Portfóliók

 
Šárka egy olcsó kertiszéken ül, lehunyt szemekkel várja, hogy a sárkánytetoválást viselő kezek az utolsó tincseket is hajába fonják. Én előtte állok, csendben figyelem, ahogy a rövid szőke haj hosszú, bongyor fürtökké változik.

„Annyira régóta akartam már” – mondja, és a vak is látja, hogy nagyon boldog. Nekem már két éve van műrasztám, el is felejtettem, micsoda örömet okozhat a forradalmian új hajkorona.

„No, látod. Ez aztán biztosan nem Kissné-frizura.”

Nevetünk. Kissné-frizurának az idősebb kertvárosi háziasszonyok rövid, dauerolt egyenhaját hívjuk. Megfigyeltük ugyanis, hogy létezik a nőnemű polgárságnak egy olyan rétege Európa-szerte, akik ragaszkodnak a Kissné-frizurához. Berlinben is Londonban is lehet velük találkozni, de a budapesti, prágai, wroclawi, celjei buszmegállókban néha egész padsornyi egyenfrizurás asszonyra bukkanhat az ember.

Rengeteget tűnődtünk már azon, vajon mi a titka a Kissné-frizurának. Elmegy az egyszeri hétébé a fodrászhoz és előadja: „Nos, kérem, én Kissné-frizurát szeretnék”. Mire a tapasztalt fodrász, aki naponta nyilván több ilyen felkéréssel találkozik, azonnal tudja, miről van szó. „Kitűnő választás, pont illik az ön személyiségéhez. Foglaljon helyet.” Persze az is lehet, hogy minden egyes kissné hosszan, minden részletre kiterjedően taglalja, mi is történjen a hajával. „Hátul legyen egy kicsit hosszabb, hogy jó magasra lehessen tupírozni. Azt is szeretném, ha sűrűbben lenne daurolva, hogy középen dúsabbnak hasson…” – és így tovább. Megfigyeltük, hogy pár millióan például azt szeretik, ha a ritkásra vágott fufrut egyetlen, széles dauer emeli a magasba, míg oldalt laza hullámok ágaskodnak szabályos félkör ívben. Igen, könnyen meglehet, hogy amit mi zavarbaejtő egyformaságnak látunk, az a haj tulajdonosa számára legalább olyan egyedi frizura, mint az a fél kiló uv-lila műanyag, amit négy órán át fonnak a mi hajunkba szorgos kezek.

Meg úgy egyáltalán, nem a haj teszi az embert. Senki nem lesz jobb ember attól, hogy egy hónapon át, amíg a hajköltemény tart, szívesebben vesz fel kardigánt, mint pullóvert. Csak egy óvodás hiszi azt, hogy más ember leszel pusztán azért, mert a hajad megváltozik. Meg persze azok, akik kétségbesetten ragaszkodnak ugyanahhoz a frizurához, amit szomszédaik is viselnek, mintha a 100% kanekalon bomlasztó hatással lenne a társadalomra (pláne, ha természetben elő nem forduló színárnyalatokat is tartalmaz). Hát igen, az emberi faj már csak ilyen; a fekete rúzs nyilván ártalmasabb, mint a sűrű cigifüst, amit a ránk fintorgó anyuka éppen kisfia arcába fúj a vonaton. Merjünk egyformák lenni, elvégre így a második ikszen túl már ideje felnőni és asszimilálódni. Így; mintha a két dolog kéz a kézben járna egymással.

„Kész is van. Azonnal adok egy tükröt” – szakítja meg gondolataim hullámát a lengyel nő, és elégedetten teszi karba kezét.

„No, milyen lett?” – fordul hozzám Šárka azonnal.

Én meg csak állok, és nézem. Itt van előttem ez a magas, kecses teremtés, aranyszőke haját arcába fújja a szél. Az arc sminkeletlen, kisimult, boldog mosoly ül rajta. Olyan ember mosolya ez, aki nehéz döntést hozott, de büszkén néz a tükörbe. Ilyen hatalmas kék szemei csak neki vannak, ártatlan és elpusztíthatatlan, mint egy angyal.

Nincs előtte akadály. Két hét múlva Hollandiába utazik, hogy ott kezdjen új életet. Egyedül megy egy olyan országba, ahol soha nem járt azelőtt; és nincs a kezében más, mint pár euró és a munkaszerződés. Úgy érezte, mennie kell. Nem kesergett, nem várt összeszorított fogakkal, hanem maga mögött hagyta mindazt, amitől a legtöbbünk soha nem mer elbúcsúzni.

„Mondjál már valamit, mit nézel? Annyira csak nem áll rosszul?” – hiába, minden nő hajmániás, voksoljon bár a kissné-frizurára vagy a fél kiló műanyagra.

Mit is mondhatnék? Nem szólok semmit, csak egy barackot nyomok 100% kanekalonnal díszített üstökére, és közben arra gondolok, milyen gyönyörű, büszke, szabad ember is az én legjobb barátnőm.