Portfóliók
vége
sosem sötétül belém már
a sosemlesz-sosemvolt remény
itt ülök, az éjjel peremén
gyomrom lúg marja, s úgy alszom el
hogy szemem nyitva
s álmodlak
túlközel
mert hiába fest egykedvű fényeket az est
hiába hullanak halmokba szavak
csak magamnak mondalak
talán már nem is létezel
oly messzi minden
a nemlét membránján szüremlik át a csend
fényévek, kurta lények
s párnák, paplanok száműzöttje lett a test
léptek reppennek ólomszín járdaköveken
avarszín szemed galagonyaizzása
a palánkon túl gyermeteg
búcsúkönnyekben szendereg
ez az utolsó imám
s hogy utólszor nem öleltelek
oly távoli már
lehet sosem létezett
a világegyetem üres pohár
benne fénylő bogarak a csillagok
hordók telnek csapraverhetetlen
ez az utolsó imám
minden semmit itt hagyok
