Portfóliók
Kóbor Tamás
Kóbor Tamás: Ki a gettóból
Múlt és Jövő Kiadó
A magyar irodalomban a programszerű naturalizmust egymástól függetlenül Justh Zsigmond és Bródy Sándor hirdette meg. Justh életműve torzó maradt, Bródy valójában közelebb állt a romantikához. De mindketten sokkal nagyobb, jelentékenyebb írók voltak, mint akik őket követve valami zolai jellegű magyar naturalista irodalmat akartak kialakítani. Persze itt volt még Petelei vonala is, amely Thury Zoltánban folytatódott, itt is sok volt a naturalista elem, ezekre azonban nemigen jellemző a naturalizmus aprólékossága. És amikor azután megjelent Móricz Zsigmond a naturalizmus jelszavával, egyszerre kiderült, hogy milyen színtelen mindaz, amit addig minálunk ezzel a naturalista programmal be akartak mutatni. És Móricz, ha egyet-mást meg is tartott abból, amit a naturalizmustól tanult, a maga széles látókörű realizmusával hamarosan túl is lépett a zolai korlátokon (amelyeket egyébként maga Zola is minduntalan átlépett, mert sokkal nagyobb író volt, mint a programja, amelyet meg akart valósítani).
Közben azonban mégis volt egy századfordulói magyar naturalizmus, amely javarészben ma már inkább irodalomtörténeti emlék, mintsem élő irodalom, de ösztönző hatása kétségtelen a későbbi jelentékenyebb ember- és társadalomábrázolókra. Nos hát ennek a maga korában oly modernnek rémlő, az aprólékosságokban úgy elvesző és oly hamar idejét múló budapesti naturalizmusnak legigényesebb és egy történelmi pillanatra leghatásosabb írója volt Kóbor Tamás.
Ezt a Kóbor Tamás nevet egyébként Arany János találta ki. Ő fordította le Kóbor Tamás címen Burns egyik vidám elbeszélő költeményét. És ezt választotta írói álnévnek, majd belügyminiszterileg engedélyezett igazi névnek is az a jogi doktorátussal pesti banktisztviselőnek álló Beermann Adolf nevű pozsonyi zsidó fiatalember, aki életcéljának vallotta, hogy küzdjön a faji és vallási előítéletek ellen nemcsak azok körében, akik a zsidókat nem tekintik ugyanolyan magyaroknak, mint a hasonlóképpen magyarrá vált svábokat, szlovákokat vagy bunyevácokat, hanem azoknak a zsidóknak a körében is, akik hajlandók elhinni az antiszemitizmusnak, hogy ők kevésbé magyarok, mint a nemzet egyéb asszimiláns részei, és főleg azoknak a zsidóknak a körében, akik maguk is hajlandók a középkorból örökölt gettóelzárkózásra.
Kiss Józseffel megjelent az irodalomban a magyar zsidó. Ennek társadalmi háttere az az alföldi falusi zsidóság volt, ahonnét Kiss József érkezett. A városi, főleg budapesti polgárság azonban még jó ideig németes kultúrájú volt, ki sváb, ki zsidó módra. Ezek ugyan nem kedvelték egymást, de egyaránt németül beszéltek, amikor már ők voltak Magyarország fővárosának java polgársága. Nos, Kóbor Tamás ugyanolyan nem is kis hatású szószólója volt a nagyvárosi zsidóasszimilációnak, mint ugyanebben az időben Herczeg Ferenc a sváb polgárságénak. Nem is csodálatos, hogy kölcsönösen tisztelték egymást, és idővel egyaránt szolgálták Tisza István álliberalizmusát. És ha Kóbor Tamás nem is lett koronázatlan írókirály, mint egy rövid ideig Herczeg Ferenc (aki egyébként jelentékenyebb, tehetségesebb író volt Kóbornál), de még a Horthy-kor fasizmus felé rohanó éveiben is a legtekintélyesebb szerkesztő-publicisták közé tartozott, akinek véleményeire még ellenfelei is odafigyeltek (igaz, újságírónak meg ő volt jobb, mint Herczeg Ferenc).
A kora ifjúságtól kezdve írónak készülő, művelt banktisztviselő hamarosan összebarátkozik Kiss Józseffel, sőt hamarosan sógora is lett. Hátat fordít a bankéletnek, és főmunkatársa lesz sógora nagy jelentőségű lapjának, A Hétnek. Hamarosan feltűnik, mint okos, hidegen józan publicista, és novelláit a részletmegfigyelések apró remekeinek tartja az egész irodalmi élet. Igazán maradandót csakis ebben a rövid műfajban tudott alkotni. Ezen a századvégen egyébként is megindul a magyar novella példátlan felvirágzása. Kóbor Tamás pedig egy új világot tár fel: a városi kisemberekét, a majdnem nyomorgó, de mégsem proletár, mellékutcai kispolgárokét. Kiss József zsidó alakjai alföldi parasztok, akik csak vallásukban, hagyományaikban különböznek szomszédaiktól. Kóbor szegény zsidói városi gondok közt tengődő, nehéz életű kisemberek, akik éppen most válnak magyar szegényemberekké. Életük gátlásokkal, előítéletekkel és megélhetési gondokkal teljes. Valami újfajta folklór ez: a Dob utca meg a Kazinczy utca bérkaszárnyáinak népélete. Nem proletárok, félnek is, hogy könnyen azok lehetnek. De nem is igazi polgárok, bár olykor remélik, hogy azok lehetnek. Felettébb nyomasztó világ ez. És Kóbor szürke, de gondosan szabatos stílusa igen megfelelő az egyszerre részvétteljes és mégis hideg tárgyilagossággal ábrázolt szürke emberek szürke életének jól megfigyelt ábrázolására.
Kóbor gyorsan szerez írói és újságírói tekintélyt. A Hétnek mindvégig főmunkatársa marad, de hamarosan főmunkatársa és valójában szellemi vezére a nagy hatású, jellegzetesen és következetesen liberális és kispolgári-demokrata Az Újságnak. Állandó rovata, a Rovás, évtizedeken keresztül a politikai élet olyan napi kommentárja, amelyet a közélet úgy vesz tudomásul, mint a polgári liberális igények és vélemények leghivatalosabb megnyilvánulását. Ez a kispolgári liberalizmus ugyan sok mindenben volt haladó a századvég és századforduló magyar viszonyai közt, de egyáltalán nem volt forradalmi: békésen akart beilleszkedni a földesurak vezette, mértéktartóan polgárosodó társadalomba; ez pedig egyáltalán nem volt ellenére azoknak a földesuraknak, akiknek a liberalizmus ellen nem volt kifogásuk, amennyiben ők maradnak az ország urai. Ez a Széchenyi-örökség változata volt, de olyan körülmények között, amikor ez - hetven évvel a Hitel után! - már valójában reakciósnak számított. Ennek a liberalizmusnak fő képviselői voltak a Tiszák. És Tisza István igen nagyra is becsülte Kóbor Tamást. Tisza és köre Adyt gyűlölte, a Nyugatot ellenségének tekintette, A Hetet vélte a megengedhetően haladónak, de azért jobban szerette az Új Időket, élén Herczeg Ferenccel. És a naturalizmus ellen sem volt kifogása, ha nem ellene irányult, ezért a publicisztikában egyenest őt szolgáló Kóbor Tamást kifejezetten nagyra becsülte, sőt éppen az ő nagyrabecsülésével is bizonyíthatta, hogy mennyire liberális.
Ez a megbecsülés pedig egyáltalán nem tett jót Kóbor Tamásnak, aki kispolgár-demokrata hevülete ellenére szinte észrevétlenül csúszott át a reakció egyik publicisztikai vezéralakjának, azaz fontos, fő támaszának egy valójában álellenzéki oldalról. Ezzel el is vesztette indulása éveinek kétségtelen jelentőségét. Hiszen valójában nem képviselte azoknak a nyomorúságos kisembereknek az érdekeit, akikről és akiknek a nevében beszélt. A forradalmak idegenek voltak tőle, az ellenforradalomtól természetesen irtózott, de a bethleni korszakban még mindig ugyanolyan elkésett liberális volt, mint Tisza István idején, ezért azután hatása a kisemberekre leszerelő hatású, haladásellenes lett, s megbecsülése a kormányok részéről még mindig tartott. Vagyis nem volt többé történelmi tényező. Amit pedig fő feladatának tudott, hogy annyi előzmény után megteremtse a magyar naturalista regényt, nem sikerülhetett. Nem volt igazi regényíró tehetség. Számos regénye közül még az aránylag jobbak is (Ki a gettóból és a Hamupipőke őnagysága) kevés cselekményűek, túl aprólékosak; környezetrajzuk részletessége mint kordokumentum többet ér, mint epikus erejük. Egy-egy jó figura vagy sikerült kerek részlet a novellistára vall. De a zolai epika, amelyről ábrándozott, meghaladta az erejét. És Móricz Zsigmond fénykorában ez már irodalmilag is anakronizmus volt.
Végül is minden sikere és elismertetése ellenére tragikus alak volt. A kibontakozó fasizmus éveiben felismerhette eszméinek teljes csődjét. Regényei már életében elavultnak számítottak. Egész életművéből alig lehetne tucatnyi novellát maradandónak ítélni; igaz, ezekről nem is lehet letagadni, hogy megvolt a maguk nagy jelentősége kisepikánk fejlődéstörténetében. És korai korszakának publicisztikája is fontos mozzanat újságírásunk történetében.
Voltaképpen azok közé tartozik, akikről elmondhatjuk, hogy az élő irodalom számára már csak emlékek, de az irodalomtörténetben mégis megjegyzendő, valami újat mégis hozó alakok.
KRÚDY GYULA
Nem limonádé, de a harci szekereket kenegető kulimász sem. Pesti élet: ha akarod úgy mondani, hogy békebeli, ha akarod, tegnapi, amely még előveszi komódjaiból jó vásznait, tartósságra szőtt posztóit, elmúlhatatlan igazságait és igazságtalanságait. Ez a Kóbor Tamás irodalma.
Kóbor Tamásnál jobban aligha ismeri valaki alaposabban Budapestet.
Látta a Sugár út parkettkockáit, a fényűző város kényelmes fogatai részére kirakva; és látta az Andrássy út mellékutcáiból is városát, ahol szegény szépleányok a tavaszból csak a szeplőt vagy az elérhetetlen vágyat ismerik. Budapest regényírója. Sokszor leírtuk már róla ezt a foglalkozást, de napjainkban e legaggodalmas[abb], szinte rémülten akadozó városban jólesik megismételni, hogy van egy író, aki ennek az elfurcsult Pestnek ifjonti, céltudatos, reményteljes életét éppen úgy följegyezte, mint két eszlári pörét, egyiket a vérvádért, másikat a kommunizmusért, holott a városnak egyikhez se volt köze, idegenek csinálták mindkettőt, nem pedig Budapest, amely élni vágyó, szeretni kívánó, talán keletiesen érzéki és bájoló teremtés volt. Kóbor regényei, amelyek most sorozatos kiadásban megjelentek: ennek a városnak természetrajzát bővebben megírják, mint az utazási könyvek.
Látta a Nagykörutat, amint karjait lassan ölelésre fonja a város dereka köré, mintha ez lett volna a szerelmi vallomás ideje, amikor Pest a legszebb lett, mint a nő a szerelemben. Molett nők ringatódzó csípőjének, sétáló járásának, nagyvilágias sétáinak kellett tágas, szellős korzókat építeni a régi zegzugos sikátorok helyett, hogy kedvére hömpölyögjön a városi élet a Dunától a Dunáig, mint egy másik folyama a lüktető szívnek.
Úgy épült a Nagykörút a valóságban és Kóbor írói működésében, hogy most már örökre bevégződnek a gettó romantikus szegénységei, minden bujdosó szépleány megtalálja a maga tükrét, amelyben megnézheti magát, csak a Király utcából kell kilépni. A liget felé guruló omnibuszon lehet hallani annak a rejtelmes városi lakosságnak a kacagását, amely lakosságról csak a statisztika tudott addig. A körúti villamoskocsin látjuk meg közelről a főváros szép nőit, akiket odáig csak elérhetetlen fogatjaikból vagy sötét boltocskáikból merengeni obszerválhattunk. Kóbor könyveiből, amelyek most választékos külsőben jönnek az olvasó elé: a Jókai és Beniczkyné regényhölgyein kívüli nővilágot pillantottuk meg, töprengő vagy szenvedélyes női életeket, amelyeknek létezését hiába kerestük a divatlapokban.
Látta a Hamupipőkéhez hasonló Terézváros kivirágzását, amint elhódítja a város többi negyedeitől mindazt, ami dalt, ami mámort és szerelmet jelent egy város mindennapi életében. Színházak lámpásai világítanak az éjbe azon a helyen, ahol tegnap a púpos kalapkészítőnő kínálta asszonyoknak való parókáit és fejkötőit. Nagyvilágias élet pezsdül a zengerájok helyén, ahol tegnap harisnyás pincérek játszották a „Kalábriász-pártit”. A nagyváros ismeretlenségében még magánosabb életre ítélt szegény és szép női lelkek, zsidó nők szabadulnak ki vallási törvényeik fogságából, hogy a kultúra és intelligencia szabadságai nyíljanak meg lesütött tekintetük előtt; nem kell minden leánynak művirágot készíteni, sem a varrógép fölött hervasztani keblét. A szegény és szép zsidó nők csillagfutását nemegyszer leírta Kóbor, amíg az a tizenkét kötet megszületett, amelyben Budapest életrajzát is megtalálhatják a figyelmes olvasók, inkább, mint a statisztikai könyvekben.
Szinte hiányos ez összegyűjtött művek forgatása közben, hogy az írónak függöny mögött maradt, csaknem láthatatlan személyéről alig írhatunk valamit, ami a közönséget különösen érdekelhetné. Kóbor Tamás még az igazi polgári neve is másként hangzik alig érintkezett testi alakjában az olvasóközönségével. A görögtűz nem emelte, de nem is untatta meg személyét sohasem, amelyet leginkább csak akkor szerepeltetett (eltérően korabeli írótársaitól), ha szenvedni kellett a meggyőződése, kivételes fölfogása miatt, de ünneplések pódiumain, babérlevelek asztaltársasági székein, elnökök emelvényein nem láthattuk.
Egy író, aki negyvenesztendős működése alatt szemérmetesen, de nem is megvetően, hanem a legnagyobb természetességgel kikapcsolta a maga testi alakját azokból a csarnokokból, ahol tapsok, vivátok dörögnek. Azt hisszük, hogy még rendes tagsági igazolványai se voltak olyankor, amikor senki nem tehetett egy lépést polgári és irodalmi legitimációk nélkül. Szinte ismeretlenül él itt, e nagyvárosban, mint akár Dickens valaha Londonban, amelynek a regényeit írta. Mindent lát és mindent tud, ami Budapesten történik, mert újságíró is, holott sohase ment el az estélyre, amelyre meghívót kapott. Igen lelkiismeretes az idejével, a gondolataival, a foglalkozásával. Író, tehát puritán és aszkéta; újságíró, tehát látni[a] kell az eseményeket és embereket festék és kézfogás nélkül. Gondolkozó ember, tehát nem szeretné, ha másoktól kellene gondolatokat kölcsönözni ahhoz, hogy maga is gondolkozzon.
Budapest kisasszony, akinek bakfisálmait és lyukas cipőcskéit a regényíró kezdettől figyelte, mert itt született e városban, láthatta eleget boldogult és megrendítő napokon; gardedámja volt a szédítő bókolásokban. Amikor divat volt rajongani Budapestért, ahogyan a régi gavallérok, Podmaniczky Frigyes és a velszi herceg örökbe hagyták utódaiknak; násznagykodott, amikor Budapest menyasszonyt megeskette az igazi liberalizmussal, és Bárczy volt az anyakönyvezető; barátja, tanácsadója, krónikása, udvarlója és apósa volt ennek a városnak, amíg kitűzögették az élni vágyó Pesten a háború gyászfekete és utána a forradalmak gyilkos vörös lobogóját. Ledérnek mondták a várost, és bizony nagyon kellett rá vigyázni az Atyaúristennek, hogy menthetetlenül el ne bukjon a gyalázatban, amelybe kerítették. De elmúlt a kétséges óra, a veszedelmes perc és Budapest lerongyosodva, elszegényedve, tapasztalatokkal megrakodva került ki a rossz kalandból.
Kóbor Tamás írhatta tovább emlékiratait, Budapest regényeit. Megint érdekes, mulatságos, pesti kezdett lenni a főváros. Persze nincsenek még befejezve a regények; a ragyogások és ifjúságok, megbocsátott botlások, és mélázó őszidők után újra sok mondanivalója lehet Kóbor Tamásnak, ha megint kedve kerekedik kötetei sorozatát folytatni. Meglepetések, megfigyelések, kalandok írója, egy város történetírója, amely városban mindig fölkel a nap a hold ábrándos éjszakái után.
(A Reggel, 1930. december 22. 10.)
A kiadó:
A Hamupipőke őnagysága a Ki a gettóból folytatása. A két könyv együtt Budapest és benne hazára lelő zsidóinak küzdelemes regénye, ahogy ezt Krúdy Gyula is összefoglalta: „Kóbor Tamás Budapest regényírója“ című írásában (1930): „Látta a Hamupipőkéhez hasonló Terézváros kivirágzását, amint elhódítja a város többi negyedeitől mindazt, ami dalt, ami mámort és szerelmet jelent egy város mindennapi életében. Színházak lámpásai világítanak az éjbe azon a helyen, ahol a tegnap a púpos kalapkészítőnő kínálta az asszonyoknak való parókáit és fejkendőit. A nagyváros ismeretlenségében még magánosabb életre ítélt szegény és szép női lelkek, zsidó nők, szabadulnak ki vallási törvényeik fogságából, hogy a kultúra és intelligencia szabadságai nyíljanak meg lesütött tekintetük előtt: nem kell minden leánynak művirágot készíteni, sem a varrógép fölött hervasztania a keblét. A szegény és szép zsidó nők csillagfutását nemegyszer leírta Kóbor, amelyben Budapest életrajzát is megtalálhatják a figyelmes olvasók, inkább, mint a statisztikai könyvekben.
levelezes@multesjovo.hu
Timur Link
Cafe Stockholm
