Portfóliók
Miért írnak a filozopterek egyre vékonyabb könyveket?
A filozófusok egyre véknyabb könyveket írnak
Amiket egyre fontosabb megértenünk
A filmtörténet legszebb hat perce
Agamben szerint
„Sanco Panza belép a városi mozi vetítőtermébe. Don Quijotét keresi, aki az egyik sor szélén ül, tekintetét a vászonra szegezve. A terem dugig van, az erkélyen gyermekek lármáznak. Miután hiába próbál gazdájához furykodni, Sancho kénytelen-kelletlen leül egy kislány(Dulcinea?) mellé, és kap tőle egy nyalókát. Megkezdődik a vetítés, a vásznon lovagok láthatók teljes fegyverzetben, majd hirtelen feltűnik egy nő, akinek az élete veszélyben forog”
Mi fog történni? Mit tesz a manchai nemes lovag? És hogyan lehet a mienk Dulcinea szerelme.
Nem vagyok poéngyilkos. Tessék elolvasni.
Nem fogják megbánni
Agamben arról beszél, hogy napjainkban már nem a szabad Athénben, hanem a tökéletesen ellenőrzött Auschwitzban élünk.
A nyugati társadalmak, Agamben szerint, amelyek számára valamikor a polisz volt az eszménykép, a polisz, ahol szabad emberek, szabad akarattal élnek, szabadon megválasztva képviselőiket, törvényhozóikat és demokratikusan ellenőrzött vezetőiket, ezek a nyugati társadalmak fokozatosan koncentrációs táborrá "fejlődtek", ahol mindenki minden pillanatban ellenőrizhető, és ellenőrzött is, ahol valójában nincs egy szabad pillanatunk, egy szabad, a láthatatlan gépezet által nem megfigyelt mozdulatunk. A koncentrációs táborban, Auschwitzban jelent meg először az azonosító szám, amit a tábor lakóinak bőrébe égettek, a "polgárok" ezek segítségével könnyedén nyilvántarthatóakká váltak.
Auschwitz a totalitárius állam eszményképe.
Michel Foucault, Agambenhez hasonlóan, egyfajta "animalizációról" beszél, az állattá válás folyamatáról napjainkban, arról, hogy a legkifinomultabb technikai eszközök abban segítik a mai államgépezeteket, hogy megjelölt birkákként, marhabélyeggel ellátott ökrökként éljünk a számunkra kijelölt területen, ellenőrizve és korlátozva a legelemibb jogot is, a szabad mozgás jogát, mert korunk társadalmának így jó, így lehetséges fenntartani a rendet, a biztonságot. Tulajdonképpen a marhabélyeggel ellátott ökrök maguk kívánják maguk fölé ezt a gépezetet, ez az ökrök pillanatnyi érdeke, így van béke, így van nyugalom. És mindaddig működik is a dolog, amíg az "ökrök" képesek ellenőrizni a saját maguk által létrehozott gépezet tevékenységét.
Giorgio Agamben nem utazott el az Amerikai Egyesült Államokba előadást tartani napjaink filozófiai problémáiról egy New York-i egyetemen. Nem utazott el, mert nem akarta beutazásakor az ujjlenyomatát ott hagyni a határőröknél, nem akarta, hogy beutazásának és ott-tartózkodásának tényét örök időkre egy számítógépes agy rögzítse, ahol bármikor előkereshető, mikor és milyen célból tartózkodott az Egyesült Államokban, és nem akarta, hogy esetlegesen retina-azonosításhoz szükséges képet készítsenek róla.
Nem akarta, hogy nyilvántartásba vegyék, mert nincs kedve ahhoz, hogy nyilvántartásba vegyék.
És ehhez még joga van.
Annak árán, hogy nem utazik.
Eddig, mondja Agamben, a nyilvántartásnak és az ellenőrzésnek ez a szintje a bűnözők "privilégiuma" volt.
Úgy tűnik, napjainkban mindannyian potenciális bűnözőkké váltunk.
Amikor Michel Foucault vagy Giorgio Agamben írásaikban a kifinomult technikai eszközökről beszélnek, akkor nem csak az ujjlenyomatra vagy a retina-azonosításra gondolnak, ami már kétségtelen tény napjainkban, magam is meglepve láttam Argentínában élő rokonom személyi igazolványán a fényképe mellett az ujjlenyomatát. Ezek az azonosítók a legeredményesebbek, de egyben a legdrasztikusabbak is, itt már a bőrünkről van szó. Foucault és Agamben ennél tovább megy, és ennél mindennapibb dolgokról beszél. Banális ügyeinkről: a tébékártyánkról, az adószámunkról, a bankkártyánkról, a mobiltelefonunkról.
A nyolcvanas évek elején, talán 1982-ben, volt alkalmam megismerni az akkori svájci bankrendszert. Svájcban voltam, és utazásom során nyugati rokonomtól pénzt kaptam, amit ma is köszönök, sok pénzt, talán hatszáz svájci frankot. Elutazni nem tudtam a pénzt, "lejárt a turista ablakom" (gyengébbek és újszülöttek kedvéért, akkor még csak 30 napra lehetett utazni, 30 napos "ablakot" kaptunk az útlevelünkbe), és haza, Magyarországra nem akartam hozni a pénzem, mert itt kötelező visszaváltás volt, nem tarthattunk magunknál valutát akkoriban.
Bementem tehát egy svájci bankba, és betettem a pénzem.
Féltem, ugyanakkor, mert tilos volt nyugati bankba pénzt betenni.
Ha kiderül, gondoltam, lecsuknak.
Mondom a bankosnak, név nélkül szeretném. Rendben, mondja.
Nem kértek tőlem semmit. Semmilyen igazolványt.
Nem kérdezték, ki vagyok. Mondtam, itt van 600 frank, oda akarom adni. Jó, mondták. Hogyan kapom vissza?, kérdeztem. Válasszak egy jelszót, mondták. Választottam egy jelszót. Ők azt felírták maguknak. Ennyi volt.
Egy év múlva meghívólevéllel kimentem Svájcba. Elmentem a bankba, bemondtam a jelszót. Nem kérdeztek semmit. Leszámolták a kezembe a pénzem.
Ma már ez nem lehetséges. Svájcban sem. Magyarországon is megszűntek a név nélküli bankbetétek. Ez mindannyiunk érdeke, a fekete pénz és a terrorizmus elleni harc része.
Fegyelmezett állampolgár vagyok, és egyetértek ezzel az intézkedéssel.
Agamben arról beszél a cikkében, hogy folyamatosan nyomonkövethetőkké váltunk, hogy nem tudunk elbújni a gépezet elől, hogy bankkártyánkkal minden pénzügyi tranzakciónk ellenőrizhetővé vált, hogy nem csak azt tudja a láthatatlan gépezet, hogy mit és mennyiért vásároltunk, hanem azt is, hogy hol; hogy hol vagyunk éppen a világban, merre járunk.
Másik "biopolitikai tetoválásunk" a saját mobiltelefonunk, amelyik segítségével tökéletesen bemérhetőekké lettünk. Az illúzió, hogy aki engem keres telefonon, nem tudja, merre vagyok éppen, létezik, de valójában nagyon is nyilvántartja azt egy gépezet, hogy magyar mobiltelefonom éppen Hollandiában, vagy Franciaországban szólal-e meg, sőt, melyik utcában, melyik házban és hányadik emeleten.
"Néhány éve arról próbáljuk meggyőzni magunkat, írja Agamben, hogy fogadjuk el természetesnek és emberinek mindennapi létünk kontrolljának gyakorlatát, azt a tényt, amit korábban rendkívülinek és kifejezetten embertelennek tartottunk. Mindenki tudja, hogy az Állam által az egyénekre gyakorolt kontroll, amelyik az elektronikus eszközök, a bankkártyák, és a mobiltelefonok révén valósul meg, napjainkban túllépett azon a határon, amit még ártatlannak nevezhetünk."
Vagyis: mindannyian megfigyeltekké lettünk.
Nyilvánvaló, hogy egy totalitárius államban, ahol minden tevékenységünk ellenőrzött, ott semmiféle extremitásnak, szokatlannak nincs helye. Adószámom személyhez kötött, tébészámom rólam szól, és csakis rólam, ha ideig-óráig más akarok lenni, mint aki vagyok, nem tehetem meg, a gépezet elárul. A szerző, aki ténylegesen át akarja élni, hogy létrehoz egy másik, egy nem létező szerzőt, hogy álneve segítségével kilépjen abból a bonyolult, barátságokkal és ellenszenvekkel sűrűn behálózott világból, amit közönségesen "irodalmi életnek" hívunk. A szerző, aki szeretné, ha munkáját ne a nevének szóló fejbólintással vagy fintorral fogadnák, a szerző, aki újból meg akarja élni a kezdés örömét vagy éppen csak olyan művet szeretne létrehozni, ahol a szerepjátékot a végletekig kívánja elvinni.
Itt nem Umberto Eco Gyufaszálaira gondolok, hanem a sorkezdő Ancsel Évára. Aki beérte 33 fragmentummal az emberről. Noha a marxizmus határait feszegető Nembeli lényeg c. négyszerzős kiadvány is elég vékony volt. Mintha ma már kevesebb szóval kívánják az esszéírók elmondani a lényeget. Noha még emlékszem a hetvenes évek pécsi antikváriumában a húszkötetes, az Élet értelme c. monumentális kötetre. Kár, hogy báró Hugyecz Edvard írta, s nem Heller Ágnes, aki maga is elvéknyította legutóbbi Sámson kötetét. S arra is emlékszem, hogy az öregedő Herbert Marcuse professzort örömmel értesítették, hogy megjelent Lukács György háromkötetes Ontológiája. –„Ilyen idős korban az ember már nem olvas háromkötetes filozófiát” -kommentálta a francia hatvannyolc nagy öregje a dolgot.
Az olasz filozófiai diskurzus, szánom-bánom, számomra Giambattista Vico és Umnberto Eco nevéhez fűződik, ha leszámítolom Campanella Napállamát. Bár a legtöbb Casanova negyvenkötetes életrajzában lehet elrejtve, amiből a mai napig mindössze kettőt fordítottak le. Így aztán nem csoda, hogy Giorgio Agamben neve az első pillantásra semmit sem mondott, de, hogy a filmtörténet legszebb perceiről írt, s nem az Elfújta a szél technikolor változatának utolsó képkockáit taglalta, azonnal bezárta magát a szívembe. A jeles doktor nem sok szót vesztegetett arra, hogy mit mondott volna, ha Arisztotelész dakota lett volna, szóval nem a megszokott zsolozsmát kezdte el a heiddegeri létfelejtésről, s nem is a wittgensteini analitikus filozófia magas cé-jében indított, hanem valahogy eképp. ” Nem a pornósztár szemérmetlensége vagy a manöken szenvtelen arckifejezése az elítélendő, hanem a pornográfia mechanizmusa, és a divatbemutatók mechanizmusa, amelyek megfosztják ezeket a dolgokat lehetséges használatukról”. És most mindenki számára világos lehet, hogy miért a jeles szerző a szuverenitáselmélet nemzetközi apostola.
A pasas nem kispályás:
Giorgio Agamben a mai olasz filozófia kiemelkedő egyénisége. Agamben munkásságának nagy hatása van az angol nyelvterületen is. Giorgio Agamben 1942-ben született Rómában. Jogot, és filozófiát végzett. Olaszországon kívül, több európai és amerikai egyetemen tanít. Több könyve jelent meg angol nyelven is. (Homo Sacer, State of Exception, Infancy and History, The Time that Remains). Agamben akkor került a hírek központjába, amikor elutasította, hogy az Amerikai Egyesült Államok egyik egyetemén tanítson, mert ellenezte az Amerikai Egyesült Államokba való beutazáshoz szelektíven megkövetelt ujjlenyomat vétel szükségességét. Agamben szerint, a kötelező ujjlenyomat azonos a haláltáborokban alkalmazott rendszám jellegű tetoválással, amely az embereket biológia egyedekké minősítette. A legújabb hírek szerint, a közeljövőben a schengeni határokon is ujjlenyomatot vennének.
A neoliberalizmus az állam hagyományos - törvényhozó, jóléti, közigazgatási, és egyéb társadalmi szerepeit mindinkább leépíti, az állami erőszak eszközeit, pedig hatalmas mértékben megnöveli, és azokat a fennálló rendszer biztonságának szolgálatába állítja. A múlt század ötvenes éveinek közepéig (a nyugati demokráciákban), a biztonság megszervezése, és a biztonsági feladatok ellátása az állami adminisztráció egyik arányos részlegét képezte, ma pedig a politikai legitimitás egyedüli biztosítékaként szerepel. Giorgio Agamben szerint, a biztonsági erőknek az aránytalan felduzzasztása, és a biztonság szerepének ez a kizárólagos felfogása roppant veszélyt jelent a demokrácia számára is:
"Az az állam, amely a biztonságot tekinti egyetlen feladatának, és létjogosultságát és a kormányzásra való jogát csak a biztonságra alapozza, az igen ingatag alapokon nyugszik és nagyon könnyen olyan helyzetbe hozható, hogy a terrorizmus elleni harc örve alatt maga is terroristává váljon..." Agamben, Giorgio. "On Security and Terror." http://fazarchiv.faz.net/webcgi?START=A20&DOKM=775258_FAZ_0&WID=69343-5800873-11505_4
Agamben a továbbiakban kitér arra is, hogy a politika eredeti értelmezése alapján a város (állam), a polis, illetve a szervezett társadalmi életforma irányításának tudománya volt, ma pedig a rendőri intézkedésekre szorítkozik. Polis helyett police. Az állam, és a terrorszervezet közötti különbség megszűnik, s a végén annak lehetünk tanúi, hogy a biztonság és a terrorizmus egyetlen folyamattá olvad, s azok a kölcsönösség elve alapján egymás létezését, és módszereit igazolják:
A kiadó:
A profán fertőző. Egyetlen érintés elég ahhoz, hogy megtörje a varázst, és visszahelyezze a használatba azt, amit a szent elkülönített és kővé dermesztett.”
„A profanáció azt jelenti, hogy megteremtjük a hanyagság e speciális formájának lehetőségét, amely figyelmen kívül hagyja a szent és a profán különválasztását. Sőt, talán nem is hagyja figyelmen kívül, inkább csak sajátos módon próbálja használni.” Sajátos módon, mint például a játék, és nem is egyszerűen a játék, hanem a cselekvő játék (ludus) a rítus, a szójáték (jocus) pedig a mítosz paródiájaként.
„Itt azonban nem elhanyagolásról vagy gondatlanságról van szó, hiszen a figyelem egyetlen formája sem állhatja ki az összehasonlítást a játszó gyermek odafigyelésével, hanem a használat egy új formájáról, melyet a gyermekek és a filozófusok tanítanak az emberiségnek.”
Giorgio Agamben mondatainak szépsége és lenyűgöző sokrétegűsége különös csemege azok számára, akiknek a filozofálás, ha csemege is, de mindennapi csemege. Szakértő filozófusok számára pedig egyszerűen megkerülhetetlen.
A szerző Európa- és Amerika-szerte elismert filozófus, aki nemcsak radikális gondolkodó, hanem radikális cselekvő is, hiszen például 2003-ban – az amerikai kormány külpolitikája elleni tiltakozásképpen – lemondott a New York-i Egyetemre szóló kinevezéséről.
2006-ban elnyerte a Charles Veillon Alapítvány európai esszédíját [Prix Européen de l’Essai Charles Veillon]. Ez az első magyarul megjelent kötete.
Giorgio Agamben: A profán dicsérete
Typotex Kiadó
http://www.fondation-veillon.ch/prix/laureats.php
Timur Link
Cafe Stockholm
Kerekes Tamás
