Portfóliók

Black Rebel Motorcycle Club (megjelent a WAN2 2007 szeptemberi számában)

Volt egy garázs valahol San Franciscóban, ahová soha egyetlen autó sem tudott beállni. Feketére festett falai között még feketébb erőlködők és kontrolhangfalak bömbölték világgá a zsinórok végén setétlő három kortárs világfájdalmát, a 90-es évek nagy amerikai elkeseredését. A Black Rebel Motorcycle Clubbal kapcsolatban csak az igazán világos, hogy tele tokkal és erős küldetéstudattal lépett ki az élet (garázs)kapuján.

Aki 1998-ban történetesen ama bizonyos kocsitároló mellett ballagott el, sajátos időrésbe keveredett, mivel könnyűzenei szempontból kevés anakronisztikusabb banda pöngetett azidőtájt Kaliforniában. A grunge már rég kiszenvedett, a hazai kelesztésű közrock és közpop változatlan árfolyamon tartotta magát, az európai, világ- és elektronikus zenék pedig elvétve találtak fogódzót a nyugati parton. Kinek is jutott volna eszébe pszichedélikus-indies-noise-darkos-bluesos megfontolásból a hangszeréhez nyúlni, és biztos sikertelenségre kárhozódva szembeszállni a mainstreammel? Hát Robert Levon Beennek és Peter Hayesnek, akik a nagy rocktörténelmi szereplőkhöz hasonlóan a középiskolában akadtak össze „tiéd a gitár, enyém a basszus, azt toljuk” alapon, és a fejükbe vették, hogy a maguk részéről sötét folttal színesítik tovább a jobbára aranyhídjáról és melegnegyedéről ismert Friscót. Hozzájuk csatlakozott a bőrök büntetője, Nick Jago, aki amúgy Angliában született és tanult képzőművészetet, mielőtt a nagy tüzesvízen túlra költözött volna. Az első két lemezen Been egyébként még Robert Turnerként tüntette fel magát, és csak a 2005-ös Howl-on coming outolt, nyilvánosan vállalva, hogy ő bizony a The Call-frontember Michael Been fia, és ugyancsak énekes-gitáros ősétől leste el a rockterpeszt. A három amigo lejátszójában minden bizonnyal gyakran pöröghetett a távoli-kaotikus hangzásban utolérhetetlen Jesus and Mary Chain, az arrafelé kötelező olvasmány Doors, az urbánus folkot újraformázó Bob Dylan, a kortárs kultból pedig a neoprimitív White Stripes. És még két név köret nélkül: Stooges, Ramones. Inspiratíve sose rosszabb All Star-csapatot a fiamnak.

Az utókor számára elveszett megfontolásból a trió eredetileg The Elements néven futott, de szerencsére közbeszólt az információs forradalom, és némi felzúdulásra kidobta, hogy ilyen banda már van. Ekkor jutott valakinek eszébe az 1953-as A Vad (The Wild One) című Marlon Brando-klasszikus, amelyben a lázadók a fenti hangzatos csoportba verődve lázadtak a kispolgári értékrend ellen.

A BRMC időzítése ráadásul remekül sikerült, mivel éppen jött egy hullám a nagyot szóló Strokes farvizén, az ötletes szakírók csakhamar Beenéket is a rockforradalmárokhoz csapták, másodiknak lenni pedig köztudomásúlag már félsiker. A BRMC-re keresztelt debütalbum tehát a szokásosnál gyorsabban kultstátuszba katapultálta az önleevés szempontjából praktikusan feketében öltözködő társaságot, habár a slágeres Love Burns valamint a még jobb White Palms azért nyomós okot is adott erre. A 2003-as Take Them On, On Your Own még nagyobbat rúgott a médiatenyésztett amerikaiak valagába, élén a U.S. Governmenttel („a város járdájára köpöm a hitemet”, „nincs Egyesült Államok, mentsd az agyad”) és a bombasztikus Stoppal, melynek videoklipjében a nagy Harry Dean Stanton is közreműködik, aki olyan alapfilmekből lehet ismerős, mint az Alien vagy a Paris, Texas, és nem mellesleg Been apuka országos cimborája. Az akusztikus At my Door sajni csak a kimásolt Rifles EP-jére került rá, pedig taktikailag az LP-n is jól mutatott volna, tehát házi feladat a csőlátásban szenvedő híveknek.

Aztán vészterhes idők jöttek, akár a Csillagok háborúja legelején. A Virgin Recordsnak eszébe jutott, hogy már nem is szereti annyira a bandát, így aztán rövid úton lapátra tette védenceit, Nick Jago pedig arra döbbent rá, hogy mennyire jó mindig kábítószerezni meg inni. A drogos dobos némi paláver után 2004 végén lelépett, de az időközben L.A.-be áttelepült barátai nyilvánosan biztosították őt afelől, hogy amint kilát a porok és palackok mögül, szeretettel visszavárják őt. A 2005 nyarán bekövetkezett harmadik eljövetel, a Howl ennek megfelelően kissé öszvérjellegű munka lett, Been és Hayes immár az RCA gondozásában összehozott egy meglepő folkalbumot, amely garázs helyett alighanem inkább egy kertben készülhetett. A felvételek nagyrészt befejeződtek, mire Jago ismét beülhetett a szerkó mögé, így számára csak a Promise-en maradt stúdióidő. Ami a koncepciót illeti, jobbára a kiútkeresést meg az új csapásirányt szokás emlegetni, hiszen a zenekar olyan vékony ösvények felé tért le a rocksztrádáról, mint a country és a gospel, és már maga a cím is az őshippi Allen Ginsberg mesterműve előtt tiszteleg. Ezzel együtt egyfajta markáns beérésről is szó lehet, mint amikor az ember kinyomja a torzítókat, effekteket, végignéz a meztelen gitáron, és hagyja csak úgy an sich megszólalni. Az ihletett pillanat oly sokáig elhúzódott, hogy a Howl 13 száma után tavaly még egy hat dalt tartalmazó EP is kijött ugyanabból a sessionből. Ezektől még meg kellett szabadulni, mert a folytatás megint másként alakult.

A sikeres mestervizsga után – és a földre visszatért Jagóval erősödve – a BRMC-skacok ünnepélyesen visszacuccoltak a garázsba, a kezük ügyébe eső valamennyi potmétert a piros mezőbe tekerték, az eredmény pedig hasonló lett, mint Michael J. Fox esetében: füstölgő romok, kiszakadt mélynyomók, félrecsúszott napszemüveg. A nagyközönség mindebből azt érzékelheti, hogy a napokban kijött a Baby 81 című lemez, amely a folkos kaland végeztével ismét a pszichedélikus zajrock irányába mutat. A nép hálásnak mutatkozott a régi kerékvágásért, mivel egy hét alatt 14 ezret kapkodott el belőle, a 46. helyre lőve a Billboard 200-as listáján. Fontos lehet még, hogy az American X című szám 9:11 percig tart, ami a banda szerint merő véletlen (így gyarapszik a kultusz nevű jelenség), míg az albumcím egy ázsiai csecsemőnek köszönhető. Aki nem ismerné, ő az a kiskrapek, akit a Srí Lankán 2004 decemberében tombolt szökőár (kertévében szigorúan cunami) következtében egyedül találtak meg a tengerparton, 81-edikként került be a kórházba, és kilenc házaspár is bejelentkezett érte, végül a jó öreg DNS döntött. A BRMC választása ettől még minimum nehezen követhető, annyiban azért kiegyezhetünk, hogy a Baby 81 csakugyan sokkal hangzatosabb, mint a srác eredeti neve, azaz az Abhilasha Jeyerajah.

A keleti arcvonal el nem múló bánatára a trió eddig jobbára csak az Atlanti-óceánon volt hajlandó átkelni pár britanniai buli kedvéért. Most nyáron azért a kontinensről is bele lehet pillantani a kaliforniai sötétségbe (Belgium, Hollandia), és innen nézve még a legközelebbi desztináció is a keletnémet Dessau (Melt Festival, július 14.), ami oda-vissza négy tank benzin. De ahogy a megboldogult John Belushi összegzett a Blues Brothersben: „tele a tank, van fél csomag cigink, éjszaka van, és napszemüveget viselünk”, mire Dan Aykroyd: „nyomás!”.