Portfóliók

Mert ez műanyag

Bernard Slade darabja remekül megírt romantikus vígjáték: két „átlagos” ember – egy családapa és egy családanya – összeismerkednek más-más célú utazásuk során, erős vonzalom alakul ki közöttük, ami a tettlegességig fajul, majd évről évre visszatérnek az ominózus helyszínre és eltöltenek kettesben egy hétvégét, és minden ellentét, minden változás ellenére kitartóan és őszintén szeretik egymást. Kábé ennyi a szüzsé. Az 1975-ben írt darabot hatalmas sikerrel, világszerte, hosszú ideig játszották, a belőle készült film 4 Oscar-jelölést kapott, a női főszereplő, Ellen Burstyn pedig Golden Globe-díjat. Nálunk Schütz Ila és Sztankay István tették a belőle készült előadást annyira legendássá, hogy állítólag sokan abban a hitben éltek, hogy ők a magánéletben is egy pár.

A színdarab lelke a két szereplő párbeszédei. Nemcsak kettejük kapcsolata, hanem két, egymástól sokban különböző egyéniség és gondolkodásmód, két életmód és két család története körvonalazódik bennük, a háttérben, vagyis inkább a háttér előterében az aktuális (mintegy negyed évszázadot ölel fel a darab) történelmi-politikai helyzettel. Szerelem, erotika, veszekedés, vita, lelkiismeret és vágy összecsapásai, egzisztenciális és létproblémák, drámai és komikus helyzetek váltakozása – s mindeközben úgy ábrázolni az útkeresést, megváltozást, hangulatingadozást, bizonytalanságot és látszólagos szerzett bizonyosságot, hogy a folyamatban a lényegében mégis változatlan egyéniség töretlenül kirajzolódik: igazi jutalomjáték a színésznek. Ha él vele.

Jelen előadásban ezt nem vettem észre különösebben. Az „élést”. Semmilyen szempontból. Ha gonosz akarnék lenni, azt is mondhatnám, hogy ez az eladás halott. Az igaz, hogy akár hangjátékként is megállja a helyét a kétszereplős párbeszéd-darab, de ha már színpadon látjuk, némileg jobban felépített, kidolgozott (és kijátszott) nonverbális síkot is el tudnék képzelni. A férfi szereplő időnként elfancsalított ábrázata és szemmeregetése, a női szereplő enyhén bizarr mozgáskultúrája nem képesek kitölteni a hiányt. Ami már abból is fakad, hogy nem jön létre igazán a két szereplő közötti elengedhetetlen összhang.

A jellemek nem elég kidolgozottak, Harmath Imre George-figurája ugyan hozza a határozatlan, befolyásolható, de mégis szerethető, kissé feminin férfi alakját, de valahogy diákosan, betanultan, Bánfalvy Ági pedig nagyon is nőies, bájos, de azt a fajta határozottságot, életkedvet, lendületet, ami a darab nőalakjának meghatározó vonása, nem meggyőzően, sőt, némi túljátszással próbálja ábrázolni.

A színpadon ezúttal fokozottan kéne érvényesülnie annak a közhelynek, hogy a nő annyira nő, amennyire férfi az a férfi, aki mellette van. De sajnos ez így nem lehetséges. Cél nélkül keringenek egymás körül, a szövegben nemritkán felbukkanó sikamlósság, intimitás – amit már csak az a szituáció is megteremt, hogy egy hotelszobában, kettesben látjuk végig a szerelmeseket – a „korhatárra tekintet nélkül megtekinthető” kategóriára szorítkozik. S talán ez is hozzájárul ahhoz a műanyag hangulathoz, ami szinte árad a jelenetekből. Semmi nem valódi, mű-intimitás, mű-veszekedések, mű-reagálások, mű-öregedések és mű-érzelmek. Amolyan műanyag romantika, tejszínhab flakonból, cukorgyöngy a tortán.

A teremtett műanyag világ másik jellegzetessége pedig, hogy az esetlegesen kipattanó szikráktól nem tüzesedik, de még csak nem is üszkösödik, hanem csöpögős lesz. Elfolyik, nyúlóssá válik: némileg unatkozunk. A hatódás fontos, igen, de hatás nélkül nemigen lehetséges. Mintha ez az előadás eleve a hatódás elérésére törekedne, szervetlen és szervezetlen anyagot fűszerez ízfokozókkal.

A néhány jobban kidolgozott komikus helyzet, a megfelelő és csipetnyi ötletességgel kivitelezett díszlet és jelmezek mellé nem kapjuk meg a kellő drámaiságot, elvész a darab sava-borsa. Feszesség és feszültség, szenvedélyesség, kis szavak teremtette nagy érzelmek, apró, de magasztos küzdelmek: mindaz, amire a színdarab lehetőséget adna, rózsaszín füstgomolyagként terül szét az álmennyezet alatt.

Ha az volt Horváth Csaba rendezői koncepciója, hogy ráébresszen, ez bármelyikünkkel, bármikor, bárhol megtörténhet, akkor ez túlságosan is érvényesül: annyira, hogy a jellegzetesség, a részletek fontosságának, sőt, a mindig meghatározóan jelen lévő társadalmi történések ábrázolásának rovására ment, s az előadás szinte „lóg a levegőben”. Az egyéni küzdés, a szenvedély, a dialektika, az ellentétek látványos vonzódása egymás iránt, a sokszínűség, fejlődés és változás helyett itt inkább csak egyformaságot kapunk, szürkét, igaz, az is rózsaszín – évről évre. Jövőre, veled, ugyanígy.

Bernard Slade: Jövőre veled ugyanitt 1. vígjáték két részben. A Budaörsi Játékszín és a Bánfalvy Ági International Studio közös produkciója. Fordította: Szántó Judit, dramaturg: Szódy Szilárd, díszlet: Gulyás Imre, Urbanek Attila; jelmez: Rományi Nóra, szereplők: Harmath Imre (George), Bánfalvy Ági (Doris), rendező: Horváth Csaba.