Portfóliók

„Itt az ideje a fordítói munkálatoknak…” „Tényleg csak ezért volt Svájc? Engedd meg, hogy most előhúzzam a kalózvigyort!” „Európai országok jelezték...” „Helsingborg kíváncsi… Örültek a helyszínválasztásnak…” „Szerződést ajánlanak, Mara…” „Ha bármiben segíthetek…” „Messzire repült a Lánykád, Mara!”

Visszhangoztak a fejében a kimondott mondatok. Kavarogtak, karamboloztak, itt-ott nekiütköztek koponyája belső falának, közben fel sem fogta, milyen sebesen sodorják az események. Végre szárnyra kapott. Szélsebesen repült a Lányka, áthágta azokat a határokat, amik csak Mara legmerészebb álmaiban szerepeltek. Futótűzként terjedt a szűkebb baráti körben. Többé nem volt mit titkolni. Terjedt, mint egy vírus, megfertőzte a távoli ismerősök elméjét is. Ha nem is merték kimondani, vadul szimatoltak, mint a veszett kutyák. Különös sejtelemmel kerülték a témát, álszent gratulációkkal bombázták. A legkedvesebb barátok tudták jól, hogy nem volt könnyű kitárulkoznia. Ők jelentették az egyetlen biztos pontot, náluk elbújhatott, ha elege volt a kíváncsi tekintetekből.
Amire nem számított, hogy a Lányka szép lassan kirepül a látóhatárról. Elérte az ismeretlen arcokat, a néma tömeget, bejárta az országot… A határok többé nem léteztek.

Egyedül ült az ablakban, egy pohár bor és egy füstölgő cigaretta társaságában, ahogy sokszor az elmúlt hónapokban, csak éppen már nem írt. Az univerzum visszhangozta papírra vetett szavait. Különleges érzés töltötte el. Talán most valaki a szomszéd házban az ő történetét olvassa. Talán Svédországban valaki épp az ő könyvével áll sorban a pénztárnál. Megcsörrent a telefon.
– Szia, kincsem. Minden rendben?
– Szia, mama. Hogy vagy?
– Jól, jól. Apád épp a vendégekkel foglalkozik. Gondoltam, felhívlak.
– Jó hallani téged.
– Fogy a könyv?
– Igen, köszi.
– Mikor jössz haza?
– Most még nem, mama. Ne haragudj, de most még nem megy. Nagyon sajnálom.
– Kincsem, ne csináld ezt. Már megbeszéltük. Apád sem dühös. Úgy szeret, ahogy vagy. Mindig a saját fejed után mentél, azt tetted, amit jónak láttál. Nem neheztelünk rád. Bár én erkölcsös lánynak neveltelek, de úgy látszik, csődöt mondtam.
– Mama, ez az, amit nem akarok még hallani. Jobb, ha mostanában nem találkozunk. Élve felfalnátok.
– Egyszer szembe kell nézned azzal, amit tettél! Nem vagyunk rá büszkék, de elfogadtuk. Mit vársz még tőlünk?
– Hogy ne én legyek a véres rongy, a fekete bárány!
– Lányom, hibáztál. Eladtad magad! Ebben a családban ilyen még nem fordult elő! Nem erre neveltelek.
– Én nem érzem magam hibásnak, mama. Minden úgy történt, ahogy történnie kellett.
– Nincs igazad. Egyáltalán nem kellett így történnie! Vagy ezt akartad? Pénzért odadobni magad? Hát ennyire rest vagy tisztességes munkával pénzt keresni?
– Rest voltam beállni a taposómalomba, keresni egy valamirevaló férjet, majd kipottyantani két éven belül két gyereket, ahogy az kívánatos. Ezt vártátok tőlem, igaz? Valami kellett. Éreztem, hogy hamarosan itt az idő véghezvinni a gyermekkorom óta szövögetett terveket. Tudtam, hogy le kell tennem valami nálam és nálatok is nagyobbat az asztalra. Fejlődni akartam! Szükségem volt egy lelki pofonra. A másodikat most kapom tőletek. Semmi kétség, kiérdemeltem, de köszönöm, megvagyok nélküle.
– Lökés? Lefelé a lejtőn? Szóval nincs ránk szükséged. Mi csak gyötrünk, ugye?
– Jelen pillanatban igen. És próbálok megbirkózni vele, próbálom elfogadni, hogy olyanok vagytok, amilyenek mindig is voltatok. Van, ami változik, és van, ami soha.
– Begyepesedett vagyok, mert nem nézem jó szemmel, hogy a lányom egy utolsó kurva?!
– Szervusz, mama.