Portfóliók
Punk a platón
Zúzós punk
Vödör nyállal, a szararcúaknak
cartaphilus@fiebermail.hu
A könyv a minimalista próza meghökkentően nyers dokumentuma egy punkzenekar öt évének, az énekes, Rollins irataiban, naplójában. Jack Kerouac is megnyalta volna tíz ujját. Verekedések a koncerten, kitört fogak, repedt könyök, eltört lábak, elhagyott alsó ajkak, rendszeres letartóztatások és rengeteg nyál a „rajongóktól”. Néha el-el dördül egy stukker. Egy punkisten mindennapi, monoton taposómalma. Szegénység, kosz, hideg, éhezés, folytonos, kiszámíthatatlan vándorlás, éjszakai plakátragasztások és óvadék, óvadék mindenfele.
Hogy fogalmat alkothassunk az Anglia és az USA közt ingázó csapatról, itt van némi ízelítő.
„Túl voltunk az első néhány számon, amikor észrevettem, hogy egy csaj próbálja elkapni a lábam. Próbáltam eltávolodni tőle, de annak a apalija és annak két cimborája-akik szemmel láthatóan tisztességesen beangyalporoztak -ezt remek alkalomnak találta arra, hogy lerángassanak a színpadról és összeverjenek. Vicces volt. Lefogtak, egy ököl pedig folyamatosan csépelte az arcomat. A csapások között társamért üvöltöttem. Nagy nehezen lerángatták rólam a parasztot, majd a férfimosdóban megpróbáltam gatyába rázni magam, bár az orrom ma is csálé egy kicsit. A legjobb mégis a koncertre vezető út volt. Egy dugónan ültünk San Diego előtt, amikor egy nő vágott elénk egy hatalmas batárban. A társamnak elege lett a nő szemétkedéséből. Kiszállt, és képébe borította a joghurtját a lehúzott ablakon keresztül. Persze letartóztattak, és Gregnek kellett kidumálnia minket az órsről. Nem tudom, hogy úsztuk meg. San Diego kemény város
Végre megjelent hazánkban is Henry Rollins Get In The Van könyve, aminek magyarul Punk a platón címet adták. Rendkívül igényes külsővel jött ki a naplószerű írás, tele archív képekkel a ’80-as évek elejének washingtoni, illetve amerikai hard core színteréről, és a szöveg is erről a korszakról (illetve Rollins Black Flag-béli élményeiről) szól. Mindez persze az énekes sajátos stílusában tálalva, ami akár olyanokat is megfoghat, akinek semmi közük az említett műfajhoz. A könyvet a Cartaphilus kiadó jelentette meg.
http://www.planetz.hu/cikk_item.php?id=1152#ad_end
záz kiló színtiszta izom teletetoválva, mégsem emiatt érdemes rá odafigyelni, hanem azért, ami a fejében van. Végre Magyarországon is kapható Henry Rollins régi naplójegyzeteken alapuló önéletírása, a Punk a platón, amiből az is csak tanulhat, aki azt sem tudja, mi az a hardcore.
Sokakra rásütik, hogy underground legenda, kultuszfigura, miegymás, Henry Rollins viszont tényleg az. A washingtoni punk/hardcore színtérről érkezett, eredetileg Henry Lawrence Garfield néven anyakönyvezett énekes a ’80-as évek elején a műfaj egyik legalapvetőbb csapata, a Black Flag frontembereként tett szert komoly nimbuszra, az elkerülhetetlen feloszlás óta pedig saját zenekarával, az egyszerre zsigeri és agyilag kiművelt Rollins Banddel turnézik fáradhatatlanul. Emellett könyveket ír, filmekben szerepel, előadásokat tart a világ minden táján – deklaráltan az értelmes és tartalmas programok híve, a léhűtést, lustulást, semmittevést rühelli és nem is nagyon viseli el maga körül. Márpedig ha egy Rollins-fazonú és határozottságú figura valamit nem visel el, annak mindig súlya van.
„Az élet alapvetően tele van lehetőségekkel, csak elég bátornak kell lenni ahhoz, hogy kihasználd ezeket. Elég gyorsan megunom azokat, akik állandóan azért sírnak, mert unalmas a munkájuk vagy mit tudom én, rossz helyen laknak. Költözz el. Vagy ne.”
A bikanyakú értelmiségi és társai Magyarországon is megfordultak már párszor – egyszer a Szigeten, egyszer önállóan – , és noha Rollins sehol a világon nem tartozik a csillogó-villogó arénákat megtöltő szupersztár médiaarcok közé. Get In The Van című önéletírása van annyira fontos rockirodalmi dokumentum, hogy a Cartaphilus kiadó fontosnak tartotta itthon is megjelentetni, méghozzá a Legendák élve vagy halva sorozat huszadik darabjaként, a találó Punk a platón címmel. Tehát Egy abszolút hiánypótló sorozat abszolút hiánypótló darabjáról beszélünk. Ha valaki azt hinné, egy szokásos csajozós-dugós-füvezős-heroinozós rockzenészi életrajzot kapunk, nagyot téved. Rollins könyve brutálisan őszinte ugyan, a Black Flag-érában született eredeti naplójegyzetek tényleg a kíméletlen és kendőzetlen valóságot mutatják be az olvasónak, őt azonban már fiatalon is más dolgok mozgatták, mint a többséget. Így aztán a húzós és néha tényleg hihetetlen, nyers és kőkemény turnésztorikon, életképeken keresztül nemcsak arról kapunk képet, milyen is lerohadt kisbuszokkal körbejárni a világot, rendőrök elől bujkálva ragasztgatni a fénymásolt koncertplakátokat, túlélni mindent csakis egyetlen szent dolog, a zene szeretete miatt. A könyv emellett roppant érzékletesen mutatja be a ’80-as évek elejének amerikai punk színterén uralkodó lehetetlen állapotokat, széthúzást, erőszakot, sötétséget és végletességet, azt, hogy sokszor a rendőrök sem voltak jobbak, mint azok, akiket lépten-nyomon háborgattak, a családként együtt utazó zenekarok minden bajtársiasságát, veszekedését, vagyis mindazt a vért és verítéket, amit annak idején, a hőskorszakban Rollinsék maguk is lenyeltek.
„Sokszor megkaptuk a Black Flaggel, hogy 'hát, srácok, ti már eladtátok magatokat', miközben a legmocskosabb kisbuszokban aludtunk és magunknak plakátoltuk a bulikat. Eladtuk magunkat? Oké, eladtuk magunkat, de akkor hol a pénz?” Az énekes világképe már akkor is szilárd lábakon állt, céltudatossága, kemény eltökéltsége elismerésre méltó, mint ahogyan az is, hogy az emberek 99 százalékával ellentétben ő merte azt tenni, amit mindig is szeretett volna. Nézzünk a tükörbe: ugyan mi ott mernénk hagyni biztos állást, lakást, bankbetétet csak azért, mert csömörünk lett, és tiszta lapot akarunk kezdeni? Vállalnánk a nélkülözést az álmainkért? Minden efféle felvetés csakis költői lehet – a többség természetesen nem vállalná, sőt, reális alternatívaként fel sem merülne benne ilyesmi. Rollinsban felmerült – többet is élt és látott röpke évek leforgása alatt, mint más az egész neki kiszabott idő során.A nagy alakú, rengeteg ritka és speciális fotóval, korabeli szórólapokkal és plakáttervekkel bőségesen telerakott könyv kinézete eltér ugyan a sorozatban eddig megjelent kisalakú kötetekétől, de album-jellegét tekintve ez egy cseppet sem baj, sőt. Kétséges persze, Magyarországon rentábilis lehet-e egy nem kifejezetten olcsó Rollins-könyv, gyanítom, hogy nem, de a kiadó célja aligha az volt, hogy durva pénzhegyeket kasszírozzon a Punk a platón eladásaiból. Ez szimplán egy alapvető jelentőségű rock- és kortörténeti munka, ami igenis fontos, hogy magyarul is hozzáférhető legyen, és kész. Vagyis már magáért a kiadásért is jár a nagy piros pont. Ami a mindig kényes kérdést, a fordítást illeti, apróbb pontatlanságok, szerencsétlenségek talán akadnak itt-ott, de ne szőrszálhasogassunk, összességében rendben van ez is.
Könyveket alapvetően csak azoknak szabadna írni, akiknek mindenről határozott véleményük van – mondanom sem kell, Rollins abszolút ilyen. Megmondja a magáét, de nem bölcselkedik, nem muszáj vele mindenben egyetérteni, de józan, egyszerűen, világosan, ám szórakoztatóan és olvasmányosan megfogalmazott gondolatai mellett nem lehet szó nélkül elmenni. A Punk a platón azoknak is melegen ajánlott olvasmány, akik életükben nem hallottak még az énekesről, a Black Flagről, hardcore-ról és hasonlókról.(Draveczky Ádám
Egy kis bemutató: még el lehet menekülni
http://www.youtube.com/watch?v=wHk7zahvDFI
http://www.youtube.com/watch?v=qTBwCu6Du6Y&feature=related
http://www.youtube.com/watch?v=mKCujt9tshw&feature=related
http://www.youtube.com/watch?v=nswRw7W7tk8&feature=related
Henry Rollins feljegyzései a Black Flag-ről
Számtalan okból kifolyólag a Black Flag a legalapvetőbb Los Angeles-i hardcore-punk banda volt. Bár zenéjükben klasszikus heavy metal, de még experimentális zaj- és jazz-elemeket is felfedezhetünk – sokkal inkább, mint más hasonló csapatok esetében –, ők maguk határozták meg a róluk alkotott képet és esztétikát. Szakadatlan turnéik során a Black Flag az amerikai underground punk-színtér ikonja lett; minden évben, minden helyszínen megfordult a zenekar, s ennek hála, később igen sok más együttesre gyakorolt óriási hatást.
Lemezkészítés terén nem voltak túl szerencsések, hiszen egy elhúzódó polgári per gátolta őket ebben – emiatt aztán látszólag végeláthatatlanul jelentették meg anyagaikat saját kiadásban, melyek révén megkérdőjelezhetetlenül a legnagyobb hatást elérő amerikai poszt-punk bandává váltak. Majd’ másfél évtizeddel azelőtt, hogy a punk és a metal fúziója népszerűvé vált volna, a Black Flag egy dühös, ingerült és ironikus egyvelegét játszotta az underground művészetnek és a zsigeri metalnak. Szövegeik társadalomkritikusak voltak, sokszor fejtették ki politikai álláspontjukat, amelyeken keresztül forrongó, cinikus szorongást közvetítettek – helyenként meglehetősen szellemesen. Ráadásul a Black Flag gyengéd érzelmeket mutatott a bohémság felé – legyen szó zenei kísérletezésről vagy elfogult költészetről –, amely ismételten a csapat underground gyökereire utalt, és megóvta őket attól, hogy szimpla heavy metal csapatként legyenek elkönyvelve. És az sem számított, hogy éppen ki volt a bandában – az évek során a felállás számtalan változáson ment keresztül –, hiszen ettől függetlenül a Black Flag és a logójukat alkotó négy vonás intézménnyé vált.
A Black Flag-et 1977-ben alakította meg az UCLA-n (Kaliforniai Egyetem) diplomát szerzett gitáros, Greg Ginn. Társa a bőgős Chuck Dukowski volt; a duó hamarosan két fővel bővült, a dobos Brian Migdollal és az énekes Keith Morris-szal. Ezzel párhuzamosan Ginn és Dukowski megalapították saját, független kiadójukat, az SST-t – a csapat első, Nervous Breakdown című kislemezét már ezen keresztül adták ki, 1978-ban. Morris és Migdol a következő évben lelépett – Morris a Circle Jerks-be távozott –, őket Chavo Pederasttal és Robóval pótolták. A Jealous Again 1980-as megjelenésére a banda már elkezdte könyörtelen amerikai turnéját, amelynek során egyelőre kicsiny, ám annál lelkesebb és fanatikusabb rajongótábort gyűjtött maga köré. A Jealous Again megjelenése után Pederast is távozott, helyére Dez Cadena érkezett. Cadena ugyanakkor éneklés helyett jobban szeretett volna gitározni – ez a váltás 1981-ben egy jóval keményebb hangzást adott a csapatnak. Így aztán az énekesi posztra a Washington D.C.-ből érkezett Henry Rollins került – egy igazi rajongó, aki a Black Flag New York-i koncertjén a színpadra felugorva üvöltötte a csapat dalait.
1981. elején a Black Flag aláírt egy lemezszerződést a Unicorn Records-szal, a nagynevű MCA leányvállalatával. A zenekar annak rendje s módja szerint leszállította első, Damaged című nagylemezét – ám a Unicorn nem volt hajlandó kiadni azt, arra hivatkozva, hogy a zene túl veszélyes és közönséges. Nem rettenve meg, Ginn megjelentette a lemezt a saját SST kiadójának égisze alatt. Megjelenése után nem sokkal a lemezt hangosan üdvözölte a kritika. A boltokba kerüléssel szinte egy időben a Unicorn máris pert akasztott a Black Flag és az SST nyakába. Ennek aztán az lett az eredménye, hogy a következő két évben a csapat nem használhatta sem a nevét, sem a logóját egyetlen kiadványán sem. Ez idő alatt sem állt le a zenekar: folytatták a turnézást, és titokban megjelentették az Everything Went Black című visszatekintő duplalemezüket, amelyen nem említették meg a banda nevét, bár a borítón felsorolták a tagokat. A vita végére 1983-ban került pont, amikor a Unicorn csődbe ment, így minden, a Black Flag-gel kapcsolatos jog visszaszállt Ginn-nékre (bár addigra a gitáros Cadena kiszállt és létrehozta saját zenekarát).
Annak érdekében, hogy behozzák a kimaradt időszakot, a Black Flag hihetetlen intenzitással vetette bele magát a stúdiózásba 1984-ben. A csapat egy új felállással – Ginn volt a gitáros és a bőgős (utóbbit Dale Nixon álnéven tüntették fel), Rollins és Bill Stevenson dobos – rögzítette a My War és a Family Man című klasszikusokat. A felvételek után basszusgitárosnak bevették a csapatba Kira Roesslert, a harmadik, Slip It In című lemez már vele készült el, szintén 1984-ben (ebben az évben tehát három korongot is készített a Black Flag). Mindezeket fokozva (kizárólag kazettán) megjelentettek még egy Live ’84 koncertanyagot, egy, a pre-Rollins érát átölelő The First Four Years című válogatást, valamint újra kiadták az Everything Went Black-et, immár a zenekar neve és logója alatt. 1985-ben turnéztak, de a lemezgyártással sem álltak le: ebben az évben is három korongot tettek le az asztalra (Loose Nut, The Process Of Weeding Out, In My Head). Az év végére Stevensont Anthony Martinez váltotta a dobcájg mögött.
Amikor 1986-ban a Black Flag megjelentette a Who’s Got The 10½ című koncertanyagát, Greg Ginn feloszlatta a csapatot. Ő maga később még a jóval kísérletezőbb Gone zenekarral rögzített két lemezt, de a legfontosabb az SST Records volt, amely a korszak egyik legtekintélyesebb független kiadójává nőtte ki magát. Mire a Black Flag feloszlott, az SST olyan bandák lemezeit jelentette meg, mint a Hüsker Dü, a Minutemen, a Meat Puppets vagy a Sonic Youth. A ’80-as évek végére Ginn visszavonult a színpadtól, ehelyett csak a kiadó irányításával foglalkozott; időközben olyan csapatok első kiadványai jelentek meg rajta keresztül, mint a Soundgarden, a Dinosaur Jr. vagy a Screaming Trees. 1993-ban Ginn visszatért, Cruz nevű új kiadóján keresztül meg is jelentetett egy szólólemezt.
A Black Flag feloszlása után Henry Rollins megalakította a Rollins Band-et. A ’80-as évek hátralévő szakaszában több lemezt is megjelentetett csapatával különböző független kiadókon keresztül, de szólóban is nagyokat alkotott. A ’90-es évek elejére Rollins az egyik legszimbolikusabb figurájává vált az alternatív muzsikának.
Számtalan okból kifolyólag a Black Flag a legalapvetőbb Los Angeles-i hardcore-punk banda volt. Bár zenéjükben klasszikus heavy metal, de még experimentális zaj- és jazz-elemeket is felfedezhetünk – sokkal inkább, mint más hasonló csapatok esetében –, ők maguk határozták meg a róluk alkotott képet és esztétikát. Szakadatlan turnéik során a Black Flag az amerikai underground punk-színtér ikonja lett; minden évben, minden helyszínen megfordult a zenekar, s ennek hála, később igen sok más együttesre gyakorolt óriási hatást.
Lemezkészítés terén nem voltak túl szerencsések, hiszen egy elhúzódó polgári per gátolta őket ebben – emiatt aztán látszólag végeláthatatlanul jelentették meg anyagaikat saját kiadásban, melyek révén megkérdőjelezhetetlenül a legnagyobb hatást elérő amerikai poszt-punk bandává váltak. Majd’ másfél évtizeddel azelőtt, hogy a punk és a metal fúziója népszerűvé vált volna, a Black Flag egy dühös, ingerült és ironikus egyvelegét játszotta az underground művészetnek és a zsigeri metalnak. Szövegeik társadalomkritikusak voltak, sokszor fejtették ki politikai álláspontjukat, amelyeken keresztül forrongó, cinikus szorongást közvetítettek – helyenként meglehetősen szellemesen. Ráadásul a Black Flag gyengéd érzelmeket mutatott a bohémság felé – legyen szó zenei kísérletezésről vagy elfogult költészetről –, amely ismételten a csapat underground gyökereire utalt, és megóvta őket attól, hogy szimpla heavy metal csapatként legyenek elkönyvelve. És az sem számított, hogy éppen ki volt a bandában – az évek során a felállás számtalan változáson ment keresztül –, hiszen ettől függetlenül a Black Flag és a logójukat alkotó négy vonás intézménnyé vált.
A Black Flag-et 1977-ben alakította meg az UCLA-n (Kaliforniai Egyetem) diplomát szerzett gitáros, Greg Ginn. Társa a bőgős Chuck Dukowski volt; a duó hamarosan két fővel bővült, a dobos Brian Migdollal és az énekes Keith Morris-szal. Ezzel párhuzamosan Ginn és Dukowski megalapították saját, független kiadójukat, az SST-t – a csapat első, Nervous Breakdown című kislemezét már ezen keresztül adták ki, 1978-ban. Morris és Migdol a következő évben lelépett – Morris a Circle Jerks-be távozott –, őket Chavo Pederasttal és Robóval pótolták. A Jealous Again 1980-as megjelenésére a banda már elkezdte könyörtelen amerikai turnéját, amelynek során egyelőre kicsiny, ám annál lelkesebb és fanatikusabb rajongótábort gyűjtött maga köré. A Jealous Again megjelenése után Pederast is távozott, helyére Dez Cadena érkezett. Cadena ugyanakkor éneklés helyett jobban szeretett volna gitározni – ez a váltás 1981-ben egy jóval keményebb hangzást adott a csapatnak. Így aztán az énekesi posztra a Washington D.C.-ből érkezett Henry Rollins került – egy igazi rajongó, aki a Black Flag New York-i koncertjén a színpadra felugorva üvöltötte a csapat dalait.
1981. elején a Black Flag aláírt egy lemezszerződést a Unicorn Records-szal, a nagynevű MCA leányvállalatával. A zenekar annak rendje s módja szerint leszállította első, Damaged című nagylemezét – ám a Unicorn nem volt hajlandó kiadni azt, arra hivatkozva, hogy a zene túl veszélyes és közönséges. Nem rettenve meg, Ginn megjelentette a lemezt a saját SST kiadójának égisze alatt. Megjelenése után nem sokkal a lemezt hangosan üdvözölte a kritika. A boltokba kerüléssel szinte egyidőben a Unicorn máris pert akasztott a Black Flag és az SST nyakába. Ennek aztán az lett az eredménye, hogy a következő két évben a csapat nem használhatta sem a nevét, sem a logóját egyetlen kiadványán sem. Ez idő alatt sem állt le a zenekar: folytatták a turnézást, és titokban megjelentették az Everything Went Black című visszatekintő duplalemezüket, amelyen nem említették meg a banda nevét, bár a borítón felsorolták a tagokat. A vita végére 1983-ban került pont, amikor a Unicorn csődbe ment, így minden, a Black Flag-gel kapcsolatos jog visszaszállt Ginn-nékre (bár addigra a gitáros Cadena kiszállt és létrehozta saját zenekarát).
Annak érdekében, hogy behozzák a kimaradt időszakot, a Black Flag hihetetlen intenzitással vetette bele magát a stúdiózásba 1984-ben. A csapat egy új felállással – Ginn volt a gitáros és a bőgős (utóbbit Dale Nixon álnéven tüntették fel), Rollins és Bill Stevenson dobos – rögzítette a My War és a Family Man című klasszikusokat. A felvételek után basszusgitárosnak bevették a csapatba Kira Roesslert, a harmadik, Slip It In című lemez már vele készült el, szintén 1984-ben (ebben az évben tehát három korongot is készített a Black Flag). Mindezeket fokozva (kizárólag kazettán) megjelentettek még egy Live ’84 koncertanyagot, egy, a pre-Rollins érát átölelő The First Four Years című válogatást, valamint újra kiadták az Everything Went Black-et, immár a zenekar neve és logója alatt. 1985-ben turnéztak, de a lemezgyártással sem álltak le: ebben az évben is három korongot tettek le az asztalra (Loose Nut, The Process Of Weeding Out, In My Head). Az év végére Stevensont Anthony Martinez váltotta a dobcájg mögött.
Amikor 1986-ban a Black Flag megjelentette a Who’s Got The 10½ című koncertanyagát, Greg Ginn feloszlatta a csapatot. Ő maga később még a jóval kísérletezőbb Gone zenekarral rögzített két lemezt, de a legfontosabb az SST Records volt, amely a korszak egyik legtekintélyesebb független kiadójává nőtte ki magát. Mire a Black Flag feloszlott, az SST olyan bandák lemezeit jelentette meg, mint a Hüsker Dü, a Minutemen, a Meat Puppets vagy a Sonic Youth. A ’80-as évek végére Ginn visszavonult a színpadtól, ehelyett csak a kiadó irányításával foglalkozott; időközben olyan csapatok első kiadványai jelentek meg rajta keresztül, mint a Soundgarden, a Dinosaur Jr. vagy a Screaming Trees. 1993-ban Ginn visszatért, Cruz nevű új kiadóján keresztül meg is jelentetett egy szólólemezt.
A Black Flag feloszlása után Henry Rollins megalakította a Rollins Band-et. A ’80-as évek hátralévő szakaszában több lemezt is megjelentetett csapatával különböző független kiadókon keresztül, de szólóban is nagyokat alkotott. A ’90-es évek elejére Rollins az egyik legszimbolikusabb figurájává vált az alternatív muzsikának.
http://www.danubius.hu/bio/94386
Henry Rollins: Punk a platón
Cartaphilus Kiadó
Kerekes Tamás
