Portfóliók

„Majdnem életközeli élményben volt részünk...” – írja Chuck Palahniuk első, és azóta is legnépszerűbb regényében, a Fight Clubban (Harcosok Klubja). Az 1996-ban megjelent könyvből 1999-ben készült el David Fincher filmje, amit mindenki megnézett, aki él és mozog. A népszerűségével vetekedően provokatív alkotás komoly hírnevet hozott az amerikai szerzőnek, akinek filozófiája, hogy olyasmiket próbál a papírra vetni, amiket egyből megbán és kifejezetten szégyell. A gyomorforgató leírásokra szakosodott, afféle kollektív dacjelenségként ünnepelt Palahniuknak, aki egyébként népszerűsége ellenére máig rendszeresen jár írószakkör jellegű foglalkozásra, idén már a nyolcadik regénye jelent meg, s időközben egyesek már túlzott termékenységét is szemére vetik. Új regénye, a Rant (Öklendés) műfajára nézve „oral history”vagyis szájhagyomány, a dedikáció a szerző apjának szól. Mottója: „Kívántad már, hogy bárcsak meg sem születtél volna?” A szövegekben több mint ötven közelebbi és távolabbi ismerős mesél a címszereplő Rantről, aki már öngyilkossága előtt is a legkülönbözőbb formákban igyekezett felborítani a kispolgári élet alapvető normáit: Buster "Rant" Casey felfokozott szaglása jóvoltából óriási lendülettel veti bele magát a testnedvek világába, szántszándékal gyűjti be a rovarcsípéseket, hogy stimulálja magát, a veszettséget is összeszedi és terjeszteni kezdi, majd buliromboló mozgalmat alapít. A szóbeli vallomásokból, anekdotákból kibontakozó történet – manapság azt szoktuk meg, hogy a média sztárjairól hallunk ilyen formában – messianisztikus felhangjai révén egyben afféle sarkából kifordított evangélium is, tekintve, hogy a szemléletes becenevű Rant pályája több ponton párhuzamos Jézuséval.
Az eddig elmondottakból már sejthető, hogy a 45 éves Palahniuk új kötete nem habkönnyű, nyálas lektűr, bár erre a Fight Club után aligha számít bárki is. Az újabb regények sora által azonban a kult-, és hypercool státusz is árnyalódik, amelyet Palahniuk kivívott magának. Második legfrissebb regénye, a 2005-ös Haunted, vagy a friss Rant ugyanis láthatólag ugyanannak az erőszak-, emésztés- és gusztustalanságközpontú érdeklődésnek a terméke, ugyanannak a sötét, provokatív természetnek a megnyilatkozása, mint az első sikerkönyv. A újabb és újabb szövegek jópár vonása változatlan: a szerzői koncepció sokszor feltűnőbb, mint a valóságteremtő erő. Palahniuk kis egységekből, külön elmondott történetekből állít össze könyvnyi terjedelmű elbeszélést. Világai, amelyek bombasztikus, hangzatos címkékkel (az idei kötetben például ilyen a bulirombolás) és hatásos PR-szövegekkel operálnak, éppen markánsságukban veszítenek valószerűségükből. Palahniuk prózája nem gazdag szövetével kínál egyedülálló illúziót, ellenkezőleg: frappáns ötleteket, koncepcionális remekléseket tartalmaz, amelyeket az irodalmi szöveg eszköztárába csomagolva értékesíteni. S mint erre a Haunted vagy a Rant jópár kritikája rámutat: a tálalás egyre kevésbé meggyőző. Bár az undorító ötletek és a hipergusztustalan leírások kedvelői további kimagasló példákkal szaporíthatják gyűjteményüket, és a szöveg nem kevésbé trendi, mint annak idején a Fight Club volt, a vállalkozás esztétikai értéke kétes. Mint mindig, most is kitűnően kezelt technikai nyelvhasználatot, divatos műfaji játékot (ld a fiktív szájhagyomány alkalmazása) találunk a „sokkoló” ímre méltán pályázó kortárs író munkájában, a média és a hírességek világára rendkívül érzékeny szatíra azonban nemcsak erényeivel, de hibáival is meglehetősen közel marad a széles tömegek szórakoztatására generált produkciók birodalmához. Ezen a ponton pedig már nem is olyan könnyű eldönteni, valóban cool-e, hogy annyira trendi az új Chuck Palahniuk.
„Ne csapd agyon nagy szavakkal” – olvashatjuk a Rantben, mégis, mintha menet közben maga az (irodalmi, esztétikai) élmény döglött volna ki alólunk. Nem sikkad-e el a jól megcsinált, hatásos regény arculata mögött valami, ami több lehetne, mint a korábbi sikeres gesztusokból rögtönzött, újrakevert produkció? Hiszen az illemdússág kerülése, a sokkolás nem számít új fejleménynek Palahniuk munkásságában, szerepe viszont pusztán a nyolcszoros ismétlés által is jócskán átértékelődött: ha így nézzük, a Rant című regényből süt a kötelező lázadás iránti hagyománytisztelet, hiszen ez az imázsa. Mégha a hagyomány, amit tisztel, saját felforgató öröksége is, a lényeg változatlan: a Rant tömegcikk a javából, amelynek fő üzenete a remény, hogy Chuck Palahniuk könyveladásai (csak az USÁ-ban már 3 millió példány felett jár, és a Fight Club-ot 24 nyelvre fordították le) 2007 után is töretlenül tovább gyarapodnak majd. Ez az ellentmondás persze nem szükségszerűen a szerző bűne: hiszen, ha nem is könnyedén, de már első történetét is, amely a fogyasztói társadalom ellen uszító Tyler Burden alakjáról szólt, végül csak bekebelezte a fogyasztás gépezete, amely egyáltalán nem finnyás: azokkal az alkotásokkal is jóízűen termeli tovább a hasznot, melyeknek témái elvileg létét fenyegetik.