezkedtél be kisgyermekként (majd ezt szabadsággyakorlatnak hívod felnőttként)” – halljuk az önmegszólító narrátor szólamát a 2000-ben megjelent novelláskötet Önarckép című írásában. Solymosinál az önarckép és az önéletírás lényege mintha egy kérdésbe sűrűsödne: „Hol vagy?” – állítva: „ezt nem te, ezt a kérdést, hol vagy?, maga az írás teszi föl.”

Mint említettük, az Életjáradék válaszkísérletei több szólamban rugaszkodnak neki a feleletnek. S bár az egyes szám második személyű elbeszélés a szerző egykori önmagától való távolságára utal, megkockáztatható, hogy irodalmunkban József Attilának köszönhetően az önmegszólítás talán más (többlet)jelentéssel bír, mint egyéb nyelvekben; úgy tűnik továbbá, hogy Solymosi esetében az önmegszólítás a távolság jelzésén túl éppen egy közeli, állandóan jelenlévő tekintet kijelölésének és skizoid önmagán viselésének gesztusa.

„Az, hogy valaki által létezem, pontosabban valaki által, aki lát engem, még pontosabban, egy tekintet által, régi feltételezésem; hogy csakis úgy lehetek. Nem csak az, hogy mi volna más bizonyíték…, hanem alapvetően iszonyodnék a gondolattól, hogy magamat én képzelem így el és ezt nekem is látni kell, ezt a valakit képzelje el valaki más, és azt a világot vele együtt lássa más, az a tekintet figyelje, mi történik azzal, aki énként feltételezi magát” – mondja a magát „énként feltételező” narrátor.

Az Életjáradék bemutatásakor is érdemes megállnunk egy pillanatra a mottónál. „Mihelyt elképzelünk valakit, aki felelős azért, hogy mi ilyenek és ilyenek vagyunk stb. (Isten, természet), tehát szándékára hárítjuk a felelősséget létünkért, boldogságunkért és nyomorunkért, elrontjuk a levés ártatlanságát. Akkor aztán fogtunk valakit magunknak, aki általunk és velünk el akar érni valamit. (Nietzsche)” Solymosinál a „levés ártatlanságához” szorosan hozzátartozik a bűn tudata – nem feltétlenül az önmarcangoló bűntudat, hanem a bűn létének tudomásul vétele. A szabadsággyakorlatok rácsok között veszik kezdetüket: a regény harmadik megszólalása a börtönből hazaíró apáé, a negyedik passzus a Csillag börtön előtt álló fiúé, aki „úgy szeretett volna odakerülni, hogy nem követ el semmi bűnt”.

A legerőteljesebb krisztusi utalással, rájátszással Háy János A gyerek[22] című regényében találkozunk. A gyerek többek közt abban különbözik az eleddig bemutatott magyar regényektől, hogy narrátora nem azonos a főhőssel, így az író személyes érintettségének kérdését (azt a bizonyos kíváncsiskodó „tényleg?”-et) sem veti fel, legalábbis nem úgy és nem olyan intenzitással, mint az aparegények sorában ezt megelőzőek, noha Háy János eddigi munkáiban még nem jelent meg ilyen erőteljesen falusi származása.

A Háy-regény a rendszerváltás előtti és utáni évtizedek Magyarországának sorsait mutatja be, köztük elsősorban a gyerekét. A történet – mert hogy igazi eleje–közepe–vége történetet olvashatunk – valahol ott kezdődik, hogy egy alkoholista apa fiát egy másik apa (a fiú feleségének édesapja) egy „apád helyett apád leszek”, koccintással szentesített gesztussal a házába, a családjába fogadja: ez a befogadott fiú lesz majd a gyerek apja. Mi pedig nyomon követjük, hogyan válik a jobb sorsra szánt gyerek is apává, és nem utolsósorban: alkoholistává. Hosszú út vezet a „lesz valami a gyerekből” optimizmusától a „nulla a gyerek” summázatig; hosszú és rögös egyfelől; nyílegyenes másfelől. Jóllehet a gyerek alkoholistakarrierje tipikusnak, a „kanyarok” ellenére (vagy azokkal együtt) „nyílegyenesnek”, szinte elkerülhetetlennek tűnik (mint az alkohol szabta utak általában) – a gyerek derekasan végigszenvedi „fel sem jutásának” és lecsúszásának minden stációját.

Háy gyereke saját leértékelődésével megadja azt a gyűlölettel és kárörömmel vegyes elégtételt környezetének, hogy magukat kissé felértékelődni láthassák. Persze mind a gyerek, mind a többiek érték(telenség)ének felmérésére az italmérés szolgál helyszínéül. Háy János azonban nem gyűlölködik, sőt sajátos módon juttatja kifejezésre empátiáját. Amikor hasonlító jelentéstartalmú alárendelő mondathoz érkezünk a szövegben, biztosak lehetünk abban, hogy nem csupán egy „úgy…, mint…” szerkezetű mondattal, hanem egy komplett anekdotával, egy prózában megírt balladával, egy pár bekezdésbe sűrített élettörténettel ismerkedhetünk meg. Az így felvillantott sorsok szintén szomorúak, tragikusak vagy éppen szánalmasak.

Háy regénye sajátos nyelvet teremtett. Ebben a nyelvben az évszázadok óta érvényben lévő szokások szerint a fiú: gyerek; a férfi: ember. Csakhogy az ismétlésekben és a sajátos anekdotázó, mindentudó „kocsmanyelv” szabad függő beszédében e szavak mégis többletjelentést nyernek. Megrázó erővel építenek fel egy huszadik-huszonegyedik századi Akárki-legendát. Ez a nyelv, ez az Akárki-legenda nem csupán az alá-fölé rendelt viszonyok megszüntethetetlenségére, avagy a Kádár-kor szellemi infantilizálódásámusára tesz örökösen utalást. Beszédes az is, amit Háy az utolsó oldalakig nem mond ki, nem nevez meg: „a gyerek faterja úgy gondolta[, hogy] az ő családja istent fog adni a világnak, de legalábbis Magyarországnak”. Ám a gyerek, a fiú szenvedéstörténete igazi passióvá válik, krumpliföld-Golgotával, család-kereszttel, pontosan ábrázolt stációkkal, Mária-siralommal – amit nemhogy a fater, de tán az olvasó sem gondolt volna.

A semmit nem lehet megfogni

A gyerek elemzése kapcsán – jóllehet nem az első azon regények sorában, amelyek inkább az önmagát és az apját egyszerre kereső fiú szenvedéseire irányítják az olvasói tekintetet – el kell gondolkodnunk azon, hogy az „aparegény” közkeletű műfajmegjelölése után, illetve helyett nem érdemes-e bevezetnünk a „fiúregény” kategóriáját.

A Háy-regény kétségtelenül fiúregény (nem a lány-, hanem az aparegényekkel szemben); s úgy véljük, hogy A gyerek bizonyul legalkalmasabbnak arra, hogy a Bűzhöz hasonlóan jelképezzen egy korszakot, egy generációt, egy válságot. Nem feltétlenül a minőséget érintő értékítélet ez, hiszen az olvasó empátiájától függően nagyon is szívünkhöz közel álló lehet az a megszólalásmód is, amelyen „átvérzik” a személyes érintettség – ami épp ezáltal eredményez esetenként „több sebből vérző”, mégis gyarlóságával megejtő szöveget. A Harmoniabéli „véresen” komoly játékoktól A gyerek egyes szám harmadik személyű elbeszélőjéig szerencsésnek bizonyulnak mindazok az eltávolító gesztusok, amelyek  kizárják, vagy legalábbis más szintre helyezik, óvatosabbá, halkabbá, késleltetettebbé teszik a szerző életére vonatkozó olvasói „tényleg?”-et.

Éppen Háy regénye kapcsán mondta ki Reményi József Tamás,[23] hogy az aparegények apa nélkül felnőtt gyerekekről vagy vesztes apák mellett felnőtt gyerekről szólnak, „vesztes fiúk nézik magukat vesztes apák tükrében” – mert nincs vagy átvehetetlen az apai minta. „Ugye emlékszik a fiú, hogyan kell például – és itt mondott egy sokak számára ismeretlen szót, hogy hogyan kell nútot vágni. A fiú bólintott akkor, és egy pillanatra megingott a gyűlöletében, mert tényleg meg tudta fogni azokat a vésőket, azokat a fűrészeket, azokat a reszelőket és simítókat, amiket az apja neki szánt és mostmár (sic!) tényleg nincsenek meg. (…) Aztán visszatért ahhoz a reális érzéshez, hogy mindegy, hogy elméletileg neki mi volt szánva, jelen pillanatban nincs semmi, a semmiben pedig lakni nem lehet, a semmit nem lehet megfogni, a semmivel nem lehet nútot vágni”[24] – idézzük A gyerek című regényt.

Mitscherlich láthatatlan apa-elmélete szintén felhívja a figyelmet arra, hogy amint ismeretlenné válik a munkát végző apa képe, a megszűnő apaképpel eltűnik az apa tanító funkciója is. „A tapasztalatnak ezzel a történelmi folyamatok által kényszerűen bekövetkezett elvesztésével egyidejűleg megváltozik az értékelés is. Az apa és a haza (Vaterland) himnikus dicsőítését általában egyfajta „szocializált apagyűlölet” követi, az „apa elutasítása”, az elidegenedés és annak lelki megfelelői: »szorongás« és »agresszivitás« – állítja Mitscherlich. Az az előzetesen kialakított ítélet, hogy a paternalista rendszer úgyszólván minden társadalom rendíthetetlen strukturáló elve, könnyen oda vezethet, hogy elbagatellizáljuk ezt az apák és fiaik közötti elidegenedési folyamatot. Sok fiatal ember feltűnő megközelíthetetlenségét, provokatív allűrjeit, közömbösségét minden olyasmi iránt, amit az idősebbek értékesnek tartottak, szenvedését a magánytól, melyet hektikus élvhajhászással próbál túlharsogni – röviden, a pubertáskori válság nehéz és hosszadalmas lefolyását mint pszichopatologikus jelenséget általában a fiatalok számlájára írják. (…) Az a kényes kérdés fel sem merül, hogy esetleg a család életszokásai nem tehetnek-e erről a meglepő eredményről, hogy derék példaképek ilyen sajnálatos következményekhez vezettek. Ki van zárva az a – logikus módon ebből következő – kérdés is, hogy a családi életszokások kialakításában mennyire játszanak szerepet össztársadalmi folyamatok. Az affektív kötődés egy apák és apaminták uralta társadalom hagyományos modelljéhez fölöttébb megnehezíti annak a valóságnak az észlelését, amelyben nem sok maradt az efféle kézzelfoghatóságokból.”

Derék példaképekről és  sajnálatos következménye(i)kről, látjuk, Mitscherlich a pubertáskori válság jellemzéseképp ír. Felmerül azonban a kérdés, nem valamiféle össztársadalmi pubertáskor idejét éljük-e, amikor is a derék példaképek megszűntek példaképek lenni, és bár a Kádár-kor a felnőtté válást igyekezett meggátolni, most mégis itt áll egy (kettő? három?) felnőtt generáció: „rendszerváltva” és „felnőve” ugyan, azonban mégsem egészen nagykorúvá érve.

Az említett irodalmi vitában Reményi azt az álláspontot képviselete, hogy az általa említett „tükörképek” természetesen „korképek” is, és a regények valóban elszámolnak az elmúlt negyven évvel, „de nem a szociologikum és nem a politikum jó bennük”. „Nem rendszerváltó könyvek ezek – mondta –, hanem egyfajta teremtéskönyvek, sorsregények, amelyeknek kulisszái az elmúlt negyven esztendőből adódnak”. Vitapartnere, Szilágyi Zsófia is egyetértett azzal, hogy e regények tétje és tragédiája sokkal inkább antropológiai és történetfilozófiai, mégis hozzátette: „nem mondhatjuk, hogy aparegények mindig is voltak”, és nem tűnik elégségesnek az az (egy Kukorelly-interjúban elhangzott) magyarázat, hogy apáikkal leszámoló férfiak mindig is voltak, hiszen előbb-utóbb minden fiú eléri azt a kort, amikor ezt meg kell tennie.

Az aparegényekként számon tartott regényeket a befogadás, az értelmezés szempontjait figyelembe véve leszűkítő olvasat volna rendszerváltó regényekként olvasnunk. A – létező – elvárásokat figyelembe véve árulkodó, hogy mégis sokan hajlamosak kizárólag akként olvasni ezeket. A hiány regényei ezek, és Hajnóczy Péter 1981-es Temetés című novellájától kezdve Vámos Miklós 2000-ben megjelent Apák könyve című (Tandori szavával élve: „kitalálós”, vagyis egészében fikciós, nem autobiografikus) regényén át Spiró György 2005-ben megjelent Fogságáig számos mű árnyalhatná a (láthatatlanná váló) apaképet.

A Kádár-kori háttéren és az apa–fiú viszonyon túl számos közös kérdés vizsgálatára nyílna mód, ha többszempontú elemzésnek vetnénk alá a felsorolt regényeket. Ezek közül csupán egy visszatérő problémát emelnénk ki, mégpedig azt, hogy az apa–fiú-regények tanulsága szerint nem csupán el kell viselni, túl kell élni, le kell győzni, fel kell dolgozni és mindemellett mégis szeretni kell az apákat, hanem előbb-utóbb apává is kell válni.

Az apává válni nem tudó apák fiainak már gyerekkönyvek is segítenek a probléma artikulálásában – mert úgy tűnik, a probléma továbbgyűrűzik. Nógrádi Gábor PetePite[25] című regényében az egymástól eltávolodott tizenegy és fél éves Pite és édesapja, a harmincnyolc éves dr. Pete Ádám pszichológus egy májusi reggelre virradólag testet és kényszerűen szerepet is cserélnek: lélekben azonban önmaguk maradnak. A mű éppen 2000-ben Az év gyerekkönyve lett Magyarországon. Kiss Ottó 2006-ban megjelent, műfaji határokat súroló Szerintem mindenki maradjon otthon vasárnap délután[26] című története esetében értelmezés kérdése, mit értünk a „csak gyerekes apáknak!” ajánláson. A Kippkopp-mesék szerzője, Marék Veronika pedig nemrégiben így írt netnaplójában:[27] „Most új mesét kezdek, valóban, igazi új mesekönyvet. Régóta dédelgettem az ötletet. A Kippkopp gyerekei[28] című könyvben kialakul egy család, az ötösikrek meg a két szülő. (…) Szerettem volna folytatni a történetet. Miről szóljon? Szerelemről, halálról? Istenről? Ezek a fontos dolgok. Mi bolygatja fel mostanában a gyerekek életét? A válás. Vagy ha nincs is válás, az apa hiánya. Utazik, dolgozik, s nélküle kell élnünk egy ideig.”

Amíg nincs kinek gyerekkönyvet adni a kezébe, amíg igazán felnőtté, „apává”, szülővé nem válunk – mi, akik még voltunk úttörők, de már nem voltunk KISZ-tagok –, addig a felsorolt apa- és fiúregények elolvasása számunkra feltétlenül szükséges egy belső rendszerváltás megéléséhez. Mert összefoglalva a bemutatott regények szorongató tanulságát: a rendszerváltás megtörtént ugyan – de a szenvedő fiú pozíciója a „megváltást” nem hordozza magában.

A szövegben felhasznált önálló recenzióim: 

A Bűzről:

Hány év magány?, Csillagszálló, 2007. november, 19–20.

Wojciech Kuczok: Bűz, Kritika, 2008. július,  

A Hamu és ecetről:

Jánossy Lajos: Hamu és ecet, Kritika, 2006. szeptember, 32–33.

Fecseg a mély, Csillagszálló, 2007. március, 15–16. 

Az Éltejáradékról:

Solymosi Bálint: Életjáradék. Prózatételek, Kritika, 2008. június, 32–33. 

A gyerekről:

Ismerik e szép országot?, Csillagszálló, 2007. december, 18–19.