Portfóliók

–        A szeretet olyan, mint a varázslat?

–        Olyan.

–        De csak a mesében, igaz?

–        Nem. Nem csak a mesében. A valóságban is olyan.

„Első szerelmem Piroska volt. Úgy éreztem, ha feleségül vehetném, az maga volna az üdvösség.” Ha Charles Dickens előállhatott ezzel a vallomással[1], úgy nekem sem kell szégyellnem vagy letagadnom a felismerést: az, hogy Lázár Ervin nemrégiben ünnepelte hetvenedik születésnapját, egyszersmind azt is jelenti, hogy felnőtt éveit éli egy olyan generáció, akik bő két évtizede, gyerekfejjel az ő meséin keresztül szívtak magukba mesebeli tudást szeretetről, szerelemről s egyéb egyetemes emberi kérdésekről. S mivel én is e generáció tagja vagyok, akár úgy is fogalmazhatnék: első szerelmem szegény Dzsoni volt.

Lázár Ervin meséi – miként az évszázadokon vagy akár évezredeken keresztül a szájhagyomány által formált-csiszolt népmesék – tanító mesék, s olyan nyilvánvaló és rejtett jelentéseket hordoznak magukban, amelyeknek befogadása, kinek-kinek a maga lelki és értelmi érettségének szintjén, gyönyörűséget okoz gyermeknek s felnőttnek egyaránt. Tanító mese szegény Dzsoni és Árnika története is: a szerelemről tanít. A szerelemről, akár a legszebb tündérmesék – és mégsem úgy. Lázár Ervin felhasználja a népmesei örökséget, de folyvást játszik vele. Utal rá, elferdíti, kifordítja, s csak ami alapvetően emberi, az marad érintetlen.

     
Hegyen innen, völgyön túl, völgyön innen, hegyen túl, volt egy kerek tó. Tulajdonképpen ezzel a mondattal kezdődik Szegény Dzsoni és Árnika története – de nem ezzel a mondattal kezdődik a könyv. A meseregény első mondata ez: Írjál nekem egy mesét. Meseírásra szövetkezik egy majdnem mindentudó narrátor és kis társa – az író és a kisgyerek –, akikről fel-felbukkanó, a történetmondást megszakító-alakító dialógusaik során az is kiderül az olvasó számára, hogy valószínűleg apa és leánya beszélgetnek.

      
Önmagában ez az egy szó, „írjál”, rengeteg jelentést hordoz magában. Kimondása-leírása-(f)elolvasása pillanatában automatikusan többszörös szövetségek köttetnek, és ősidejű teremtő erők lépnek működésbe. Kezdetét veszi az Első fejezet, amelyben egy mese írására szövetkezünk – szövetkezünk mi, olvasók Lázár Ervinnel, az „igazi” íróval; szövetkezünk a könyvbéli íróval és gyerekkel; adott esetben szövetkezünk egy gyerekkel, akinek felolvassuk a mesét. A „szövetkezünk” szó többes szám első személye tehát nem csak a dialógus két szereplőjére vonatkozik.

      
A szövetségnek pedig feltétele, hogy elfogadjuk a szót teremtő erőnek, a felszólító módú igék kimondását teremtő aktusnak. A „Menjenek el a Hétfejű Tündérhez, és kérjék meg…”, „Hát keressék!” típusú, valóban felszólító módú igéket tartalmazó felszólító mondatokon kívül a gyerek eszköztárában az „Ugye…?” kezdetű kérdések is teremtő gesztusként funkcionálnak. A felnőtt dolga „pusztán” annyi, hogy mindent tudjon és a gyerek óhajainak megfelelően alakítsa a történetet.

       
A gyerek első felszólítása tehát magát az írót, a mesemondót teremtette meg – kérése nélkül a felnőtt csak felnőtt volna; s a gyerek további rendelései indítják útjára a mesét („A kacsakirályról meg a kacsa-királykisasszonyról. (…) Igazából nem kacsák ám! (…) Valódi király meg valódi királykisasszony. Csak a gonosz boszorkány elvarázsolta őket.”). A mesemondó valójában nem volna mindentudó a gyerek teremtő erejű kérése nélkül, és ez így marad a történetmondás során végig.  

          
Párbeszédeiken keresztül Lázár Ervin úgy állapít meg igazságokat, hogy soha nem közhelyes, úgy tanít, hogy soha nem didaktikus, ráadásul olyan magától értetődő egyszerűséggel állítja, hogy a dolgok nem feketék-fehérek, mintha erről beszélni a világ legtermészetesebb dolga volna. Holott kimondani, hogy van jó és rossz harag; hogy a szeretet olyan, mint a varázslat; hogy minden rosszban van valami jó, de a  Vincze Jenő bácsi halálában aztán semmi, „az fenékig rossz”; hogy senki sem a világ közepe, azaz mindenki az; és hogy a valóságban – bármennyire akarjuk – nem minden fordul jóra, nos, egy életen át tartó fogalmazási feladat is lehetne.

      
Az „írjál” írásbelisége tulajdonképpen kifelé része a szövetségnek, az olvasók felé: azt üzeni, ez egy leírt mese, műmese lesz. Valójában az egyes szám második személy, a felszólító mód, és a hozzá kacsolódó részes határozó, a „nekem” egyes szám első személye a lényeg, mintha az hangzott volna el, mondjál nekem egy mesét: teremtsük meg a mesemondás ősi, varázslatos, szóbeliségre építő szituációját,  legyünk benne (!) a mesében, te és én – nem véletlen, hogy a mesékben természetszerűleg rövidre szabott kezdeti idill pillanatai, amikor még minden kerek,  ebben az esetben a kerek tó melletti királyi kastélyban egy királyi apa (Östör király) és leánya (Árnika) boldogságát vázolják fel.

      
Nem szófecsérlés a Szegény Dzsoni és Árnika kvázi-oralitásáról beszélni. Ahogyan a fent vázolt módon teremtő erejűvé válnak az igék, úgy válnak a mesén belül varázsigévé szívből fakadó sóhajok – semmi hókuszpókusz, kizárólag a szeretet által. S a szeretet varázsigéi által a Szegény Dzsoni és Árnika a legszebb megváltó-mesék sorába illeszkedik.     

      
A népmesékben gyakori motívum a megváltás. Boldizsár Ildikó mesekutató a következőképp jellemzi a megváltó-meséket[2]: „a büntetésből, bosszúból, irigységből vagy féltékenységből  állattá változtatott férfit vagy nőt valakinek vissza kell változtatnia emberi alakjába. (…) a  mesékben nemcsak a nők válthatnak meg állati alakban senyvedő férfiakat, olykor a férfiakat is kényszerítheti arra az élet, hogy áldozatot hozzanak megváltásra szoruló kedvesükért. Mert megváltás nincs áldozathozatal nélkül: csak az tud segíteni a bajba jutott másikon, aki saját magából – erejéből, tudásából vagy éppen önmaga korlátainak átlépéséből – ad valamit annak, aki átmeneti időre távozni kényszerült az emberek világából.”[3]

      
A Szegény Dzsoni és Árnika műmese, mégis, ha Lázár Ervin meséjéről mint megváltó-meséről beszélünk, elkerülhetetlen, hogy a Grimm-fivérek által gyűjtött A hat hattyú[4] és A hét holló[5] című népmesékről szó essék, és megkerülhetetlen Marie-Louise von Franz ide vonatkozó tanulmánya.[6] 

      
Elemzésemben elsősorban A hat hattyú című mesére koncentrálok, motívumainak felfejtésében, a párhuzamok kimutatásában  az említett tanulmányra támaszkodom.

      
A hat hattyú című népmesében a király eltéved az erdőben, s azzal kénytelen kiváltani magát, hogy feleségül veszi az erdőben lakó gonosz vénasszony lányát. Egy király eltévedése, tévúton járása mindenképp bajt jelez, az egész „birodalomra” nézvést (Marie-Louise von Franz megfogalmazásában a király a kollektív tudat princípiumát képviseli) – így van ez a mi mesénkben is, ahol Östör király Árnikával együtt lépi át óvatlanul a Százarcú Boszorka területének határát.

      
Itt jegyzem meg, hogy a mesében használt „területének határa” kifejezés körmönfontnak tűnhet, de a megfogalmazás mintha azt jelezné, hogy a Százarcúnak önálló területe van Östör király birodalmán belül. Vagyis nem két szomszédos birodalomról van szó. Ez egyben annak jelzése is, hogy bármilyen szimpatikusnak tűnjék is Östör király „emberi, nem királyi” gondolkodása, ha lánya boldogságáról van szó, ez a gondolkodás egy uralkodó esetében problémákat szül (ellenkezője, a kizárólagosan „királyi, nem emberi” gondolkodás tragédiák alapanyaga; lásd Shakespeare Lear királyát), eltévedést még az eltévedés előtt; olyan „határkérdéseket”, melyekre nem könnyű kiegyensúlyozott választ találni.

      
Az uralkodó egyensúlyvesztése-kiegyensúlyozatlansága az egész birodalom egyensúlyvesztését jelzi – s valóban, az idill, mely Östör király és Árnika boldogságát mutatja be, árulkodó módon hagyja szó nélkül a kérdést, van-e Árnikának édesanyja, Östör királynak felesége. A hallgatásból derül ki a válasz: nincs, már biztosan nincs – ősanyai minőségben így tehát a Százarcú Boszorka jelenik meg, de boszorkához méltóan gonosz formában. Érdemes észrevenni, hogy területe, az erdő – akárcsak a kastély melletti tó – kerek.

     
A figyelmetlenséget, a határátlépést, ha mégoly örömteli készülődés miatt következett is be, a sors – és maga a Százarcú – rögtön megbosszulja: Östör királyt ugyan nem kényszerítik házasságra, de a boszorka Árnikával és az egész udvartartással együtt kacsává változtatja.

      
A hat hattyú című mesében Márton László fordításában az erdei vénasszonynak reszket a feje (Marie Louise von Franz úgy írja, „gépiesen bólogat”) – a folyamatos mozgás, akárcsak a görög mitológia alvilági büntetéseinek örök ritmusa (vagy egyes mesékben hintaszékben ringás, tűzhintán lengés) archetipikusan fejezi ki a démoni lények megváltatlanságát. A Százarcú Boszorka állandó alakváltoztatása is bír egy efféle jelentéssel, bár – mint azt majd látni fogjuk – nem csak őróla szól ez a képesség, hanem arról is, akinek ilyen-olyan alakban megjelenik: kinek mi jelent csábítást.

      
A népmesék gonosz vénasszonyainak általában szépséges lányuk van – a Százarcú, ha kell, maga változik szép leánnyá. Ezek a szép lányok általában belülről nagyon is hasonlóak vénasszony anyáikhoz – A hat hattyú királya „látta, hogy a leány csakugyan szépséges, mégsem tetszett neki, s titokban elborzadt, valahányszor csak reá tekintett”, s  óvakodott is előző házasságából származó gyermekeit megismertetni újdonsült feleségével. Gyakori motívum azonban, hogy a házasságra kényszerített király mit sem érzékel az új asszony gonoszságából. A hat hattyúban az első feleség hiánya a női princímpium pozitív formájának hiánya – mint vázoltuk, ez az eset áll fenn Östör király birodalmában is, bár Árnika szépsége és különösképp kedvessége (mosolyától megszelídülnek a farkasok) első ránézésre mintha képes volna pótolni ezt a meg sem fogalmazott hiányt.

      
A népmesében a női princípium pozitív formájának helyére gonoszság lép, s a negatív anyaprincípium hattyúkká változtatja a hiába rejtegetett királyfiakat. A hét holló kevésbé differenciáltan szól a fent megfogalmazott problémákról. Ebben a mesében az apa átlagember, nem király, s fiaira az átkot nem egy mostohaanya, hanem ő maga mondja ki, dühében – melynek következtében fiai hollóvá változnak. Az apa leányát féltve gurul dühbe: nehogy a gyönge gyermek anélkül haljon meg, hogy megkeresztelték volna. A fiúk késlekedése a lány lelki üdvét veszélyezteti – később a mégis életben maradt leány lesz felelős a fiúk megváltásáért.

      
A mesebeli madarak – legyen szó népmesei hattyúról, hollóról (vagy akár totyogó-hápogó műmesei kacsáról) – önkéntelen képzeteket, tudattalan tartalmakat szimbolizálnak: intuíciót, sejtést, sugallatot. A messze szállt hattyúkkal, hollókkal (vagyis mindezen tartalmakkal) a kishúg – egy nő – lép kapcsolatba, ő kísérli meg visszahozni az emberi szférába azt, ami egykor beletartozott, méghozzá emberfeletti áldozatvállalással[7].

      
A hattyúnak is, a hollónak is köze van a másvilághoz: a hattyúról úgy hitték, gyönyörűen dalol halála előtt; egyben ismeri a jövőt, s ehhez még szinte természetfelettien szép is. A fekete holló sok nép mitológiájában hajdan fehér volt; a fehéret jelentő francia blanc, a német blank azonos gyökerű az angol blackkel, ami viszont feketét jelent – mint a felsorolt szavak, a holló mint szimbólum is magában hordozza a két ragyogó szélsőség azonosságát. A kacsák mint vízimadarak tartják a kapcsolatot földdel, vízzel, levegővel – totyogásuk nem mérhető össze a hattyúk méltóságával, de esetlenségükben talán azt is szimbolizálják, legalábbis konkrétan a Szegény Dzsoni és Árnikában, hogy magukban hordozzák a másik segítő szándékának elfogadását. S bár repülhetnének, inkább utaznak az emberi formában létező kedves hóna alatt (mondják, ott lakik a lélek, a kihűlő holttest is ott marad legtovább meleg) – nem hagyják el egymást.

      
Szegény Dzsoni és Árnika története legfőképp abban különbözik a népmeséktől, hogy nem egyedül Árnikának kell áldozatvállalással megküzdenie a kedvesét sújtó átokkal, hanem Dzsoninak is, sőt: mindketten részesülnek az átokból, a kényszerű metamorfózisból (a kacsa-létből) és a megváltó szerepből is. A Százarcú Boszorka eredetileg, mint említettük, Östör királyt s udvartartását változtatta kacsává – és sejthető, sőt bizonyos, hogy ha szegény Dzsoni szeretete nem rendült volna meg egy „icipicit”, pusztán az ő szeretete, szerelme elég lett volna a felszabadításukhoz. A Százarcúnak azonban csak sikerült éppen olyan alakban és éppen olyan szavakkal kísértésbe ejtenie Dzsonit, hogy egy pillanatra elhiggye, Árnika elhagyta őt. Ezért aztán szomorú-szerelmes felszakadó sóhaja (és én azt hiszem, fontos a hozzá tartozó simogatás is) – „Hej, te kiskacsa, nem láttad az én kedves Árnikámat?” – ahhoz elég ugyan, hogy Árnikát, Östör királyt s mindenkit visszaváltoztasson eredeti alakjába, ahhoz azonban mégsem elég, hogy minden „kerek” lehessen: Dzsoni maga változik kacsává.

      
Ez a metamorfózis véletlenül következik be, a szereplők egyelőre nem sejtik, hogy szavaik mágikus erejűek; Árnika is csak sír, mint a záporeső, és mikor megsimogatja (!) a Dzsoniból lett kacsát, és azt találja mondani: „Ezen az áron én nem akarok ember lenni. Inkább maradjak kacsa, csak szegény Dzsoni ember lehessen.” – még meglepetésként hat, hogy egy szempillantás alatt létezési formát cserélnek.

      
A mese során a továbbiakban nincs szó arról, hogy az alakváltoztatáshoz meg kéne simogatni a madár-formában létezőt; azt gondolom, ez a két simogatás a szeretetet fejezi ki, azt, hogy e szavak nem volnának elegendőek, ha pusztán szavak volnának, érzelmek nélkül.  Árnika szavai már igazi áldozatvállalásról tesznek tanúbizonyságot, hiszen ő már tudja, hogy Dzsoni emberi létezése kizárja, hogy ő maga is emberi formában létezhessen, mégis hajlandó a kacsa-létet felvállalni szerelme szabadságáért.

      
Östör király jut arra a szomorú felismerése, hogy bizonyára hibát követtek el, s ezért sújtja őket ez az „átkozott varázslat” – Dzsoni pedig azonnal beismeri, magára vállalja, hogy ő követett el hibát, mert egy pillanatra hitt a boszorkánynak, s majdnem ott maradt nála. Bevallja, hogy egy „icipicikét” megrendült a szeretete, s úgy tartja, megérdemli a sorsát: maradjon örökre kacsa. Árnika erre a vallomásra nem haraggal-sértettséggel reagál, ami kitör belőle, az a felkiáltás. „Azt már nem!”– s Dzsoniért továbbra is vállalná, hogy ő maga legyen kacsa. De ami a legfontosabb: azt is Árnika mondja ki, hogy önmagában az emberi forma már mit sem ér. „De ha szegény Dzsoni kacsa, akkor én is kacsa akarok lenni – mondta Árnika. – Egyforma akarok lenni vele.”

      
Szegény Dzsoni és Árnika látszólag közös sorsban osztoznak, hiszen ugyanaz az átok ül rajtuk, mégis – ahogyan nem ölthetik fel egyszerre ugyanazt az alakot – nem is egészen ugyanazokon a próbatételeken esnek át, s különösképp nem ugyanazt a belső utat kell végigjárniuk. Szegény Dzsoninak – aki „a világ legszabadabb embere” – mindenek előtt rá kellett jönnie, hogy nem vész el a szabadsága attól még, mert beleszeretett Árnikába. Ezt a tényt a mesét rendelő gyerek hamar átlátta, de a mesemondó felnőtt itt egy kis időt hagyott Dzsoninak, „majd talán rájön ő is”. Annak belátása, hogy a szeretet felelőssége önként vállalt és ily módon a szabadságot mégsem veszélyeztető „teher”: ez szegény Dzsoni első próbatétele.

      
A következő próbát Östör király állította a szerelmesek elé. Ki kellett állniuk az idő próbáját. Dzsoninak fél évig vándorolnia, Árnikának várakoznia kellett. Dzsoninak, a vándornak a kötelező vándorlással egyszerre kellett volna kiteljesítenie és felszámolnia vándor-mivoltát – a férfias-aktív szerepkört megőrizve újraalkotni a szabadságról alkotott fogalmait. A vándor motívumhoz egyértelműen társul a válaszút motívuma is – Dzsoni „nem látta a fától az erdőt”, ismételten besétált a kerek erdőbe s kis híján a Százarcú csapdájába is. Lázár Ervin nem a mesék szimbolikus – de szó szerintinek tűnő – válaszútja elé állította Dzsonit, nem azon kellett hezitálnia, hogy melyik útra térjen; s bár végül Árnikát választotta, elbizonytalanodása, szeretete megrendülése komoly következményeket vont maga után.

      
Mindeközben Árnikának a női-passzív várakozás jutott: türelmet és állhatatosságot kellett tanulnia. Neki sem volt könnyű: hol a csalfa remény játszott vele, hátha Dzsoni hamarabb érkezik, hol elfogta a kétely, hogy talán nem is tér vissza, már elfelejtette őt. De aznap, mikor lejárt a fél év, és Árnikával „madarat lehetett volna fogatni” (!), és mégis bekövetkezett a baj, Árnika szívében nem volt szemernyi kétely sem. Tudta, hogy csak Dzsoni szabadíthatja meg őket. 

      
Mielőtt hőseink közös vándorlása és az előttük álló próbatételek vizsgálatába kezdenénk, röviden érdemes arra is kitérni, miért a megváltó-mesékkel hasonlítom össze szegény Dzsoni és Árnika történetét, s miért nem inkább az állatvőlegény illetve állatmenyasszony típussal. A hat hattyú és A hét holló című mesékben az állattá varázsolt fivéreket a kishúg menti meg; aki pontosan tudja, hogy kikért-miért hoz áldozatot. Amikor a leendő házastárs állati alaktól való megváltása a cél (s általában állatvőlegényről szól a mese), sem ellenkező nemű társa, sem az olvasó nem értesül arról, hogy mikor és miért következett be a metamorfózis, sőt, a menyasszonyok gyakran úgy kerülnek álltavőlegényeik mellé, hogy meg sem pillanthatják a férfit emberi alakjában. Ezekben a mesékben a nők nem áldozatot hoznak, sokkal inkább önmagukat és viszolygásukat legyőzve, az elfogadásuk által mentik meg a vőlegényt.

       
Lázár Ervin meséjében a másik megváltása egyben önmaguk megváltását is jelenti a hősök számára (eszükbe sem jut, hogy ha egyikük azt akarta volna, örökre kacsa maradt volna a másik) – s ahogyan látni fogjuk, ennek egyrészt alapvető és szinte kizárólagos feltétele a szeretet, de egymás szeretetén-szeretésén túl a külvilág felé, mások felé is szeretettel való odafordulás, sőt: mások megváltása.

      
A népmesékben is gyakran megháromszorozódnak bizonyos elemek: gyakori a három feladat, három próbatétel, három találkozás, s az ismétlődés állhat egyenrangú elemekből, de lehet fokozó jellege is (a harmadik feladat a legnehezebb, a harmadik csata a legvéresebb). Szegény Dzsoni és Árnika vándorlásuk során, amikor is a Hétfejű Tündért keresik, aki a világ legjóságosabb tündére és biztosan elűzné róluk a varázst, három különös találkozáson mennek keresztül.

      
Az első találkozás során Árnika lép be Ipiapacs, a hírhedett rabló területére, hóna alatt a kacsává változott Dzsonival. A hírhedett rabló természetesen rögvest elrabolná a kacsát – Árnika természetesen inkább az életét adná, mint a „kacsáját”; szép szóval, könyörgéssel nem ér el semmit. De hiába váltanak alakot, s hiába ken le két hatalmas pofont szegény Dzsoni Ipiapacsnak, a probléma bizony még nincs megoldva. A rablóvezérnek rablóbandája van, s könnyűszerrel körülfogják Dzsonit, kacsástul, hogy aztán ketrecbe zárják őket estére. Árnikáról másodízben derül ki, hogy okos is (arra is ő jött rá, hogyan tudnak éjjel-nappal folyamatosan gyalogolni): a ketrecből kibújik kacsa formájában, majd átváltozik emberré, hogy Dzsoni is kibújhasson – de bizony menekülniük kellett.

      
Délfelé egy dinnyeföld közepén járt Dzsoni, s mivel jobb nem jutott eszébe, dinnyékkel kezdte hajigálni Ipiapacsot és bandáját. Ekkor derült ki, hogy a rablóknak remek gömbérzékük van. Dzsoni megtanította őket futballozni, egyszersmind arra is, hogy nincs játék szabályok nélkül. Így lett Ipiapacsból, a hírhedett rablóból hírhedett középcsatár, s bandájából Szegény Dzsoni SC.

      
Szegény Dzsoni azzal segített rajtuk, hogy felfedezte, miben ügyesek – hiszen gyakran az emberek nem tudják magukról, miben tehetségesek; egyben segített nekik „jó útra térni”, felszámolni a bűnhöz – rabláshoz – tapadt múltjukat.

      
Vidáman mendegélt hát szegény Dzsoni, hóna alatt Árnikával – de jó kedvüket hamar lelombozta a sértődős Rézbányai Győző, akit – éppen sértődősége miatt – mindenki nagy ívben el szokott kerülni.  Dzsoninak kedve lett volna továbbállni, Árnika azonban úgy gondolta, csak türelem kérdése, és meg tudják vigasztalni Rézbányai Győzőt. De ahogy Ipiapacsra nem hatott a könyörgés, Rézbányai Győzőhöz sem volt elég a türelem, másra volt szükség. A trükköt Árnika eszeli ki, de Dzsoni hajtja végre: megelőzi Rézbányai Győzőt a sértődésben. A megzavarodott Rézbányai Győzővel könnyebb szót éretni, s még az is kiderül, segítségére lehet a fiataloknak, mert azt is tudja, hol lakik a Hétfejű Tündér. Segítségnyújtása folytán pedig kiderül, hogy ő alapvetően egy kedves és okos ember – aki akár még sokaknak segítséget tud nyújtani.

      
A harmadik találkozásba – a tizenkét nagyon testvér házába – szintén Dzsoni lép be, de itt egyértelműen Árnikáé lesz a főszerep. Csodaország mellett lakik a tizenkét a testvér, akiknek nagyon testvérségük abból áll, hogy ha egyiket valami fájdalom éri, az fáj a másik tizenegynek is. Mikor Dzsoni megpróbált tőlük egy pohár vizet kérni, a tizenegy mogorva  alak akkor is éppen jajongott, mert a tizenkettedikük az erdőben fát vágott, s a lábára ejtette azt. Árnika nem tudta véka alá rejteni felháborodását, és emberré változva alaposan kiosztotta őket: hiszen a világ legboldogabb emberei lehetnének, ha mindig tudnák, hogy számíthatnak egymásra. „Nagy bizalom és szeretet lehetne bennetek.”

      
Elcsodálkozott a tizenegy testvér, hiszen hamarabb is eszükbe juthatott volna, hogy akár segíthetnének is egymáson – s már szaladtak is a tizenkettedik segítségére, aki épp akkor emelte vállára a kivágott fát. Tizenkettejüknek olyan könnyű volt a fa, hogy alig érezték a súlyát. És mindannyiuknak viszketett a szeme, amikor a tizenkettedik szemébe könny gyűlt – örömében.

      
A három találkozás egyike sem hagyományos mesebeli találkozás, nem a szokványos módon épít a „jó tett helyébe jót várj” aranyszabályra; mulatságos epizódokon keresztül jutunk el az örömkönnyekig, mégis megállapítható, hogy a három feladat alapja-gyökere azonos, és egyfajta fokozással állunk szemben. A rablókkal való találkozásról szólván első hallásra talán túlzottan is komoly megközelítésnek tűnik arról beszélni, hogy szegény Dzsoni, felfedezvén a tehetségüket, a bűntől váltotta meg őket. Rézbányai Győzőt sértettségéből kiszabadítani egyet jelentett önmagától megszabadítani, a magányát megszűntetni. Nem könnyű feladat ez, hiszen a sértettsége miatt magányos ember azt hiszi, kapcsolatban áll a többiekkel – ők bántják. Szegény Dzsoni tehát először egy futballcsapatnyi, vagyis tizenegy férfiból álló, amolyan férfi módra „barátságon” s „munkán” alapuló közösséget mentett meg, majd még egy embert; összesen tizenkettőt. Árnika szintén egy közösséget, egy családot, tizenkét szorosan összetartozó embert, a tizenkét testvért mentette meg a további szenvedéstől. A megoldást mindhárom esetben magukban hordozták azok, akiket megmentettek: a tehetséget és a jóra való hajlamot, a segítőkészséget és a mások felé fordulást, a bizalmat és szeretetet. S a tizenkét nagyon testvér történetét olvasván bizony az olvasó szemébe is könny szökik: a közösen cipelt gerenda mint metafora többszörösen biblikus értelmet-mélységet nyer.

      
Az ide vonatkozó asszociációs láncot részletesen kifejteni külön tanulmány témája volna, de említés szintjén bemutatom elemeit. A Grimm-mesék kevésbé ismert-emlegetett megváltó meséje a Tizenkét fivér[8] is. Ebben a mesében a királyi atya így szól feleségéhez: „Ha kislány lesz a tizenharmadik gyermek, akit világra hozol, akkor a tizenkét fiúnak meg kell halnia, hogy annál nagyobb legyen a leányka gazdagsága, és neki jusson az egész királyság.” Csináltatott is tizenkét koporsót, azok már ki voltak bélelve forgáccsal, s mindegyikben ott volt a halottas párnácska, és bevitette a koporsókat egy lezárt szobába, majd a kulcsot a királynénak adta, minderről pedig hallgatást parancsolt neki.

      
Az anya naphosszat búslakodott – majd bánatát a legkisebb fiával osztotta meg, aki mindig vele volt, s „akit ő a Biblia szerint Benjáminnak nevezett”. Benjámin a Biblia törzsi genealógiája szerint Jákob legfiatalabb fia a tizenkettő között, s személye fontos szerepet kap a József-elbeszélésben.[9] Egyetlen motívumot ragadnék ki József és testvéreinek közismert történetéből: József szemét többször elfutja a könny, sírna, de elvonul belső szobájába, hogy testvérei ne lássák elérzékenyülését[10], a történet legvége azonban ez: „Ekkor testvérének, Benjáminnak a nyakába borult, és sírt. Benjámin is sírt a nyakába borulva. Majd megcsókolta mindegyik testvérét, és sírt velük. Azután elbeszélgettek vele a testvérei.”[11] Igazi megváltó könnyek ezek.

      
A Grimm-mese folytatása kitalálható: a tizenharmadik gyermek kislány lett, fivéreit az anya elmenekíti a háztól, a lány egy véletlen folytán értesül létezésükről, s szörnyen bántja a lelkiismerete, hogy miatta szenvednek testvérei. Váratlan fordulat azonban, hogy hollóvá változásukat mégis ő maga idézi elő, amikor is, már együtt élve az erdő sűrűjében, egy elvarázsolt házikóban, vacsorához készülvén a szép terítéket tizenkét liliommal akarta kiegészíteni. A tizenkét fehér virág levágásával fivérei hollókká változtak és elrepültek, s eltűnt a ház is, a kert is. A lány ekkor találkozik a vadonban egy öregasszonnyal, aki a szokásos megváltási módot vázolja fel neki: hét év megtörhetetlen hallgatás, némaság, szó és nevetés nélkül. „A leányka szívbéli gondolata pedig ez volt: »Tudva tudom, hogy megváltom fivéreimet«.” Sajnos ennek a mesének részletes elemzésére sincs mód e helyt, de érdemes elgondolkodni azon, hogy az erdőben lakó fiúk előtörténete a legrészletesebben, egyszersmind a legkegyetlenebb módon ebben a mesében van felvázolva – s ez az előtörténet feltételezni engedi, hogy talán a többi meséből is ez a motívum hiányzik, vagy ez finomodott: jelesül, hogy az apa a leányának szánja „az egész királyságot”, feledve feleségét, fiait; s talán ezért gyakori, hogy a hallgatási fogadalmát teljesítő lány, miközben fivérei megváltásán fáradozik, mégis feleség, anya is lesz időközben.

      
A műmesében a tizenkét testvérnek nincs előtörténete, összetartozásuk nem feltételez kegyetlen atyát, száműzetést, inkább apostoli tisztaságot sejtet, de a keresztutat s cirenei Simon[12] tehervállalását idéző gesztusig ők is csak női segítséggel, Árnika segítségével jutnak el.

      
Visszatérve Szegény Dzsoni és Árnika próbatételeihez: konkrét útbaigazítást csak Rézbányai Győzőtől kaptak, mégis bizonyos, hogy mindhárom kaland szükséges volt, s nem csak azért, hogy ne érjen olyan hamar véget a mese. Rézbányai Győzőről elhangzik, azért sértődik meg minden szíre-szóra, mert „azt hiszi, ő a világ közepe”. A Rézbányai Győzővel való találkozás a középső kaland; egyben az egyetlen, amely úgy működik, hogy verbális útmutatásban is részesülnek hőseink; s mintha a világ közepén az „Ismerd meg önmagad!” felszólításnak is eleget tennének, Rézbányai Győzőnek is úgy tudnak segíteni, hogy rájönnek, senki nem a világ közepe – azaz mindenki az. S a világ közepétől nincs is olyan messze Ajahtan Kuturbani fazsindelyes palotája, s a mögötte kezdődő Csodaország…

      
A megváltó-mesék kalandjai, utazásai a lélek égi utazásai: a Tizenkét fivér című mesében a királylánynak aranycsillag van a homlokán, s a fenti régiókkal úgy tartja a kapcsolatot, hogy önkéntes száműzetését és némasági fogadalmát egy fán ülve kezdi meg; A hat hattyú hősnője szintén fölhág egy fára, azon tölti az éjszakát, s másnap nekilát csillagvirágot (mintegy lentről ragyogó csillagokat!) szedni, hogy abból varrjon ingecskéket; A hét holló című mese húgocskája pedig egyenesen a világ végéig megy, ám a Nap forró és félelmetes, a Hold hideg, dermesztő és haragos, s végül az Esthajnalcsillag nyújt számára tanácsot, segítséget, hogyan juthat az üveghegy belsejébe.

      
Szegény Dzsoninak és Árnikának „csak” Csodaországig, a Hétfejű Tündérig kellett eljutniuk. A Hétfejű Tündér pedig már várta őket. „Azt szeretnénk… azért jöttünk – dadogta megilletődötten szegény Dzsoni . – Egyformák szeretnénk lenni, akár kacsák, akár emberek, ahogy akarod… ahogy megérdemeljük… segíts rajtunk.” S mire Dzsoni elrebegte kérését, csodálkozva vette észre, hogy valakinek fogja a kezét: Árnika állt mellette, emberi alakban, mert emberek voltak akkor már mindketten – a Hétfejű Tündér mosolya pedig beszivárgott a szívükbe, s tudták, hogy soha többé semmiféle rontás nem fog rajtuk.

      
Szegény Dzsoni és Árnika, e modern mese hősei, nem egymástól távol és egymás nélkül, hanem együtt, egymás mellett sőt egymás segítségével jutottak el fejlődésüknek arra a szintjére, hogy megtalálták önmagukat, megmentették tulajdon lelküket. Ahogy Bruno Bettelheim mondja: „Hogy szerelemben és a szerelem segítségével az egyén kiteljesedhessék, ehhez nem is egy átalakulásra van szükség. (…) Az egyén akkor válik teljes emberi lénnyé, olyanná, aki minden lehetőségét megvalósította, ha azonkívül, hogy megtalálta önmagát, egyszersmind önmaga – és boldog – tud lenni egy másik személlyel is. Ahhoz, hogy ezt az állapotot elérhessük, személyiségünk legmélyebb rétegeit kell megmozgatnunk.”[13] Kalandjaik során éppen ez történt ővelük is. 

      
„Csodaország, jaj de messze / mégis itt van a szívünkbe’.” – énekli Ajahtan Kutarbani  király a Rácegresi és Pácegresi című mesében. Szegény Dzsoni és Árnika megtalálták Csodaországot, majd hazatértek a kerek tó partján álló harminchat tornyú palotába. „Ebben a mesében minden jóra fordult.” De, ahogy a valóságban sem feltétlen érjük el a boldogságot, a megváltó-mesékben is rendre akad egy jel, ami figyelmeztet, talán soha semmi nem lehet egészen „kerek”. A hat hattyú című mesében a fivéreinek inget szövő lány nem készül el az utolsó ing egyik ujjával – a legkisebbik testvér fél karja örökre szárny marad. A hét hollóban pedig a kishúg elveszíti az üveghegyet nyitó csontocskát, s így saját ujját kénytelen levágni.

      
A hattyú szimbólumot felfejtve Marie Louise von Franz felhívja a figyelmet többek közt arra, hogy Indiában az atmant, az isteni szellemet – különösképp a világban jelenlévő formájában – gyakran szimbolizálja hattyú, amely a tenger fölött lebeg, és fél lába van csak a vízben. Ha vízben lévő lábát is kihúzná, megszűnne a világ.

      
A Szegény Dzsoni és Árnikában legföljebb a kerek tó emlékeztet a hajdani kacsa-létre, de  „vízbe lógó láb”, „levágott ujj” vagy „ingecske nélkül maradt szárny” gyanánt működik az az utolsó dialógus, ami ugyan nem teszi hiteltelenné a történet boldog végét – amelyben még a Százarcú Boszorka is „mamikává” szelídül, és nagymamai szerepkörben teljesíti ki ősanyai princípiumát –,  de kimondja, hogy a valóságban sajnos nem minden fordul jóra.

      
Tudjuk ezt, mégis, ahogyan a boszorkányságát vesztett Százarcú semmiért sem adná szegény Dzsoni és Árnika kisfia, a  kis Dzsoni bizalommal és szeretettel teli mosolyát,  mi, akik végigizgultuk a mesét, semmiért sem adjuk, a szívünkben őrizzük a Hétfejű Tündér mosolyát, hiszen beszivárgott oda, hogy soha többé semmilyen rontás ne fogjon rajtunk.

      
Mert azt is tudjuk: a szeretet olyan, mint a varázslat. És nem csak a mesében. A valóságban is olyan.

Bibliográfia:

Bruno Bettelheim: A lélekben érlelődő jövő, A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, Corvina, 2000. 27 – 31. o.

Bruno Bettelheim: A tündérmesék állatvőlegény-ciklusa (Küzdelem az érettségért), A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, Corvina, 2000. 287 – 323. o.

Biblia:  (Jákob tizenkét fiáról, Józsefről, Benjáminról:) 1Móz 35,18; 1Móz 42-45;  (cirenei Simonról, aki vitte Jézus keresztjét:) Mt 27,32; Mk 15,21; Lk 23,26; (a tizenkét apostolról:) Mt 10, 1-4;

Boldizsár Ildikó: A megváltó-mesék, Mesepoétika, Írások mesékről, gyerekekről, könyvekről, Akadémiai Kiadó, 2004. 42 – 44. o.

Boldizsár Ildikó: Állatvőlegények és állatmenyasszonyok, Mesepoétika, Írások mesékről, gyerekekről, könyvekről, Akadémiai Kiadó, 2004. 45 –47. o.

Boldizsár Ildikó: A mesei metamorfózisok, Varázslás és fogyókúra, Didakt, 2003. 119 – 134. o.

Boldizsár Ildikó: Állattá varázsolt emberek, Varázslás és fogyókúra, Didakt, 2003. 90. o.

Boldizsár Ildikó: Az állati alak mint büntetés, és mint a Gonosz megjelenési formája, valamint az ellenséges állatok, Varázslás és fogyókúra, Didakt, 2003. 90 – 91. o.

Marie-Louise von Franz: A hat hattyú és A hét holló, Női mesealakok, Európa Könyvkiadó, 1992. 159 – 200. o.

Jacob és Wilhelm Grimm: A hat hattyú, Gyermek- és családi mesék, Magvető könyvkiadó, 1989. 201 – 206. o.

Jacob és Wilhelm Grimm: A hét holló, Gyermek- és családi mesék, Magvető könyvkiadó, 1989. 119 – 121. o.

Jacob és Wilhelm Grimm: Tizenkét fivér, Gyermek- és családi mesék, Magvető könyvkiadó, 1989. 53 – 56. o.

Komáromi Gabriella: Lázár Ervin: Szegény Dzsoni és Árnika, Kortárs gyerekkönyvek, Ciceró Könyvkiadó, 2001. 173 – 182. o.

Komáromi Gabriella: Lázár Ervin köszöntése 70. születésnapján, Csodaceruza, www.csodaceruza.com

Lázár Ervin: Rácegresi és Pácegresi, A Hétfejű Tündér, Móra Könyvkiadó, 1973. 132 – 140. o.

Lázár Ervin: A Hétfejű Tündér, A Hétfejű Tündér, Móra Könyvkiadó, 1973. 141 – 146. o.

Vlagyimir Jakovlevics Propp: A háromszoros ismétléssel kapcsolatos segédelemek, A mese morfológiája, Osiris Kiadó, 1999. 73 – 74. o.

Szepes Mária: Nyitány, Az áldozat mágiája, Szakrális beavatás, Édesvíz Kiadó, 1998. 11 – 17. o.