Portfóliók
Mindenféle állatok felfedezése
Novák Valentin eleddig letett az asztalra verskötete(ke)t, pikareszkregényt, novellagyűjteményt, vígeposzt, erre tessék, most – ismét újabb műfaji vizekre úszva-evezve – állatmesékkel jelentkezik. No nem épp gyerekeknek való kis kedélyes-mulatságosakkal, sokkal inkább olyanokkal, melyek a legkérgesebb szívű felnőttet is mellbe vághatják vérmodern tanulságaikkal, lelkiismeretfurdalást indukáló, s talán lelkiismeretfurdalásokon alapuló erkölcsi kérdéseikkel, felismertetéseikkel.
A szerző négy fejezetre-ciklusra osztott könyvében történeteket, már-már tudományosan alapos megfigyeléseket, aforizmaszerű észleléseket-leleményeket, s az emberarcú természet karaktereit, személyiségeit megragadó „portrékat” gyűjtött egybe.
A fiúcska (első fejezet) álom-emlék írásai a gyerekkorra emlékeztet(het)ik az olvasót, esetleg kegyetlenségekre, melyeket gyengébbekkel szemben elkövetett, mindenféle bűntudat nélkül. A lelkiismeretfurdalás később sem biztos, hogy eljő (s régen rossz, ha ez az általános), bár adódnak tükrök, amikbe belenézve gonosznak is felismerheti magát az ember – ezek a Novák-írások például feltétlenül ilyenek. (Én-állatnak is eszembe juttatták legbőszebb efféle jellegű, most meggyónandónak felismert suhanc akciómat, mikor egy kis tóparti csatornában békákra vadásztam a kezem ügyébe akadó nagy kövekkel. Mea culpa, mea maxima culpa, de tényleg! Bár hullott volna ki a markomból valamelyik méretes flaszter, egyenesen a lábamra, lilára színezve az összes körmömet...)
Aztán a Tagló és tudomány című második és az Állatok egymás között címet viselő harmadik fejezetben mintha felszabadulna a szerző az előzőekben kiírt-meggyónt nagy lelki teher alól, mert egészen másként hajol szárnyas-uszonyos-szőrös-patás lényeihez. Nem szétszedve őket, hogy mi van bennük, nem azt próbálgatva, mit bírnak ki, s mit nem, hanem csak figyelve létezésüket – egymásért és egymás ellen. Alig egy-két perces kitalációk és továbbgondolások a „tényleg, így is lehetne” érzésével, s még rövidebb, mondom, aforizma-szerű elmevillanások. Olyanok, mint egyik kedvencem, a Natúr, melyben az áldozat szúró pillantására elkotródnak a lábáról fájó tyúkszemei – a természetgyógyászat dicsőségére.
S végül a negyedik ciklus – „Az ember is állat” – afféle kiteljesedés, vagy inkább egybeolvasztás, zömmel betondzsungelesen urbanizált karakterekkel – a havi pénzt már a hónap első harmadában felzabáló Tárca-állattól kezdve a sörtől habzó szájú Tümmedt-állaton át a bontásra ítélt bérházban utolsónak maradó, az épülettel pusztuló Gang-állatig. A szerző átható, vesébe látó pillantásáról, lényeglátásáról és valóságérzékeléséről tanúskodó személyiségrajz mindahány. Ráadásul kalandra hívás, hogy mi is felfedezzük magunkban és körülöttünk a mindenféle állatokat.
A szerző négy fejezetre-ciklusra osztott könyvében történeteket, már-már tudományosan alapos megfigyeléseket, aforizmaszerű észleléseket-leleményeket, s az emberarcú természet karaktereit, személyiségeit megragadó „portrékat” gyűjtött egybe.
A fiúcska (első fejezet) álom-emlék írásai a gyerekkorra emlékeztet(het)ik az olvasót, esetleg kegyetlenségekre, melyeket gyengébbekkel szemben elkövetett, mindenféle bűntudat nélkül. A lelkiismeretfurdalás később sem biztos, hogy eljő (s régen rossz, ha ez az általános), bár adódnak tükrök, amikbe belenézve gonosznak is felismerheti magát az ember – ezek a Novák-írások például feltétlenül ilyenek. (Én-állatnak is eszembe juttatták legbőszebb efféle jellegű, most meggyónandónak felismert suhanc akciómat, mikor egy kis tóparti csatornában békákra vadásztam a kezem ügyébe akadó nagy kövekkel. Mea culpa, mea maxima culpa, de tényleg! Bár hullott volna ki a markomból valamelyik méretes flaszter, egyenesen a lábamra, lilára színezve az összes körmömet...)
Aztán a Tagló és tudomány című második és az Állatok egymás között címet viselő harmadik fejezetben mintha felszabadulna a szerző az előzőekben kiírt-meggyónt nagy lelki teher alól, mert egészen másként hajol szárnyas-uszonyos-szőrös-patás lényeihez. Nem szétszedve őket, hogy mi van bennük, nem azt próbálgatva, mit bírnak ki, s mit nem, hanem csak figyelve létezésüket – egymásért és egymás ellen. Alig egy-két perces kitalációk és továbbgondolások a „tényleg, így is lehetne” érzésével, s még rövidebb, mondom, aforizma-szerű elmevillanások. Olyanok, mint egyik kedvencem, a Natúr, melyben az áldozat szúró pillantására elkotródnak a lábáról fájó tyúkszemei – a természetgyógyászat dicsőségére.
S végül a negyedik ciklus – „Az ember is állat” – afféle kiteljesedés, vagy inkább egybeolvasztás, zömmel betondzsungelesen urbanizált karakterekkel – a havi pénzt már a hónap első harmadában felzabáló Tárca-állattól kezdve a sörtől habzó szájú Tümmedt-állaton át a bontásra ítélt bérházban utolsónak maradó, az épülettel pusztuló Gang-állatig. A szerző átható, vesébe látó pillantásáról, lényeglátásáról és valóságérzékeléséről tanúskodó személyiségrajz mindahány. Ráadásul kalandra hívás, hogy mi is felfedezzük magunkban és körülöttünk a mindenféle állatokat.
