A huszonötödik ének / Portfóliók / PRAE.HU

„– Íme – gondolta – az élet. A förtelem. A szenny. Ami volt, az a húsz év, az volt a szép… De ezt kell szeretni, ezt a lányt meg a többit, a pletykálkodókat és rágalmazókat, az irigyeket és habzó szájúakat, a szomszédokat és a vetélytársakat, szóval a hazát.”

/ Örkény István: A tizenharmadik ének /

Héra, savanyúképű Héra,

Aphrodité és Pallasz közt a biztos utolsó,

legkisebb békére: tiédre legyek méltó,

egy titkom őrizd, a többit magam is bevallom,

mert a szégyen nem idegen ágyban ébredve volt nagy,

csalásom Hellász ifjú vérét óvta, s azt sem bánom,

hogy amit az emberek tudnak rólam, nevetve osztottam

fel közöttük, palotát termekre, nem az én hibám,

ha többre nem kíváncsiak,

de ha drágán megfizetett nyugalmam kedves előtted,

könyörgök, arról hallgass,

hogy nem a szirének hangjától féltem, hanem a

sajátomtól, vágytól részegen szabadságot követelne,

s átkozódna, hogy józanul megkötözést, hát betömettem

fülemet, ne is tudjam, mit vesztek…

De ha akkor féltem az erőtől, azóta büntet, fejemben

örökre az beszél, számból soha, nézd a tengert,

tudva tudd, más, mint sima és sós, neked soha

nem lesz, bölcs Odüsszeusz.