Portfóliók
Béke Ithakában
Márai Sándor: Béke Ithakában
Helikon Kiadó
„1948 s 1956 között sokszor megkísértette a gondolat, hogy haza kellene térnie - „Harmadszor vagy negyedszer álmodtam ugyanazt csekély változatokkal: hazamentem Magyarországra”, írta egy ízben (Márai 2001, 74) -, de azt is gyakran érezte, hogy végleges számkivetettségre van kárhoztatva. „Három életforma van: a jézusi, a fausti, az ulyssesi. A többi adóalany” - jegyezte meg már 1949 elején (Márai 1999, 35). A Nápoly melletti Posillipoban, a második nagy görög eposz színhelyeinek közelében újraolvasta az Odüsszeiát, s a hős sorsából ezt a következtetést vonta le: „Már nem akarok sehová megérkezni, mert már végig csak utazni akarok” (Márai 1999, 37-38). A távollét, az idegenség állapotának tárgyiasításaként írta meg Béke Ithakában című regényét. Ezzel vette kezdetét a második száműzetésben megjelent köteteinek sora.” Szegedy-Maszák Mihály
Az elsőül 1952-ben megjelent, Béke Ithakában című regény önéletrajzi elemeket is tartalmaz. A három
hatalmas monológból összerótt, s a már csupán a hiányában létező főhősét számos, egy-
aránt torzító tükörben láttató mű nem Márairól szól, mégis őróla (is) beszél – Ulysses-
Odüsszeusz portréjában az író önarcképe is földereng. Az életkor s bizonyos testi és lelki
jellemzők megfelelése éppúgy sejteti ezt, mint a magányra rendeltetettség, a nyughatatlan
bolyongás, a „Logos”-ba, vagyis az értelembe vetett hit s a meggyőződés, hogy az emberi
élet csak az öntudattal vállalt haláltól válik teljessé. A legkevésbé sem áll szándékunkban
ezúttal interpretálni a regényt -írja róla Lőrinczy Huba.
1953 márciusában Tolnay Károly a következőkkel kezdi a volt olasz diplomata, Vittorio
Cerruti feleségéhez, Elisabetta Cerrutihoz írott levelét: „Drága Erzsébetem: Tegnap
befejeztem Márai regényét; gyönyörű könyv. Nyelve nemes veretű, tele poézissel; szerke-
zete klasszikusan zárt és mégis gazdag. Eszményi, fennkölt stílusa, finom iróniája követ-
keztében mégis közel van hozzánk. De legjobban élveztem talán, amikor a kothurnusos
chitonban járó alakokat leleplezi az író: és Kalypsóban (aki Magára emlékeztet), Kirkében,
Penelopéban az Örök Nő szenvedélyeit, féltékenységeit stb. megmutatja nekünk Márai.”
Az eddigiek ismeretében korántsem meglepő, hogy Tolnay Károlyt Paulay Erzsébetre
emlékeztette a Béke Ithakában Kalüpszója. A regénybeli nimfa oly asszonyként lép elénk,
akit hasztalan becsmérel „vén szipirtyónak” a féltékenységtől gyötört Pénelopé. (Nota
bene: Tolnay tizenkét, Márai tizenhárom esztendővel volt fiatalabb Elisabetta Cerrutinál.)
Kalüpszó dacol az idő kárhozatos, romboló hatalmával, s még mindig királynői, istennői
jelenség, oly valaki, kinek delejéből, erotikus kisugárzásából vajmi nehéz szabadulni
– Télemakhosz is megtapasztalja ezt. A nimfa aggályos gonddal, piperék és kendőzősze-
rek légiójával óvja, ápolja szépségét, bár konyhája remek, maga szigorúan diétázik, gyö-
nyörű, „bronzfényű” haját talán festeti, de a híresztelést, amely szerint parókát viselne,
nem igazolja semmi. (Roppant jellemző, hogy a híresen szép hajú Paulay Erzsébet utolsó
szavai a halál előtt így hangzottak: „Ne képzeljétek, hogy holnap nem megyek Milánóba
a fodrászhoz!”
…) A hiú Kalüpszó buja pompájú barlangja kitűnő ízlésről és rendkívüli
igényességről tanúskodik, figyelme, vendéglátása lenyűgöző, s a háziasszony okos és
titokzatos, távolságtartó és kacér, ha kell, anyáskodó, és még a szerelmével is megaján-
dékozza a vándort.
Egyszóval: Odüsszeusz és Télemakhosz mintha Elisabetta Cerruti
pazar budai palotájában avagy Valenza melletti kúriájában járna.
Itt akár be is fejezhetnénk, ha a Béke Ithakában eme vonatkozása nem irányítaná figyel-
münket egy még izgalmasabb életrajzi összefüggésre, s ezzel egy másik, korábbi – 1946-
ban megjelent – regényre, A nővérre. Szegedy-Maszák Mihály ez utóbbit sem sorolja a
szerző autobiográfiájához kötődő művek közé, holott egyértelműen ily jellegű, elannyira,
hogy fabuláját Márai a maga – fiktív elemekkel földúsított – betegségtörténetére építi,
önnön létkérdéseit, dilemmáit, válságtudatát pedig két figurába (az íróba és muzsikus-
ba) is kivetíti.
S ugyancsak a személyes érintettséget, az önéletrajzi ihletést jelzi – s
számunkra most ez a legfontosabb –, hogy a regény kulcsszereplői közt feltűnik Paulay
Erzsébet, peremalakként meg a férje, ő éppenséggel két „változatban” is. Márainak
természetesen gondja volt arra, hogy két (illetőleg három) szereplőjét némileg álcázza,
megteremtvén a „valóság” helyett „annak égi mását”. Öregíti hát a férfi(aka)t, ifjítja a nőt,
s szőke, északi típust formál belőle.
Fried István:
Joyce regénytörténeti/elméleti fordulata az Ulyssest főszereplőül választó hagyománytörténés során telítődik újabb és újabb felismerésekkel. Ebben az irodalomtörténési folyamatban jut számottévő hely a magyar emigráns szerző, az ulyssesi sorsot megtapasztaló Márai Sándor magyarul az első ízben Londonban megjelent regényének: Béke Ithakában (l952), müncheni, második kiadására 1979-ig várni kellett, Magyarországon végül 1991-ben látott először napvilágot. Német nyelven már (Tibor von Podmaniczky átültetésében) 1952-ben kézbe kapták az olvasók, Verzauberung in Ithaka címmel. Ezt a müncheni kiadást egy 1953-as zürichi megjelenés követte, 1954-ben Frankfurt-Wien helymegjelöléssel a Forum Taschenbücher sorozatban publikáltatott. Ezután hosszabb szünet következetett a recepciótörténetben. 1995-ben Párizsban jelent meg a Paix a Ithaque, Eve Barre tolmácsolásában és az egykori miniszterelnök Raymond Barre előszavával.
Márai Ulysses-regénye (a Joyce-éhoz hasonlóan) részint a mítoszrecepció jegyében írható le, részint az intertextualitás olyatén alkalmazásával, amelynek jellemzésére a vitaszöveg illik talán a leginkább. Ami ebben az esetben nagyjában-egészében azt jelentheti, hogy a mítosz a mitológiai alakok újra-megrajzolásával módosítja a hagyományos mítoszfelfogást, olyan vitahelyzetet szimulál, amelyben a történetnek a mitológiából, az antikvitásból származó elbeszélői újra-mondják a jól ismertnek hitt eseményeket, mintegy az utólagosság pozíciójából a maguk változatát igyekeznek elfogadtatni, valamint az elbeszélők mögött rejtőző, korántsem omnipotens, felsőbb instancia készteti őket anakronizmusokra. Ezeknek segítségével a szöveg fennköltsége sérül, hiszen az antikvitásból eredeztetett „reáliák” és a modern korból származó tárgyak, kifejezések, magatartási formák állandó ütközése óhatatlanul a nyelvi szubverziót, a deretorizáltságot hangsúlyozza. Ugyanakkor a regény olyan vitaszöveg, amely tudomásul veszi és véteti az egyéb, korábbi mítoszfelfogásokat, a mitológia más jeleneteit műbe foglaló írói. stratégiát (Márai naplóiból tűnik ki, hogy mennyire foglalkoztatta például André Gide Théséeje), a leginkább azonban Joyce Ulyssesének világától eltérő mítoszrecepció kifejtésében mutatkozik a mű érdekeltnek. Amiképpen Márai visszahelyezi a maga Ulysses-ajánlatát az antikvitásba, amiként narrátora ironizál a freudizmuson, ahogyan egy történet és a Történet elbeszélhetőségét problematizálja, abban ott rejlik a Joyce-étól való eltérés akarása. Annál is inkább, mert az elszórt adatokból kitetszhet, hogy Márai életművében nem akármilyen szerepet játszik viszonyulása Joyce műveihez. Magyarországon az elsők között volt, akik hírt hoztak az Ulyssesről, s egy töredékes francia fordításkísérlet olvasásával a Finnegans Wake-ről (1930–1931-ben)6; 1936-os adatunk van arra, hogy Proust, Goethe és egy magyar szerző, Illyés Gyula társaságában a Joyce-mű, az Ulysses volt igazi élménye.7 A továbbiakban hol elismeri Joyce teljesítményét, nekrológja8 az életmű beható ismeretéről árulkodik, hol elutasítja a Finnegans Wake nyelvi, szerinte: anti-nyelvi radikalizmusát, a természetes nyelvek felbontásának, kontaminálásának szerinte eredménytelen kísérletét, az európai bomlásjelenségek adekvát nyelvi leképződését. Annyi bizonyos, hogy a naplókban, újságcikkekben, olvasmány-beszámolókban és nyilatkozatokban megjelenő Joyce-élmény (és elutasítása Joyce, modernségen túlmutató nyelvi törekvéseinek) azt tanúsítja, hogy nem annyira a Joyce működéséhez fűződő regénytechnikai újítást ellenzi, még csak a mítoszrecepció mikéntjét sem, hanem azt a konklúziót, amelyet Joyce logikusan vont le a nyelvválság különféle elméleteiből. Annyit szükséges még hozzátennem ehhez a kérdéshez, hogy az 1930-as esztendőkben a magyar irodalmi gondolkodásban az úgynevezett mitológiai regény (nem pusztán tárgyára, legalább oly mértékben az írói gondolkodásmódra nézve mítosszal érintkező) feltámadt az érdeklődés, mindenekelőtt Thomas Mann akkor készülő tetralógiája vetette föl a mítosz humanizálásának, a totalitárius államok ön-mitologizálásával szembeszegezhető újmítosznak a lehetőségét, s ezzel szoros összefüggésben az euro-szubjektum alaptörténeteinek újra-elbeszélhetőségét. Az Ulysses-mitologéma, a vándorlás, a száműzetés a XX. század különféle sorsfordulóinak következtében lett drámaian időszerűvé, maga Márai 1948-as emigrációját követőleg fordult fokozott figyelemmel Homéroszhoz (akkoriban jelent meg előbb az Odysseia, majd az Ilias korszerű, friss nyelvezetű magyar fordításban). Az emigrációs léthelyzet önértelmezése, az emigráns ön-legitimációja újra-gondoltatta az euro-szubjektum, a Spenglert követő periódus fausti személyiségének ön-meghatározásával kapcsolatos kétségeit. Egyszóval az Ulysses-sorsnak részint Joyce, részint Kafka aspektusából való szemléletét. És csak mellékesen jegyzem meg, hogy Márai volt Kafka első magyar fordítója, már 1921-ben közreadta Az átváltozás című elbeszélés magyar változatát; ez a Kafka-mű olvasható Ovidius versének, valamint Goethe által megfogalmazott Verwandlung(Metamorphose)-gondolatnak kontextusában. Visszatérve a Márai-regényhez, Ulysses mellett többek között Hermés található a történéseket irányító szereplők között, ezúttal nem psychopomposzi (lélekvezetői) minőségében, hanem úgy, mint a kereskedők, a tolvajok, az utak védőistene, így a vándoroké, a vándorlásé is.
Ami Márai regényét a Joyce-éhoz fűzi, az a mítosz ironikus befogadása, e téren Márai elbeszélői hol Thomas Mann epikai iróniája felé hajlanak, hol Joyce travesztá-ló techikáját látszanak imitálni. Egészében azonban a Béke Ithakában igen határozottan különbözteti meg narrációs stratégiáját a Joyce-étól. Először is azáltal, hogy három elbeszélőre bízza a történetmondást, ez a három, egymástól függetlenedő elbeszélő a maga Ulysses-változatával áll elő, annak ígéretével, hogy az igazi Ulysses-történetet fogja előadni, hogy az elbeszélés végére érve elmondhassák, nem tudják, valójában milyen volt Ulysses, hiszen Pénelopé csak a felesége, Télemachos csak a fia, Télegonos pedig, csak a gyilkosa volt. S miközben az egymás után következő három elbeszélésből pusztán egy töredezett és hiányos Ulysses-kép bontakozik ki, az egyes elbeszéléseken belül felvonulnak az Ulysses-sors isteni és Homérosztól ismerős emberi tanúi, akik az elbeszélésen belüli elbeszélésben adják elő a maguk, „egyéni”, csupán részigazságot tartalmazó változatát. Jóllehet a három elbeszélő, azaz Pénelopé’ Télemachos és Télegonosz monológja hangzik el, s ezekbe a monológokba applikálódik a többiek elbeszélése, az elbeszélők hanghordozása, „mondatszerkesztése”, értelmezői igyekezete a klasszikus modernség epikus tónusát és metodológiáját idézi; ugyanakkor az elbeszélésekből kibukó (olykor: akaratlan, inkább a nem verbális kommunikációban, illetőleg az elbeszélők mögött rejtőző instanciában feltáruló) irónia, elidegenítő elem mérsékli az – elbeszélők retorikáját, s a retorizáltság és alul-retorizáltság között lebegteti az elődást. Pénelopé előadása ugyanúgy az okokozati összefügések megértésére törekszik, mint Ulysses két fiáé, semmiképpen nem mondja ki a Joyce-regény Pénelopéjának sokszoros igen-jét, igaz, az elbeszélés során a tudatáram „techniká”-val sem találkozhatunk. Mindennek ellenére a Béke Ithakában nem visszalépés Joyce regényének epikai stratégiájához képest, hanem az epikai irónia érvényesítésével hasznosítja a paródiában rejlő lehetőségeket. A paródia elsősorban a realista/naturalista és a vele összefüggésbe hozható mimetikus történetmondásnak szól, az igazság felmutatásának igényével elbeszélni akaró szereplők szükségszerűen vallanak kudarcot, hiszen a legjobb esetben részigazságok birtokosai, akik a maguk szűk perspektívájából az események alaposabb áttkintésére képtelenek. Hiába hívják segítségül azokat, akik kiegészítik, pótolják, módosítják az elbeszélés hiányait, tévedéseit, félreértelmezéseit, még az istenek sem látják át, csupán sejtik a korszakváltás kihatásait és következményeit, noha az érzékelhető korszakváltás késztette az elbeszélőket a megszólalásra.
Ezen a ponton az a kérdés vethető föl, vajon a korszkváltás tudatosítása/tudatosodása mennyiben tárgya Joyce regényének. A sietős válasz szerint oly tételesen mefogalmazva, mint azt a Béke Ithakában teszi, nem. Jóval inkább az elbeszélés hogyan-jának korszakváltását reprezentálja, a regény és a regényírás önreflexivitásának következtében íródik bele Leopold Bloom egy napja (a vándoré, az emigráns leszármazottjáé, az Ithakáját keresőé) a világba, a világirodalomba. Márai regénye, amely szorgalmas és kiterjedt klasszika filológiai stúdiumok nyomán született meg, azt az eseményt beszélteti el elbeszélőivel, amelyben Ulysses határozott léptekkel elindult a mítoszból a logosz felé, amelyben fölsejlik a váltás: az isteni korszak lassan-lassan átadja a helyét az emberi korszaknak, az aranykor átfordul több áttételen keresztül a vas korszakába. Joyce regényének „nyitottság”-a mellé helyezhető a Máraié. Hiszen korántsem a fejlődésnek a felvilágosodásban (vagy akár Herdernél, Hegelnél) körvonalazódó emberiségtörténete lesz az elbeszéltek „tét”-je, hanem az otthonra nem lelő, nem lelhető vándor, az euro-szubjektumnak a fausti típusa mellé lépő Ulysses-figura tér rá a logosz felé vezető útra, mely út nem egyszerűen bizonytalanságokkal van tele, hanem a személyiségre leselkedő nyelvi csapdákkal. Márpedig mind Ulysses eposzi története, mind Ulysses eposzitól elváló története sem beszélhető el másképpen, mint az irónia, a paródia, a kívülállás és az elidegenítés segítségével. Így az a logosz, amely a mítosz helyébe lép, messze nem a fejlődésnek, csupán a változásnak igazolása, a korszakváltásé, ama lehetőségé, amellyel az ember vagy él, vagy képtelen élni. Hermés megfosztja Kirkét varázslónői hatalmától, és arról világosítja föl: most már az ember dönti el, hogy szó szerinti és átvitt értelemben fölegyenesedik-e, vagy megmarad olyannak, amilyeneknek Kirké változtatta: disznónak. Sivár és unalmas korszak következtik, állítja Hermész, a Törvény időszaka. Azt szükséges megjegyeznem, hogy a magyar helyesírás szerint a közös főnevek kis kezdőbetűvel írandók, amennyiben (mint a jelen esetben a Törvény) nagy kezdőbetűvel áll, feltételezhető egy allegórikus vagy szimbolikus jelentéstulajdonítás. De legalábbis kiemelt jelentőséghez juttatja a szót, a fogalmat az elbeszélő. A Kafka-fordító Máraival kapcsolatban azonban gyanú merülhet föl: a Törvény korszak-meghatározóként nem idézi-e meg Kafka írásait; s bármily merész e föltételezés, amennyiben ennek a legcsekélyebb valószínűsége is van, nem pusztán a „fejlődés” vonódik kétségbe, hanem előtérbe kerülhet az eljövendő korszak, az ulyssesi periódus ambivalenciája, a Törvény többértelműsége.
A Béke Ithakában – túlzás nélkül állítható – megbízhatatlan elbeszélőket enged szóhoz jutni. A kiegészítő, módosító elbeszélők sem képesek kiteljesíteni az elbeszélést, a regényegész azt sugallja, hogy a Történetben maradt valami ki- és elbeszélhetetlen, az elbeszélők mindent meggondolva és mindent megfontolva sem zárhatják le a történetet, valamennyi közreműködő sem képes a teljes igazságot létrehozni. A három elbeszélő, aki összegzi mindazt, amit maga tudott, amit másoktól hallott, amit látott, amit sejtett, csak olyan végkövetkeztetésre jut, hogy azt hiszi, Ulysses ilyen volt vagy ilyesféle. Az elbeszélők kudarca azonban nem bizonyosa az elbeszélés kudarca; aki az elbeszélést berekeszti, útját állja a tovább-gondolhatóságnak, a tovább-beszélés-nek. S miként a vándor, a száműzött, az emigráns létformája az útonlevés, létezésének értelmét szintén innen nyeri.
A nagy utazó, Odysseus történetének Homérosz-féle befejezése, a hazatérés öreguras megbékélése valamiképpen mindig is a történet továbbszövésére sarkallta az embereket.
Talán ezért is van, hogy alakja számtalan művészeti ág számtalan alkotásában él tovább, és hogy tengernyi olyan mű született, amely az eredeti befejezést átírva-elhagyva tovább folytatja a Nagy Csavargó kalandos életét. Ezek közé tartozik a 20. századi hontalan, Márai Sándor regénye is, amely a címben jelzett otthoni békét egészen más színben láttatja. Ulysses alakja Márai életsorsát és életformáját idézi: nem csupán a végtelen bolyongással, de azzal is, hogy bár mindenkinek határozott véleménye, „története” van róla, igazában mégsem ismeri őt senki. A száműzöttek közös, egyhangú élménye, hogy életük valósága nem a környezet, hanem az emlékezés.
összeállította
Kerekes Tamás
thomaskerekes@msn.com
