Portfóliók
Iksz
a soha meg nem született
virradat fénysugarai.
Méhedben hordasz,
magadba fojtasz,
s hiába, látod,
ez élet összes kezdeménye
félresiklik értem -
csak próbálj érteni
félszavakból,
nehéz ez, tudom,
de magadhoz mérten
próbáld sínekre terelni
az emlékek romlott hússzagát,
gyermeked melleden tölti
a jövő méregpoharát -
fényes éjszakák.
Csak magadhoz mérten!
Esdem fölös akaratod,
hogy taszíts a falhoz,
s mártsd belém az arcod.
Én leszek egyetlen fiad,
apád híján szülőanyád,
féltestvéred ágyán
is forró a vigasz.
Esdem,
kérlelem,
könyörgöm
a szenvedély
szúrósszagú
párlatát.
Fáradtság,
óh, te mindent betöltő
furcsa nehézkedési kényszer,
vajon kikacaghatom, ha elindítod
a színes álomgépezet izgága motorját?
Vagy hullom elkerülhetetlen éles
vasalatlan ágyneműk közé,
s ismét álmatlanságba
taszít az ihlet.
Mozaikdarabkákba
hull most a kéz,
az állólámpa
ingatag
lenéz:
te köd,
te pára,
te gőzölgő,
vasalódeszkákból
ácsolnak neked koporsót,
s sínvasból öntenek sírodra
kopjafát, ha majd kidönti
egy hirtelen jött huligán
vagy féltékeny nimfa
az ikszbe forduló
kereszt jelezze:
itt nyugszik
a gyenge.
Te áttetsző üveg,
törött kristálypohár,
gyémánt, ha még nyers,
csiszolatlan is, erre vitted?
Vagy talán megszületsz
mosatlan edényeken
zölden szóródó
súrolószerből,
hímporból
a porzók
és bibe
egyensúlyán –
Meztelen ejtenek
a semmibe,
felsírnál,
de az is éppoly hiába,
mint blúzodon a gomb –
csak jelzésértékű.
A méhet okolod,
ami kihordott,
a szennyvíztisztító telep
mezején a gólyahíreket
s a gúnyos megszokást.
Letépik nimbuszát a napnak,
gördülő szikla zajára
asszonyok rohannak
illatos kötényeikben.
Feltámadott.
Neki három nap kellett,
hogy megváltsa a mindent.
Neked három szó kell:
születés,
szenvedély,
halál.
Mert erre képes
a vörös fényben tobzódó utcalány,
neked ne menne, ki igent mondasz
minden élvezetre?
Cseppenként telik a borospohár,
s végigömlik a méltóságos úr ingén,
úgyis már gombolta a sliccét
s te úgy térdelsz előtte,
mint fényképen
az elsőáldozó.
Szemeid az égiekre
függeszted vajon?
Ha majd sosem virrad rád
a fény,
a hajnal,
amit minden halandó
újabb esélyként emleget,
tovább szelidíted a gépfegyvereket…
A kígyó marta sebet szívod,
szívod, de nem lankad…
Alkalmazotti
nyolc órára,
két műszakba
szabályozott képzeleted
nem tagadhat.
Szóval miért is térdelsz
oly hallgatag?
Már olyan mindegy,
látják rajtad, hogy
nem pogány
isteneknek
áldozol.
Az
Egy
Szent
és
Sérthetetlen
az élő Istened
a Főnököd
- az is -
a lába
nyomában
versekben kárhozol.
Virradat?
Talán az örök éjszaka
hályoga vakít végleg.
Élet?
Nincs
mit tenni.
Már lassan kizár
a jelentkezési korhatár,
számolod a szarkalábakat,
bankszámlakivonat jeligére
adsz fel hirdetést a lapnak,
igen, nyolcvanas férfiak
nadrágzsebükben
kutatnak. Félsz?
Eltűnődsz:
miért nem
maradtál
örökre
18
mire vártál vajon,
hogy kétszeres
hőfokon égtél,
mint a divatból
angolosan távozó
németkályha?
Húsz?
S te még
rezzenéstelen
arccal a padlóra
hullsz,
s kétségbeesve,
esélyt latolgatva
tüntetnéd a nyomokat.
Tehát ez nem
impotencia,
nem is goethei
elegancia,
nem is villoni
végrendelkezés…
Vérfrissités -
megjelent egy
korszerűbb verzió.
Marcus Tullius Cicero.
Varietas délectat.
Két évtized
emlékezete.
Túlkoros lettél,
törődj bele!
