Portfóliók

csöndesen őrjöngök

zárt ajtók mögött…

fáradtan üvöltök

nyitott tekinteteknek

(semmi nem változik)

őseim, utódaim áldozata vagyok

és egyszercsak megszólal a hegedű

fájdalmas mollok hasítanak szívembe

mely beleolvad a kézzel fogható csendbe

(nem hallja senki)

Attila „ezüst élete” az enyém is…

látom, hogyan lesz a fehér szürke,

majd fekete

hallom, hogyan némul el hangod,

szád megszűnik szót mondani,

nézem, ahogyan szemeid becsukódnak

és soha ki nem nyílnak

karjaid szorosan egymásba fonódnak

ujjaid az üres tenyered mutatják

fejed is földre hullik lassan

és ásod a gödröt magadnak

- de ne félj, lesz, aki ad hozzá lapátot

Az egész lét - nem-lét

olyan mint a SZTAPÉLIA:

hallottál már a dögszagú, kaktuszkülsejű virágról ?